Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-29 / 26. szám
A kkora csinnadrattával fogadták, hogy a fele is nagy lett volna. Akárhol fordult is meg, ezrek és ezrek tolongtak körülötte; gügyögő csöppségek, izgatott tízévesek, kalandra vágyó kamaszok, kíváncsi felnőttek és ráncos arcú kisemberek taposták egymás lábát, csakhogy közelről láthassák mélybarna szemét, daliás termetét, tigrissel is bíró két kezét. Kabir Bedi sztárként villogott Budapesten. De nemcsak ő! A Sandokan-rajon- gók még a feleségében is csillagot láttak. A magas, karcsú, testetlen arcú amerikai hölgy szemmel láthatóan élvezte férje sikerét, de attól, hogy a bókokból, az elismerő mosolyokból neki is bőven kijutott, nem vesztette el a fejét. Mozdulatait, gesztusait még nem fertőzte meg az örökös villogás, de a bemutatkozáskor már fittyet hányt a bontonra. Amikor a Jókai klub előtt kiszállt a csillogó Mercedesből, s az autogramvadászok népes serege még csak találgatta, ki lehet a vonzó hölgy, ő már tudta, miképp árulja el, hogy igenis a feleség szerepét játssza Kabir Bedi életében. Két kezét a magasba emelte, feje fölött párszor összecsapta tenyerét, és kihívóan, széles mosollyal, kecsesen jobbra-balra forogva egyetlen szót ismételgetett csupán. Azt, hogy hello. S a tömeg rögtön Suzanne-nak szólította. + Kabir Bedi. Szúrós-kedves szempár, szemérmes mosoly, rövidre vágott sötét haj, dús korszakán. Hirtelen felkapottságát, magasra csapó népszerűségét ugyanúgy viseli, mint csontszínű zakóját és jól szabott bordó nadrágját. Nem kell öt kérdezni - amit fontosnak talál az életében, azzal maga áll elő.- Hatodik éve, hogy Los Angelesben élek, de az emlékek, az érzelmek Laho- re-hoz kötnek; húsz évig a Himalája tövében éltem. Egészen addig, amíg Új- Delhibe nem költözött a családunk. Ott kezdtem el játszani, sőt rendezni is, s később, amikor már történésznek tanultam, a legjobb szerepemet még csak ezek után fogom megkapni. Hogy miből gondolom? Talán meglepődik azon, amit most mondok: én hiszek az álmaimban. Hiszek abban, hogy ami rajtam múlik, azt meg is valósítom majd. De nem, mint Hamlet és nem is mint Othello. Az én alkatomhoz, egyéniségemhez úgy érzem, leginkább a romantikus hősök áll/ITMS mm®m Találkozás Kabir Bedivel ott forgattam első reklámfilmjeimet. Szüleim nem voltak valami jómódúak, így anyagi támogatásukra nem nagyon számíthattam. Mit tehet ilyenkor az ember? Vállára veszi a batyuját és elmegy szerencsét próbálni. Hát így kötöttem ki a felvevögép előtt. De a szerencse csak később köszöntött rám. Már hivatásos színész voltam, ha úgy tetszik: India első számú sztárja, amikor próbafelvételre hívtak az olaszok. Hogy hány európai színészt ütöttem ki a nyeregből, az most, ugye, nem lényeges, ami sokkal fontosabb számomra: én lettem Sandokan. Mit mondjak? Élveztem a szerepet! Persze arra, hogy világraszóló sikert hoz, egyáltalán nem gondoltam. Meg arra sem, hogy mindenütt azonosítanak majd vele. Ezzel persze, nem azt akarom jelezni, hogy ha például Othellóként értem volna el ekkora sikert, akkor most jobban örülnék. Nem. Nem erről van szó. Engem egyáltalán nem zavar, hogy a nézőkkel együtt a szakma is csak Sandokannak tart. Tudja, mi az életfilozófiám? Az, hogy nak közel. Egyébként is: a dán királyfi nem én vagyok. Felnevetünk - aztán enyém a szó.- Izgulni, félni szokott-e?