Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-03 / 5. szám
„...egyszerű dalnak lenni“ (Jegyzetsorok Vojtech Kondrót két új könyvéhez) 1984. II. 3. Az elmúlt esztendő utolsó hónapjában a szlovák költők középnemzedékének jeles .képviselője, Vojtech Kondrót két új könyvvel is jelentkezett a könyvpiacon. Az egyik verseskönyv, a másik műfordításkötet, ám mindkettő egyaránt rászolgál az odafigyelésünkre. Vojtech Kondrót nevét - jó másfél évtizede - már egyébként is jól ismerheti a magyar olvasó, s nemcsak amiatt, hogy a magyarból is fordító nagy szlovák költők - Valentin Beniak, Ján Smrek, Emil Boleslav Lukác - halála után ma ö a magyar líra legtevékenyebb és leglelkesebb szlovák tol- mácsolója, népszerűsítője, hanem azért is, mert éppen ez alatt az utóbbi másfél évtized alatt számos - föltehetően egy kötetre is elegendő - verse jelent meg magyar fordításban a legkülönbözőbb folyóiratok hasábjain. Az idén a negyvennegyedik életévébe lépő, bratislavai születésű költő gyermekkorát Javorinán, Holicon és Cseklészen (Ber- nolákovo) töltötte. Szencen (Senec) érettségizett, majd a Komensky Egyetem természettudományi Karán matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett. Ezt követően több mint másfél évtizedig tanított Ivánkán; 1980-tól pedig könyvkiadói szerkesztő a szlovák fővárosban. Műfordítói munkásságáért 1980-ban Ján Holly-díjjal jutalmazták, két évvel később viszont a Magyar Népköz- társaság Munka Érdemrendjének ezüst fokozatát érdemelte ki. 1982 decemberétől kezdve ő vette át Vojtech Miháliktól a pályakezdők irányításának gondját a Nővé slovóban, s az utóbbi időben ő szerkeszti az egyik legnépszerűbb szlovák könyvsorozatot, a Kruh milovatel'ov poézie (Vérskedvelők Köre) kiadványait is. Költői pályája - a szlovák irodalomkritika terminológiáját használva - az ötvenes évek másodok felében kirajzani kezdő fiatal szlovák költőnemzedék „harmadik hullámával“ indult a hatvanas évek közepén. Vele együtt lépett pályára a mai középnemzedék másik jeles képviselője, Stefan Strázay is, s mindketten az előttük járók - a konkretisták és követőik - akkoriban rendkívül divatos lírájától eltérő utat választottak. Ám amíg Strázay a visszafogottságával, egyszerűségével, köznapiságával, a prózához, a beszélt nyelvhez való közeledésével tüntetett a „metaforák tűzijátéka“, szinte kötelező tűzijátéka ellen, addig Kondrót épp az ellenkező véglet mellett döntött: verseire - Tőzsér Árpád kifejezéseivel élve - egyfajta „zenei zsúfoltság“, „sarkított zeneiség“, továbbá a rímek egymásra torlódása, az alliterációk maximális kihasználása, s a lehető legszigorúbb kötöttség jellemző. Költészetének játékossága, a játékból fakadó öröme, látásmódja és a látvány feldolgozásából leszűrhető frissessége leginkább a gyermekrajzokra emlékezteti ebben az időszakban az olvasót. Mindezidáig hét verseskötetet írt. Ezek: Prázd- niny sestnást'rocného (Egy tizenhat éves fiú szünideje, 1965), Stromy s nami tromi (Fák, hármunkkal, 1969), Spokornatenie (Alázatossá tenni, 1972), Krajina (A táj, 1975), Podobnost’ krajin (Tájak hasonlósága, 1977), Rovina stola (Az asztal síksága, 1979), s a most szóban forgó legutóbbi, a Návrat tou istou cestou (Visszatérés ugyanazon az úton, 1983). Líraeszménye szerint, miként maga írja első kötetének fülszövegében, a vers olyan, mint a távirat (vigyázat: nem dísztávirat!), melyben ,.minden szónak megvan a maga ára“. Kevés szavú, takarékos költészet az övé, amelynek szavait a maguk mértani pontossággal kiszámított helye és maximális megterhelése jellemzi. A verseire is teljes mértékben ráillik az a gondolat, melyre a Magas-Tátra látványa és csodálata indította a költőt: Minden apró kavicsnak meg kell legyen a maga helye / és éppen ott kell lennie ahol van“. Sokáig a táj költője Kondrót, a