Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-10 / 6. szám
niENIfTIK BREA Belgium rátarti és patinás ország. Büszke. Talán ez is az oka, hogy az alkalmi utas szeme-szája ugyan tátva marad az ország csodáinak láttán, ám megszeretni, megkedvelni nemigen tudja. Szép, szép - mondogattam én is magamban, de mégsem az igazi. Valahogy így vannak már ezzel maguk a belgák is: ők is fölöslegesnek érzik a túldíszített csillogást-villogást, a mindenáron való rongyrázást. Az utóbbi évek eseményei megtanították őket arra, hogy szerényebben is lehet, sőt keit élni. Megszokták azt is, hogy, míg korábban európai - de majdnem hogy világviszonylatban is - ők vitték a prímet, ők utaztak a legtöbbet, addig manapság egyre inkább be kell rendezkedniük az utazás helyett-mellett a vendéglátásra, a turisták, az idegenek fogadására. Épp nekik, akik annyira nem szívlelték a százféle nációjú turistákat. A gazdasági válság mélyülésével meg kellett fogniuk minden fillért, s minden lehetőséget ki kellett használniuk, hogy egyre több pénz „álljon a házhoz“. A turizmus pedig a világ egyik legjobb bevételi forrása. Látnivaló pedig akad bőségesen Belgiumban. A 30 500 négyzetkilométer területű ország meglehetősen változatos látnivalót kínál. Síkvidékek, hegyes területek, világvárosok és piciny falvak egyaránt találhatók az országban. A változatosságot még növeli az is, hogy az országot keletnyugati irányban nyelvi határ ossza ketté. A határtól északra flamandok, délre franciául beszélő vallonok élnek. Együttélésük még túlzások árán sem nevezhető békésnek, nyugodtnak. Az ország lakosságának valamivel több mint a fele fla- mandpl (hollandul) beszél, egyharmada franciául és vallonnak vallja magát - a maradék kétnyelvű, illetve alig egy százalék német anyanyelvű. Vitáik - akár a parlamentben, akár az utcán - a szó szoros értelmében vérre mennek. A flamandok és vallonok által lakott Brüsszel utcáin például szinte állandó jellegűek a tüntetések, összecsapások, sőt, egy-egy flamand illetvé vallon ember között a hangos viták, civakodá- sok, verekedések. Akárcsak az is természetes Brüsszelben, hogy a flamand kocsmáros nem szolgálja ki a franciául italt kérő vallon vendéget: ékes szóval elküldi őt melegebb égtájakra, ha egyáltalán egy-egy vallon betér egyik-másik flamand kocsmába, üzletbe - vagy fordítva. A flamandoknak és vallonoknak külön tévéjük, rádiójuk, újságjaik, színházaik, iskoláik vannak a közösen lakott területeken is, s az egyik ,,felekezet'' a másikét messze elkerüli. Brüsszelben járva megfordultam értelmiségi körökben is, beszélgettem sokat a témáról: ott is elszomorító volt, hogy az ellentéteket mennyire óriásinak, áthidalhatatlannak tüntették fel, hogy a kölcsönös közeledést eleve elutasították. Sok egyéb mellett a már említett gőg és büszkeség is óriási szerepet játszott ebben. Mindkét fél azt hangoztatta, hogy „miért mi közeledjünk előbb hozzájuk, miért mi tegyünk engedményeket, tegyék ezt meg előbb ók!“ A flamandok még azzal is érveltek, hogy amíg ők - pontosabban közülük sokan - megtanultak franciául, addig a vallonok csak ritka esetben beszélnek flamandul, tehát iiyen alapállásból semmiféle kölcsönös közeledésről nem lehet szó. A vallonok viszont azzal érvelnek, hogy a francia mégiscsak világnyelv, jól jöhet a flamandoknak bármikor, bárhol, míg a fla- manddal legfeljebb csak Hollandiában egyre csak növekednek. Ugyanis a két országrész nemcsak nyelvi szempontból áll ellentétben egymással, hanem gazdaságilag is. Flandria korábban iparilag fejlettebb volt, ám mostanára már lemarad az egyre dinamikusabban fejlődő vallonok lakta országrésszel szemben. Ez pedig csak tovább növeli a feszültségeket. Még a politikai pártok sem tudnak egymás között megegyezni: minden pártnak külön vallon és flamand frakciója van. Van egy