Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-03 / 5. szám
\ Z ója volt a kolhoz legvidámabb lánya. Egyszer, kévét kötöztek az asszonyok a földeken, kezüket már felsebezte az ászát, az izzadság a szemükbe pergett, s ekkor ó észrevette, hogy a kocsisnak lerepült a sapkája. Zója ezen olyan jóízűt nevetett, hogy mindnyájuknak felvidult az arca, könnyebb lett a lelke. Pedig akkor nagyon drága volt a mosoly. Alig jutott elég kenyér az asztalra, vászonruhában jártak, cipőjük durva nyersbőrből készült. És minden házból elvitt valakit a háború. Azért is nevetett Zója olyan vidáman, mert majd kicsattant belőle az erő és a fiatalság. De hát, mit is tehetett ö róla, hogy életének tizennyolcadik nyara éppen a háborús, negyvennégyes évben köszöntött rá. Ot éhes száj volt a családban. Ő volt a legidösfebb, s amikor apjuk elment, anyjával megosztották a gondokat. Ti- zenkétévesen elment pásztorlánynak, tizennégy évesen már kaszált, tizenhat évesen az eke szarvát fogta. Fiatal volt, sztahanovista, és ezért az egész környéken ismerték. ^ Az a kolhoz, amelyben felnőtt, hét kilométerre volt a miénktől. A mi falunkban kilencen maradtunk egykorú fiúk. Az idősebbek vagy elestek a háborúban, vagy a katonaság után nem jöttek vissza a kolhozba, és így mi hamarabb kerültünk a felnőttek soraiba. Mindegyikünknek volt már valakije - kedvese. Esténként összejöttünk, egy fiú a balalajkát pengette, a lányok a pádon sugdolóztak, mi meg - mintha figyelembe se vettük volna őket. Majd ha indulnak haza - gondoltuk, elkísérjük, van idő akkor a szerelemre. Addig egyikünk sem mutatott hajlandóságot. De Szkirdov Száska szerelme hét kilométerre lakott. Csaknem minden este taposta az utat: oda hét kilométer, vissza hét. És mindezt Zójáért. Száskának sem volt sípja, így hát dolgozott szakadatlanul, hogy anyjával együtt megélhessenek. Nyáron a villától kérgesedéit a tenyere, télen meg az erdőben a fakitermelésnél. Nem volt még akkor gépesítés a kolhozban, a kezek voltak a felelősek a szénáért, az erdőért, a kenyérért... Emlékszem, egyszer, még csak tizenhét volt, virtusból fogadott valakivel, hogy egy nap alatt lekaszál eg hektárt. Kinevették, de ő nem engedett, s így Olga Filipovna, a csoportvezetőnk, kimérte neki az egy hektárt. Ez két és fél norma volt. Száska akkor indult kaszálni, amikor a későn kelő szakácsnő még csak tüzet rakott a nagy katlan alatt, amelyben a kaszálók reggelijét akarta főzni. Száska vékony, alacsony termetű fiú volt, a kasza nagy és súlyos, mégis lekaszálta vele az egy hektárt. Amikor az utolsó rendet vágta, már a holdfény tükröződött a fűszálakról lepergő harmat- cseppekben, s a közeli tó szélén vidáman kuruttyoltak a békák. Nagyon szívós fiú volt Száska Szkirdov barátom. Igen szegényen éltek anyjával abban az időben. Negyvenegyben leégett a házikójuk, s mivel akkor újat építeni nem volt miből, Kondratyeva anyónál húzódtak meg. De a baj sosem jár egyedül. Tehenüket széttépte a legelőn egy medve, s így Száska csak ünnepnapion látott egy kis tejet. Csakhogy ünnepnap sem volt sok abban az időben. Még dúlt a háború, és utána is nehéz volt az élet. Kolhozunk kicsi volt és szegény, mindenkinek nehéz volt, s így Száskának sem tudtunk segíteni. De elmúltak a nehéz, háború utáni évek, nagy változások álltak be a kolhoz életében is. A fiúk, akikkel esténként összejártunk, megnősültek, családot alapítottak, cseperedett az új nemzedék... Ám Száska még mindig agglegény volt, még mindig a szomszéd kolhozba járt. Napközben agyondolgozta magát, s amint leszállt az este, átlépte az alacsony kerítést és elindult a szomszéd faluba. Lám, milyen szerelem volt ez! Komoly ember - komoly szerelem. Aztán eljött az ö ideje is. Valahogy áprilisban, amikor már olvadozott a hó, csak reggelenként csíptek a tavaszi fagyok, eljött hozzám. Szatén ingben, új szövetruhában, lakkos csizmában. Elüldögéltünk, cigarettáztunk. Zavarban volt, aztán kibökte:- Gyere el velem leánykérőbe.