síkságé, a Csallóközé: följegyzéseket, ceruzarajzokat készít mindenről, ami éppen a szemébe tűnik. Fontos szerepet kap verseiben a megszemélyesítés, a lehető leggyakrabban él az ismétlések különböző fajtái által biztosított lehetőségekkel; jelképei, metaforái a legváratlanabb ötletekre és képzettársításokra épülnek, szójátékainak pedig egyenesen versszervezö erejük van. Ám a Kondrót-féle líra veszélyeit, buktatóit is - amint arra több kritikusa rámutatott - ugyanott kell keresnünk, ahol az erényeit: szójáték-teremtő igyekezetében sokszor erőltetette válik, a versszervező erővé transzformálódott nyelvi játékok nemegyszer ötletszerűvé, esetlegessé teszik a versét, ceruza- és szénrajzok helyett előtanulmányokat és vázlatokat kínál a költő, s végül verseinek téma- és motívumszegénysége miatt gyakoriak bennük az ismétlődések, üresjáratok. Új kötete fontos, sőt meghatározó jelentőségű, állomásnak látszik költői pályáján, melynek bizonysága szerint a költészetének eddigi buktatóit elkerülő utat a kötöttségei alól felszabaduló, a hagyományos verselés és a szabadvers mezsgyéjére lépő, valamint az epika felé közelítő, önéletrajzi ihletésű versekben véli megtalálni. Verseiben eddig eltitkolt gyermekkori élmények öltenek testet, eddig elhallgatott emlékek kapnak hangot, a másik oldalon viszont igen fontos szerep jut a csendnek, a kihagyásoknak, az elhallgatásoknak: „Tökéletesítettem tudásomat / a német (magyar orosz és cseh) nyelvben / megtanultam hallgatni“ - írja a Mit viszek magammal a Tátrából című versében. Minden szempontból érett, férfias lírává vált Kondrót költészete ebben az új kötetében: leszámolt életének fölösleges illúzióival, de nem veszítette el hitét az életben. S ugyanekkor a letisztult nyelvet, egyszerű beszédet is jelenti számára ez az érettség; amiként azt a Te - Nagy Lászlóval című költői hitvallásában megfogalmazza, szeretne „óda helyett egyszerű dalnak lenni“. Ezt az utóbbi verset egyébként besorolta a Nagy László költői életművéből válogatott, s az iménti verseskönyvével egyidőben megjelent fordításkötetébe is, amelynek utolsó - V básni sa skryvajúci László Nagy (A versben bujdosó Nagy László) című - ciklusa a pályatársaknak - Kormos Istvánnak, Juhász Ferencnek, Kovács Istvánnak, Utassy Józsefnek, Kiss Benedeknek, Nagy Gáspárnak, Ozsvald Árpádnak - a költőhöz írt verseiből ad közre egy csokornyit. Nagy László költészete eddig csaknem teljességgel ismeretlen volt a szlovák (és a cseh) olvasó előtt. Emil Boleslav Lukác Spoved' Dunaja (A Duna vallomása) című antológiájában négy, a tíz magyar költőt felsorakoztató Dunajské strofy (Dunai strófák) című cseh nyelvű antológiában pedig - Vladimír Janovic fordításában - mindössze öt vers volt tőle olvasható. Ezen kívül még a Revue svetovej literatúry közölt tőle néhány verset mutatóba, s ennyi volt az egész. Így hát Vojtech Kondrót vállalkozása rendkívül fontosnak minősíthető még akkor is, ha szerkezeti aránytalanságai és a válogatást végző fordító egyéni ízlésének kikerülhetetlensége folytán vannak is a kötettel kapcsolatban bizonyos fenntartásaink. De hát a válogatással Kondrót - s ezt tudnunk és értékelnünk kell - majdhogynem a lehetetlent vállalta. Hiszen szinte a lehetetlenséggel határos a Nagy László költői és műfordítói életművéből készült négykötetes válogatás első kötetének és a már a halála után megjelent Jönnek a harangok értem című verseskönyvének több mint négyszáz verséből hatvanhatot - mert ennyit tartalmaz Kondrót válogatása - kiválasztani úgy, hogy azok e hallatlanul gazdag költészet minden színét, csúcsát, lehetőségét, elmozdulását képesek legyenek felmutatmi. Am még így is aránytalanságnak érezzük, hogy Nagy László költői pályájának első három esztendejét - az 1944-es 1945-ös és 1946-os éveket - kereken harminc vers