Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-03 / 31. szám

► ÚJ szú 5 984. Vili.3. • Franz-Josef Strauss, a CSU vezére egy azon nyugatnémet politikusok kö­zül, akikre a re- vansisták min­dig számíthat­nak. Ezúttal is „jó társaság­ban“ látható - Pieter Botha dél-afrikai kor­mányfővel. shingtoni avanturista irányvonalban ezek alapján kirajzolódik még egy irányzat. Az egyik svéd lap szerint ,,az USA célja most nemcsak abban rejlik, hogy megtömje Európát nukleáris fegyverekkel, hanem abban is, hogy megváltoztassa a meglé­vő határokat. De ez a háború tervezését jelenti.“ Semmi mást nem jelenthetnek az NSZK revansista erőinek bólogató esz­mefuttatások sem „Európa szétszakadá- sáról", amelyeket a NATO-tanács közel­múltban megtartott ülésszakán elfogadott „washingtoni deklaráció“ tartalmaz. A nyugatnémet fővárosban értik - mert nem lehet nem érteniük - merre is tart a washingtoni és a NATO-beli katonai masinéria. Ennek ellenére Bonnban- mind revansista, mind kormányszinten- nemhogy nem tiltakoznak ez ellen, hanem egyenesen szolidaritásukat feje­Komoly figyelemre méltó megjegyzé­seket tartalmaznak a Teheráni konferen­cia anyagai, melynek résztvevői - a Hit- ler-ellenes koalíció élén álló három nagy­hatalom vezetői - kifejezték, tartanak attól a lehetőségtől, hogy újjászülethet a német militarizmus. Sztálin és Roose­velt 1943. november 29-i megbeszélései­nek feljegyzésében ez áll: „Sztálin tart attól, hogy ha Németországot semmi sem fogja korlátozni, akkor Németország újjá­éledhet. Ehhez nem sok évre lesz szük­sége. A Németország által kezdett első nagy háború az elmúlt század 70-es évében 71 -ben fejeződött be. Mindössze 42 évvel e háború után, vagyis 1914-ben Németország újabb háborút robbantott ki, s 21 évvel később, tehát 1939-ben Németország újra háborút kezdett. Mint látható, csökken az az idő, amely Német­ország talpraállásához szükséges.“ Ter­mép ini Nyugatnémet földön ismét felemelte fejét a revansizmus. Talán ha elkülönítve szemlélnénk, akkor úgy tűnhetne fel, hogy ez csak az ország bonyolult szociá­lis-politikai élete felszínének máza, s nem érdemelne komolyabb figyelmet, ha... Ha mögötte nem lehetne észrevenni azok­nak az erőknek a tevékenységét, ame­lyek törekvéseik által mind jelentősebbek és vészjóslóbbak, ha megnyilvánulásai csak a hírhedt „germán szellem“ kifé­nyes ítésére tett kísérletekről tanúskod­nának, amely már négy évtizeddel ezelőtt megsemmisítő vereséget szenvedett és semmi köze sincs a német nép érthető nemzeti érzelmeihez. Valójában mi reálisra számíthatnak mindazok az - ahogy igazságosan neve­zik őket - „örök tegnapiak“, akik arról álmodoznak, hogy a kapitalista rendszer­be visszatérnek a mindörökre elveszített „keleti földek“, és várnak az „élettérre“, amelyet az elbukott führer ígért nekik? Talán ezek - elnézést a kifejezésért - az „utópisták“ nem tudják, hogy Európa területi-politikai elrendezése, ahogyan az a második világháború és a háború utáni fejlődés eredményeként kialakult, végle­ges, megbonthatatlan és nem lehet sem­miféle revízió tárgya? Természetesen, tudják. Ugyanúgy, ahogy azt is, hogy a fennálló helyzet érinthetetlenségének rendkívül jelentős anyagi garanciája a szocialista országok védelmi-politikai szövetségének, a Varsói Szerződés Szervezetének szilárd és elvhú állás­pontja ebben a kérdésben. A szocialista országok kategorikus ál­láspontját elsősorban az európai béke