- Flová? - csodálkoztam. A mi időnkben leánykérőbe?- Nevezd, aminek akarod, csak gyere velem Zójához.- És ó hajlandó...?- Hajlandó, csak az anyjával kell még beszélni. Kivezettük az istállóból a legszebb, legtüzesebb paripát, rátettük a hámot, piros pokrócot, ezüstös díszekkel kivert kantárt, kiválasztottuk a legszebb szánt... Zója testvérével a ház körül tett-vett, anyjuk éppen a szomszédban volt, kis- öccsük meg a küszöbön ülve faragott valamit. Amint a menyasszony meglátott- meglepődött. Száska leült egy hokedlire és zavarában a sapkáját tépdeste. Nemsokára megjött Zója anyja. Ránéztem Zójára, aztán Száska sapkájára, majd a tartógerendára, amely alatt a násznagynak kéne ülni, és elmondtam, miért jöttünk. Jefroszina Jakovlevna szomorúan elmosolyodott, aztán eltakarta arcát és besietett a szobába. Eddig nekem az egész olyan vidámnak tűnt fel, de most elkomo- rodtam. Megértettem, milyen nehéz lehet egy anyának, ha elviszik a lányát. És neki Zója a legkedvesebb, a legtöbbet segített. Visszafelé én ültem a bakon, fülembe süvített a szél, a szememet telehordta hóval, és hátul, egy subával betakarva, összebújva sugdolóztak a fiatálok. A lakodalomban még a harmonika is elfulladt, a násznép számtalanszor követelte a csókot, a táncban kimelegedett férfiak egy szál ingben jártak ki a tornácra cigarettázni. Nem állhattam meg, hogy ott, a lakodalmas asztalnál el ne dicsekedjek az elnöknek:- Jó munkaerőt kértem ám meg a kolhoz részére...- Ajaj, fiam - mosolygott az elnök.- Mint lány, biztos hogy jó élmunkás volt, de mint asszony... az már nem úgy lesz... Észre sem veszed, jönnek a gyerekek. Jó lesz, ha az első három évben ledolgozza a minimumot. Kezdtem ellenkezni, de jómagam is elgondolkoztam. Lehet, hogy igaza lesz az elnöknek? Az élet ment tovább, egyre javult a sorsunk. Tomszkból uszályhajókon új gépieket szállítottak az északabbra fekvő hegyi kolhozokba, aztán eljött a gépiesítés az addig távoli Vaszjuganyeba is. Először gőzgépiet, később lánctalpas traktort kaptunk a kolhozunkba. Taníttatni kellett azokat, akik dolgozhatnának a gépieken. A kolhoz vezetősége úgy döntött, hogy Szkirdov Alekszandrt küldik gépészeti tanfolyamra. Még harmincon innen volt, de már rég kinőtte az iskolapadot, s így nehezen jött bele a tanulásba. De egy év múlva visz- szajött, köpenyén fényes gombok csillogtak, rajtuk két keresztbe vetett kalapács, és a belsőzsebében az általános gépjavító oklevél. Otthon már várta a meghibásodott traktor. Az indítója üvöltött, a motorja prüszkölt, sűrű fekete füstöt vetett ki és elhallgatott. A traktoros, aki idénymunkásként dolgozott a kolhozunkban, megtörölte kezét, otthagyta a traktort, s csak távolból figyelte a motorban turkáló Szkir- dovot.- Na, mi van, általános gépjavító? Szása egyik kezében a kulcs, másikban a könyv, olajosán, mérgesen járt-kelt körülötte, ebédelni sem ment. A nap tűzött, a vetés a nyakunkon volt, és a traktor mozdulatlanul állt az állomáson. Néha belestek a kíváncsi gyerekek, kétszer-háromszor benézett az elnök is, aztán sóhajtva legyintett és továbbment.:- Ej, a gépesítés! Úgy látszik, több zabot kell adnunk a lovaknak. Ez volt eddig az első és egyetlen traktorunk. De harmadnapra az indító egyszer csak normális hangot adott ki, s hamarosan e hangot a motor egyenletes pöfögé- se kísérte. A kapu kitárult, s a traktor, lánctalpait csörgetve, kivonult az útra. Alekszandr maszatosan, izzadtan simogatta zsíros haját és boldogan mosolygott. A traktor fordult egyet a jobboldali lánctalpon és elrobogott a mezőre. A lelkesedő gyereksereg pedig utána. Ősszel egy vonalas füzetlapra ezt írtam: Alekszandr