képviseli ebben a válogatásban, az ezt követő több mint három évtizedet pedig ennél alig több: mindössze harminchat. S minden megértésünk ellenére is ugyanígy hiányolhatunk a válogatásból néhány olyan jellegzetesen Nagy László-i opuszt, mint például a Mennyegző, a Seb a cédruson, vagy akár a Vidám üzenetek néhány darabja, amelyek a költő életének utolsó éveiben lírájának izgalmas megújulását ho^ák magukkal. A Nagy Lászlót ábrázoló fényképekkel és a költő rajzaival gazdagon illusztrált kötet azonban még így is Vojtech Kondrót műfordítói munkásságának egyik jelentős teljesítménye, műfordítói tapasztalatainak méltó összegezése, próbatétele. Vojtech Kondrót első könyvbéli találkozása a magyar költészettel a csehszlovákiai magyar költők verseiből 1968-ban megjelent Most cez Dunaj (Híd a Dunán) című antológia volt, amelynek anyagát ő válogatta, s nagyrészt ő is fordította. Ezt követően önálló válogatásokban mutatta be a szlovák olvasóknak Kassák Lajos (1971-ben), Weöres Sándor (1972-ben), Babits Mihály (1975- ben), és Illyés Gyula (1977-ben) költészetét. Különböző-folyóiratokban több verset publikált Ady Endrétől, József Attilától, Rónay Györgytől, Pilinszky Jánostól, Nemes Nagy Ágnestől, Váci Mihálytól, Juhász Ferenctöl, Garai Gábortól, Tolnai Ottótól és másoktól, összeállítója és részben fordítója volt a fiatal magyar költők Doporucené listy (Ajánlott levelek) címmel 1981-ben megjelent antológiájának, s az ö nevéhez fűződik a csehszlovákiai magyar költők 1980-ban Muzny vek (Férfikor) címmel kiadott antológiájának fordítása is. Javarészben Kondrót volt a fordítója Tőzsér Árpád 1982-ben megjelent verseskötetének (Na brehu papiéra - A papír partján), s ö ültette át szlovákra 1978-ban Rácz Olivér Krotké zvieratká (Szelíd állatok) című leporellóját is. Akár műfordítói hitvallásának is tekinthetnénk az ugyancsak a Návrat s tou istou cestou című kötetének két sorát: „Az inverzió érdektelen / mert minden lefordítható." Ám ugyanez érvényes Vojtech Kondrót lírájára is, amely egyre inkább azt bizonyítja, hogy a valóság minden eleme és rejtett összefüggése lefordítható a költészet nyelvére. Ami pedig okkal jogosít fel bennünket arra, hogy a jövőben fokozott elvárásaink lehessenek e jeles lírikus műhelyéből kikerülő alkotásokkal szemben. TÓTH LÁSZLÓ A falu fölött izzanak a csil/I lagok, nagy a hőség. A lány elaludt, és nem húzta össze a sötétítőfüggönyt, a villanyt se kapcsolta le. Félig kitakart testtel, hosszan hullámzó hajjal fekszik a gyöngyöző éjben. Lassan elpihen a világ is, teljesen eicsöndesedik, Így tulajdonképpen csak a csillagok láthatják a lányt. De egyszer csak hangok közelednek, egyre erősebben hallatszanak. Férfiak, hazafelé a kocsmából, hangoskodva- énekelve. ,,Oda nézz, ott bent!" - szólal meg egyikük, amikor a lány ablaka alá érnek. ,,A mindenit!“ És rákönyököl- hek a vaskerítésre, nem törődve éleivel, és nézik, nézik a lányt. Szótlanul, meg bűvöl- ten - a szépséget. Nézik őt, gyönyörködnek benne. Köztük és közte csak néhány méter, meg a kerítés, az ablaküveg és a fehér függöny, mégis végtelenül nagy a távolság. Várják, hogy mozduljon; ha csak egy picit is, de csússzon valamerre a hálóing, merthogy ilyenkor minden centiméternek, minden apró elmozdulásnak jelentősége van. Ó, ha tudná a lány, hogy nézik! Hogy rohanna a villanykapcsolóhoz, minden bizonnyal még akkor is, ha eszébe villanna, hogy hát ő a puszta lényével végül is örömet szerez ott kint valakiknek. ,,Menjünk, fiúk, elég volt a jóból. Mindjárt hajnalodik, kelnünk kell.“ „Menjünk, itt sikert úgy sem arathatunk.“ És elvonulnak a fiúk, a férfiak, a lányra gondolva, róla képze- legve-beszélgetve. Ő a témájuk másnap reggel is, amíg kombájnjaikon el nem indulnak a végtelen gabonatáblák felé... B. Gy. Dúdor István: DERESKI UTCARÉSZLET