megszilárdításáról való őszinte és mély­reható gondoskodás indokolja. Ez pedig az egész huszadik századi nemzetközi fejlődés tapasztalatainak logikus követ­kezménye. Eme álláspont helyességé­nek vitathatatlan beismerése volt, hogy azt egyhangúlag támogatták a helsinki európai biztonsági és együttműködési konferencia résztvevői. És nem akárki, hanem az NSZK vezetői fejezték ki teljes egyetértésüket ezzel az állásponttal, ami­kor 1970-ben Moszkvában egyezményt írtak alá a Szovjetunióval, s úgyszintén megfelelő egyezményeket Lengyel- országgal, az NDK-val és Csehszlová­kiával. A „sziléziaiak“, „pomerániaiak“, „po­roszok“ és hasonszőrűek nemlétezésé­ből eredő hangos „akaratnyilvánítások“ következtében megalapozottan nyugta­lankodó európaiakat ma azzal nyugtat­ják, hogy a néhány millió „száműzött“ - úgymond - senkit sem képvisel önma­gán kívül. Szabad legyen tehát megkér­dezni, kit képvisel a Bundestag 44 képvi­selője - a revansista szervezetek tagjai? Vagy kinek a nevében lép fel a Bundes­tag bejelentésekkel az NSZK és NDK közti kapcsolatokról, amelyek - ahogyan azt a Neues Deutschland megjegyezte- „tarkállanak a revansista felhívá­soktól“? Nem, távolról sem olyan veszélytelen a dolog, mint ahogy azt Bonnban szeret­nék feltüntetni. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy egy bizonyos idő óta a kormányzó CDU/CSU - a szociálde­mokrata kiadású Parlamentarischer-poli- tischer Pressedienst szavaival élve - is­mét „a Szovjetunióval szembeni egyér­telműen ellenséges viszonyt“ kezdte pro­pagálni. Ezzel összefüggésben helyén­valónak tűnik emlékeztetni a bonni alap­törvény, vagyis az alkotmány 26. cikke­lyére: „Alkotmányellenesek az olyan tet­tek, amelyek megbonthatják a nemzetek békés egymás mellett élését és ezzel a céllal hajtják őket végre, valamint az agresszív háború előkészítésére.“ A mostani piszkos hab a nyugatnémet politikai élet felszínén, amelyet a revan­sista vágású zajos propaganda vert fel, (a revansista szíveknek oly kedves kato­nai kifejezéssel élve - felderítés harccal) mindössze leplezése a nagyon is ve­szélyes jellegű akciók előkészítésének, s nemcsak magának az NSZK-nak a ré­széről, hanem az imperialista erők részé­ről, és az úgymond döntő csapásnak a washingtoni kormányzó körök részéről. Az események sorozatából kiderül, hogy stratégiai méretű manőverről van szó, amelyet a célból szerveztek, hogy aláás­sák a háború utáni békés rendezés egész komplexumát, amelyben a Hitler- ellenes koalíció tagjai - a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, majd a hozzájuk csatlakozó Franciaország- megállapodtak. Még pontosabban Jalta és Potsdam elveiről van szó, amelyek becsülettel kiállták az idő próbáját. A rajnai revansistáknak a Németor­szág „erőszakos szétszakítása“, „kele­ti“ és „déli“ földjeinek „elszakítása“ mi­atti lamentációit nem lehet nem össze­függésbe hozni az óceánon túlról ismét szított kampánnyal a háború idején elfo­gadott szövetséges döntések „jogtalan­ságáról“. Éppen a Reagan-kormányzat vezető személyiségei vállalták most ma­gukra a küldetést, hogy előkotorják a fe­ledés homályából a „hidegháború“ kon­cepcióját, amely vitatja az európai orszá­gok közti meglevő határokat, és az Euró­pában kialakult területi-politikai realitá­sok ellen irányul. Patrónusát követve, aki megígérte, hogy a szocializmust „a történelem sze­métdombjára“ száműzi, George Bush amerikai alelnök 1983. szeptember 21- én Bécsben kijelentette: „Jogtalannak tartjuk Európa felosztását.