józanabb, a közös utat járni szándékozó vallon-flamand kisebbség, amelynek szavát a többség csak ritkán engedi hallatni. Pedig nem jelentéktelen dolgok érdekében serkentik összefogásra a belga kormányt, az ország lakosságát. Tavaly például csődbe jutott a legnagyobb vallon iparváros, Liége. A város vezetése nem tudta fizetni a városi alkalmazottakat, akik emiatt sztrájkba léptek. A városatyák hiába kértek segítséget a központi kormánytól, a kormányban a flamandok leszavazták a támogatást Napóleon gyászos bukásának színtere, a Brüsszel közelében fekvő Waterloo. annak ellenére, hogy a sztrájk miatt a hivatalok, iskolák, egészségügyi intézmények nem, vagy csak részlegesen működtek. Nem dolgoztak a szemetesek, járvány ütötte fel a fejét, de a kormány hajthatatlan volt. A Liége-i példa aztán lavinát indított el: több belga városban is hasonló helyzet alakult ki, s a központi kormány vallon illetve flamand tagjai egymás ellen licitáltak. Végül is nem tudtak megegyezni, a városok vezetésére bízták a gondok megoldását. A belga városatyák ezt pedig csak ügy tudták „megoldani“, hogy nagy arányban lefaragták a szociális kiadásokat, ami természetszerűleg feszültségeket vont maga után a bérből és fizetésből élő emberek körében. A belga államgazdálkodásra az is jellemző, hogy a nemzetiségi, nyelvi nehézségek mellett még egyéb súlyos gazdasági gondok is állandó feszültséget okoznak. Egyre kevesebb a beruházás, növekszik a munkanélküliség. Az elmúlt év végén a lakosság 13 százaléka, 550 ezer ember volt állás nélkül. Egy évvel korábban számuk még százezerrel kevesebb volt. A munkaközvetítő hivatalok előtt megnőttek a sorok, s több nagyüzemben további elbocsátásokra lehet számítani, A kormány - hogy javítson az államkasz- sza helyzetén, s hogy képes legyen fizetni a munkanélküli segélyeket - komoly, s magukat a belgákat is megdöbbentő lépésre szánta el magát: a belga kocsmákban megengedték a tömény szeszes italok árusítását. Ezt 1918 óta törvény tiltotta A törvényhozás azonban mégis engedett a kormány kérésének, mivel az államkassza 500 millió frankos - közel 10 millió dolláros - bevételre számít a bárok, szállodák, vendéglők számára szükséges italmérési engedélyek eladásából. Az éves díj - az ital eladásától függően - 150 és 800 ezer dollárnak megfelelő összeg között mozoghat. Persze, nem valószínű, hogy a szabad italmérésből származó jövedelem kisegíti a belga kormányt az egyre kilátástalanabb helyzetből, hogy ezáltal csökkenne a munkanélküliség, növekednének a szociális kiadások, javulna Belgium gazdasági helyzete. A baloldal szerint ehhez gyökeres, alapvető változásokra van szükség, mert amíg ez nem következik be - mondják képletesen is -, addig csupán csöbörből vödörbe kerül a szesz, az ország. Ugyanis a hatvannégy éves szesztilalomra is a legtöbb esetben fittyet hánytak a kocsmák: árusították a pálinkát a tilalom ellenére is. ZOLCZER JÁNOS ÚJ SZÚ 15 Szélsőséges hőmérsékleti viszonyok Amikor a szakemberek arról beszélnek, hogy bolygónk melyik pontja a leghidegebb és melyik a legmelegebb, soha nem a minimális vagy a maximális hőmér- séxletet vizsgálják? hanem az évi középhőmérsékletet. Közismert tény, hogy minél magasabban vagyunk, annál hidegebb van. Emiatt a hegyvidékeket és a sík tájakat a hőmérséklet szempontjából külön-külön vizsgálják. Földünk hegyvidékei közül a leghidegebb az Antarktisz középső övezete. A szovjet Vosztok kutatóállomáson az évi középhőmérséklet mínusz 55,6 Celsius fok, a közelében fekvő Platon állomáson pedig még ennél is alacsonyabb: mínusz 56,4 Celsius fok. A legalacsonyabb hőmérsékletet, mínusz 88,3 Celsius fokot 1960. augusztus 24-én mérték a Vosztok állomáson. A leghidegebb síkvidék is az Antarktiszon található. A Weddel-tenger partvidékén létesített General Belgra- no meteorológiai