Szkirdovot javaslom a kommunista pártba és kommunista kezességet vállalok érte. Alekszandr e javaslatomat - másik kettővel - a kérvényéhez csatolta. Kérelmét a taggyűlés egyhangúlag jóváhagyta. Szkirdov kommunista lett. Amíg ő a gépesítési szakmát tanulta Kolpasevóban, Zója a kolhozban dolgozott. Lelkiismeretesen végezte munkáját, csakúgy mint lánykorában. Eszébe is juttattam az elnöknek:- Emlékszel, az esküvőjükön azt mondtad, hogy jó lesz, ha Zója a minimumot ledolgozza? És több ledolgozott munkanapja van, mint bárki másnak. De az elnök megint csak mosolygott.- Várj csak, addig amíg a férje tanul. Ha visszajön, figyeld meg, állandóan otthon lesz. Azóta már nagyon sok teabarna víz lefolyt a Vaszjuganon az Óbba. Faluról városba kerültem, visszavonhatatlanul elszállt az ifjúságunk... A hatvanas évek elején kolhozunkat egy másikkal házasították össze, olyannal, amely sok kilométernyi távolságba terült el az én szülőfalumtól. Elszállították a folyón a kolhoz felszerelését, a gépeket, teheneket, lovakat. Átköltözött egy új településre az Ob partjára a kolhoztagok egy része is. Szkirdovék is. Néhány év múlva a sors, vagy inkább egy hivatalos út úgy hozta, hogy Tomszkból a kargaszokszki járásba utazhattam, oda, ahol régi barátaim élnek. A kolhozt akkorra már átszervezték szovhozzá, a falut Pavlovónak a szovhozt Pavlovsz- kijnak nevezték el. Száska - elnézést - Alekszandr Ivano- vics volt a gépesítő. És Zója... .Nem teljesült be az elnök jövendölése. Nem bújt meg Száska háta mögött. Az első években ott szorgoskodott, ahol szükség volt rá, aztán a borjakhoz osztották be gondozónak. Félt, tartott a munkától, de a lelkiismerete azt sugallta, hogy csakis becsülettel végezheti. Mert ö a munka szeretetét az anyatejjel szívta magába. Munkáját eleinte elismerő oklevelekkel méltatták, aztán az ünnepi gyűlések díszelnökségében kapiott helyet, majd kabátja hajtókáján megjelent az első kitüntetés. Szkirdovéknál töltöttem az éjszakát az új, otthonosan berendezett házukban a falu szélén. A földi mindig kedves, a földi olyan, mint egy rokon. Már az utcai lámpák is kialudtak, mi még mindig a régi, közös emlékeinket idéztük. A nehéz napokat, a rossz, keserű emlékeket valahogy kifelejtettük, csak a jó, a szép maradt meg. És amit akkor alig vettünk észre, mostanra kedves és megható emlékké vált. Alekszandr Ivanovics a falubélieket emlegette, Zója nevetett, mint valamikor fiatalkorában, és úgy tetszett, hogy a leánykérés napjától nem hosszú évek, hanem csak hónapok teltek el, s hogy deresedé hajszálaink mindössze a véletlen müve. Jóval éjfél után aludtunk el. Reggel, amikor fölkeltem, Zója és Szása már elmentek dolgozni, még el sem búcsúzhattam tőlük. Megreggeliztem, megjött a sofőröm is, s csak a két lenszöke srác kísért ki - a Szkirdov család új nemzedéke. Mindkettőjük a megszólalásig hasonlított az anyjukra, de ugyanakkor az apjukra is. Újabb tizenkét év telt el, amíg újra meglátogathattam régi barátaimat. Régi földijeim... Évek múltán már ezek a szavak teljesen új értelmet kapnak. De miért is? A csaknem fél évszázad tán öregség? Kellemes, meleg szeptemberi estén érkeztem Pavlovóba. Amikor utoljára jártam itt, Szkirdovék a falu szélén laktak, de Pavlovo azóta úgy szétterjeszkedett, hogy alig tudtam meglelni a keresett házat. No de ez a ház is más lett - Alekszandr Ivanovics a gerendás falakat körüllécezte, beton alapokat rakott alá, verandát épített hozzá, és a kapu mellé egy garázst. Csak Alekszandr Ivanovics anyját- Marina nagymamát találtam otthon a dédunokával.- Nocsak, te vagy, Nyikolajics - csapott két kezével a virágos kötényére, amely a régi falunkat juttatta eszembe.