“ A stockholmi európai bizalomerősítő intézkedésekről, a biztonságról és leszerelésről tárgyaló konferencián George Shultz amerikai kül­ügyminiszter is kétségbe vonta a létező európai határok „törvényességét“. Az európai kontinenssel kapcsolatos wa­zik ki az USA kormányzó köreinek cél­jaival. Itt már nem helyénvaló a szellemeske­dés vagy a csevegés arról, hogy a Szov­jetunióban - úgymond - mesterségesen szítják a nyugtalanságot a revansista körök aktivizálódása miatt: a revansiz­mus szövetkezése az Egyesült Államok militarista politikájával Nyugat-Európá- ban még inkább fokozza e reális fenye­getést a béke ügyére. A Stern újságírói­nak diplomatikus megállapítása szerint, az európai elrendezés problémái, egybe­vetve az amerikai rakétákkal „új jelentő­ségre tesznek szert“. Ez így van, mivel ismét német földről fenyeget egy nagy háború kirobbanásának veszélye. És megbocsáthatatlan könnyelműségről tesznek tanúbizonyságot az NSZK-val szövetséges országok egyes személyi­ségei, mint például a francia ellenzék egyik vezére, Jacques Chirac, aki kész lenne elgondolkodni arról, hogy milyen feltételek alapján vegyék be Bonnt a nyu­gati nukleáris fegyverek „közös“ ellenőr­zésébe. A német imperializmust mindig is az erőszakosság jellemezte és az, hogy so­sem válogatott az eszközökben. Vlagyi­mir lljics Lenin már 1918-ban rámutatott, hogy a német háborús párt „nagyon rászokott arra, hogy a kard erejére tá­maszkodjon. ..“ A német imperialisták hűek maradtak természetükhöz a követ­kező időszakban is: a második világhá­ború éveiben tengernyi vérrel árasztották el Európát. mészetesen nem a népgazdaság és a jó­módú békés élet feltételeinek helyreállí­tásáról van szó, hanem a hírhedt német militarizmus újjászületésének lehetősé­géről. Figyelembe véve ezt a veszélyt, a szövetségesek a potsdami konferenci­án komoly döntésekben állapodtak meg, melyek célja az események ilyen irányú fejlődésének megakadályozása volt. Saj­nos a nyugati hatalmak megszállási zó­náikban eltértek az ilyen irányú megálla­podások következetes megvalósításától. A Szovjetunió és más békeszerető, demokratikus erők lépései ma Európa központjában határozott akadályt tá­masztottak a nyugatnémet militarizmus és revansizmus útjába. Ezzel együtt a történelmi tanulságok ma is megkövetelik az éberséget. Az emberiségnek jó az emlékezőtehetsége, és azok, akik ma az amerikai Pershingeket meglovagolva újabb kalandokba szeretnének kezdeni, nem számíthatnak feledékenységére. A népek közös kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy meg­őrizzék a békét a mostani nemzedék és az elkövetkező generációk számára. „Er­re köteleznek bennünket - mondotta Andrej Gromiko, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió Mi­nisztertanácsa elnökének első helyet­tese, külügyminiszter a Hans-Dietrich Genschernek, az NSZK külügyminiszte­rének tiszteletére adott reggelin - a pots­dami megállapodások, a moszkvai egyezmény, a Helsinkiben aláírt Záróok­mány.“ (KOMMUNYISZT) • A revansizmus felmelegítése helyett a konstruktív párbeszéd folytatása lenne az az út, amely Európa és az egész világ érdekeit szolgálná. - A felvételen: Konsztan- tyin Csernyenko üdvözli vendégeit, Kohl kancellárt és Genscher külügyminisztert. 0 A nyugat­berlini falfelira­tokban az egye­sek által vissza­sírt véres múlt kísért.

Next

/
Oldalképek
Tartalom