állomáson az évi középhömérséklet mínusz 22,3 Celsius fok. A Föld legalacsonyabb hőmérsékletű pontjai között különleges hely illet egyes völgyeket Szibéria északkeleti részén. Éghajlatuk világviszonylatban is a legszélsőségesebb, ugyanis az abszolút hőmérsékleti minimum és maximum közötti különbség több mint 100 Celsius fok. Ez a nagy eltérés a sajátos domborzati viszonyokkal magyarázható. Verhojanszkot, ezt az ősi jakut várost, az északi félteke ,,hidegpólusának'' nevezik. A város főterén emelt oszlop is ezt jelöli. Verho- janszk 60 kilométeres körzetében a középhömérséklet: mínusz 50 Celsius fok. Ez csaknem 10 fokkal kevesebb, mint Grönland jégtakarójának a középpontján mért középhőmérséklet. A városban észlelt legkeményebb fagy mínusz 67,8 fok volt. Ugyanezen a vidéken viszont a nyár igen meleg, a hőmérő higanyszála olykor plusz 35 Celsius fokig emelkedik. A Szovjetunió éghajlata általában kontinentális. Az ország területe a sarkvidéktől a szubtrópusig terjed; és így jellemző rá, hogy a meleg és a hideg évszak között hatalmas az eltérés. Nyáron a középhömérséklet eléri és meghaladja a plusz 30 Celsius fokot, télen viszont mínusz 30 fokos, sőt még keményebb fagy is előfordul. Csak a határvidéki körzetek számítanak kivételnek: északon a sarkvidéki Tajmir-félsziget, délen a Krím- félsziget és a Kaukázus fekete-tengeri partvidéke. A legnagyobb a forróság Üzbegisztán és Türkménia déli körzeteiben. Az abszolút hőmérsékleti maximum itt igen magas. Az üzbegisztáni Termezben - ahol a nagy közép-ázsiai ásatásod folynak — a hőség eléri a plusz 50 Celsius fokot is. Földünk „melegpólusának“ egyébként a líbiai El- Azizát tartják, itt ugyanis a levegő hőmérséklete árnyékban olykor az 58 Celsius fokot is eléri (APN) 1984.11.10. A büszke város, Brüsszel patinás főtere: a Grand Place. (A szerző felvételei) érvényesülnek. S mi erre a flamandok válasza: , .Akkor is tanulják meg a nyelvünket, mert egy hazában élünk!“ Jártam egy brüsszeli flamand avantgárd színházban, ahol a művészek egyetlen szót sem ejtettek ki, a díszletek, a jelmezek és a pantomimjáték segédletével fejezték ki mondanivalójukat, ám az előadásra jegyet váltó négy franciául beszélő fiatalembert a szünetben a közönség mégis „kitessékelte“ a színházból. Alkalmi ismerősömtől magyarázatot kértem: miért? Azt mondta, neki ugyan személy szerint nem számított, hogy jelen voltak, ám, mint azt a kitoloncolás hangadóitól megtudta, korábban hasonlóan jártak el vallon színházban a flamandokkal. Tehát vissza kellett vágni! Pedig Belgiumban - korábban is, de most egyre inkább - valóban nagy szükség lenne a megértésre, összefogásra, az ország két nációja között, mivel a gazdasági, politikai és társadalmi gondok Belgique - Nederland - Luxemburg. Ha e három országnév első szótagjait egymás mellé rakjuk, máris megkapjuk a magyarázatot, honnan is ered a Benelux elnevezés. E húsz egynéhány éves földrajzi-gazdasági-politikai fogalom 1958-ban született, amikor a három kis európai állam teljes szövetségre lépett. (Korábban, 1922-től Belgium és Luxemburg között már létezett vámunió, ezt szélesítették ki később mindhárom országra.). A turista számára az unió lényege, hogy a három ország között csak papíron léteznek országhatárok: elég egyetlen Benelux-vízum, s a három országon belül már útlevél és vámellenőrzés nélkül lehet közlekedni. Három egészen kis országról lesz az elkövetkezőkben szó. Három kis ország, amelyeknek összesen csupán 72 ezer négyzetkilométer a területük, ám lakóik száma meghaladja a 24 milliót. Három kis ország, amelyek nemcsak az Európai Gazdaság Közösségben játszanak fontos szerepet, hanem az európai politika-gazdasági-katonai vonatkozások szempontjából is jelentősek. Tegyünk hát egy-egy villámlátogatást a három Benelux-országban! BENELUX-KÖRSÉTA - I.