- Gyere be a szobába, gyere, kerülj beljebb. Nemsokára megjön Száska a műhelyből, Zója is Vovkával minden pillanatban itt lesznek Kargaszkból... Én meg Szergej kisfiára vigyázok, sosem vagyunk munka nélkül. Sürgött-forgott, ujjongott örömében. Jóságos kerek arca alig változott, csak a termete, kissé már meggörnyedt, megtört. Nem csoda: nyolcvanadik évét tapossa. Mennyi mindént átélt, mennyit dolgozott... Félórán belül megérkezett Alekszandr Ivanovics. összeölelkeztünk, összecsókoltuk egymást. Kissé meghízott, de arca sima, fiatalos, ha nem fehéredne sűrű haja, senki sem mondaná, hogy ötven felé jár. Marina nagymama vacsorát készített, mi meg kiültünk a verandára. Tele tüdővel szívtam a föld, a levegő illatát, és hallgattam barátom jól ismert reszelős- rekedtes hangját. Szása elmondta, hogy mindkét fia kiszolgálta már a katonaságot, és visszatértek a szovhozba. Szergej is gépesítő, már nős, a kisfiú az övé, a fiatalabb - Vlagyimir - gépkocsivezető. Jól élnek, mindkettőjüknek van autója. Szergejék már külön laknak, nemsokára Vologya is megnősül, új lakást kap a szovhoztól, úgy, mint minden fiatal házas. Szása a fiairól fesztelenül, természetesen beszélt, hiszen bennük, gyerekeinkben látjuk saját magunk folytatását. Aztán kimentünk a kertbe, ahonnét beláttuk majdnem az egész terjeszkedő falut.- Nézd, ott építettünk egy tehénistállót, ott távolabb, az még csak most épül- mutatta. - Balra, ott az emelkedőnél, egy takarmánykészítő üzemet indítottunk meg az elmúlt télen. Építkezünk lassacskán, jönnek új lakók is a faluba, a fiatalok meg, ha elvégzik az iskolákat, többnyire itthon maradnak. Ott azok mind új házak, ott egy egész új utca létesült... Száska legszívesebben elvitt volna minden újat megmutatni, látszott rajta, milyen büszke a falujára, a szovhozra.- Remek! - mondom nem kis örömmel. - Remekül éltek, Szása. A faluból szinte áradt az esti nyugalom, amelyet nálunk Szibériában a derűs késő őszi időben érezni, amikor már minden be van takarítva a mezőről, amikor már csak az észrevétlenül besurranó telet kell várni. Néztem az ismerős, de mégis valahogy más falut, emlékezetemben felidéztem a régit, összehasonlítottam. Az ablakokban már kigyúltak a fények, amikor megérkezett Zsiguliján Zója Jev- dukimovna a fiatalabb fiával. Csakúgy, mint Alekszandr, Zója is fiatalabbnak látszott koránál, úgy tűnt, mintha nem az anyja, hanem a nővére lenne a divatosan öltözött, hosszú hajú Vologya fiának. Vacsora közben megint a fiatalkori emlékek kerültek szóba.- Ej, a mai élet - sóhajtott Marina nagymama. - Ha abban az időben lettek volna ezek a gépek... Másnak tűnt a valóság. Mintha most, onnét a múltból érzékelhető lett volna a jövő. „Száska, Száska - néztem őszülő barátomra. - Elhitted volna, amikor Kondratyevánál húzódtatok meg anyáddal, hogy ilyen házad lesz, hogy a fiaidnak személyautói lesznek... Elhitted volna, hogy így megváltozik a falu élete? Vacsora után Vologya elment a klubba, Szergej felesége elvitte a kisunokát, magunkra maradtunk. Nem tudom miért, de én csak a múltról akartam beszélni, Szása meg a munkájáról mesélt, hogy mennyit kínlódtak, vesződtek a takarmányfeldolgozó új berendezéseivel, mert szecskavágó gép helyett szalmavágót szereltek be... Aztán mégis vissza-visz- szatértünk a múltba, mert minden mai összefügg a régivel, a nehézségekkel, belőlük ered, természetes következménye annak az életszakasznak, amelyben mindent feláldoztunk azért, hogy ma ilyen szép legyen az életünk. Akárcsak tizenkét évvel ezelőtt, most is Szkirdovéknál töltöttem az éjszakát, és reggel már a háziak nem voltak otthon. Az idő megváltoztatja a falu életét, de a falusi emberek zömének ma is korán kell kelnie. Vologya vitt be autóján a járási székhelyre. Amikor melléültem a kocsiba, visszanéztem. A kapunál állt és aprócska kezével integetett Szkirdovék unokája. BELLUS IMRE fordítása VAGYIM MAKSEJEV * ' kmb jifflH f I tnjS ■ Bo| V a“* q