- Hogyne. Főleg forgatás közben. Apa vagyok, családom van. Első házasságomból két gyerekem született, ők Indiában élnek, a második házasságom Amerikához és Suzanne-hoz köt. Ő két évvel ezelőtt egy fiút szült nekem. Szóval, amikor meg kellett küzdenem a tigrissel, csak az járt a fejemben, hogy túl kell élnem, nem eshet bajom, hiszen a gyerekeim várnak rám. Szerencsére karmolás nélkül megúsztam a jelenetet, de egy másik forgatási napon átestem a hajó korlátján és belezuhantam a tengerbe. Különben többször is megfigyeltem már magamon, hogy a félelmem egyszercsak önkontrollba csap át. Hogy azon izgulok, jól sikerült-e a munka, hogy úgy hat-e majd a szituáció, ahogy hatnia kellene.- Igaz, hogy mostanában producerként is járja a világot?- Igaz. A Sandokan-sorozatból annyi pénz folyt a zsebembe, hogy egy napon azon kaptam magam: ha nem harapok mellé, nagyot lendíthetek a pályafutásomon.- Ha jól sejtem: most arra céloz, hogy holnaptól Kabir Bedi is juttathat szerepet Kabir Bedinek.- Nincs ebben semmi különös. Vagy igen? Ha mások nem segítenek, nekem kell segítenem magamon. Ezért is jó, ha néha csörög valami az ember zsebében. A tévénézők legközelebb A nagy Mo- ghufoan láthatnak majd; ez a hatrészes sorozat a 17. századi Indiában, a gyarmatosítás idején játszódik. Főszerepem van A fekete dzsungelban is, ezt ősszel kezdjük el forgatni. A Sandokan folytatásával viszont elkészültünk már.- Hangszínéből, nyugalmából arra következtetek: elégedett a dolgok állásával.- Pedig nem vagyok az! Bánt, ha szenvedő embereket látok magam körül, felkavar, ha igazságtalanságról beszélnek előttem, összeszorul a szívem, ha éhező gyerekekkel találkozom. Tudom, egy jó film nem elég a jó közérzethez és az üres gyomornak sem eledel, de abban, hogy formálni tudja a valóságot, megingathatatlanul hiszek. SZABÓ G. LÁSZLÓ « >■ (...) A tizenéves korosztály lírai termését vizsgáltam nemrég, s arra figyeltem föl, hogy e nemzedék élményvilágából szinte teljesen hiányoznak a családi élet szereplőire való utalások, ugyanakkor annál bővebben fordulnak elő a televíziós közlések nyomai. József Attila még botrányt kelthetett panaszával, miszerint nincsen apja, anyja. Serdülőkori neurózisa nem kisrészt családi életének deficitjeire volt visszavezethető. Elidegenedett, csupa csősz társadalma ellen horgadó indulatának a családi háttér pszichológiai zavaraiból is eredeztethető lélektani fedezete volt. A mai tizenéves költők szövegeit olvasva zavarba jöhet, aki a pszichoanalitikus fogalmi készlet segítségével kívánná rekonstruálni e nemzedék sérülésekkel egyébként nemkülönben teli lelki történetét. Családjuk létezik, de (...) elsősorban közgazdasági értelemben van csupán jelen. Mintha fizetővendégekként nőnének föl ma a fiatalok a családi élet ismerős díszletei között. Anyjuk a szorgos házinéni, aki főz, mos, takarít utánuk. Az esténként beköszönő hol nyájas, hol zord hangulatú úr pedig az apjuk. Agresszivitás és szexualitás volt az a két elemi indulat, amelyet a freudi tanok értelmében a család volt hivatott társadalmilag üdvös célokra irányuló akarattá formálni. Miközben apai hatásokra a lelkiismeret, kötelességtudat, engedelmeskedésre való készenlét „felettes én“ képében diadalmaskodott, addig az anyai szeretet melegében edződött az érzelmi élet, a gyöngédség és a társas hajlandóság. Sokan bírálták ezt a mechanizmust. Felrótták a fölös elfojtásokat, a fojtogató, az egyéniséget lebéklyózó légkört, a szeretet fülledt melegében pácolt kaszárnyaszellemet. Mások a társadalmi felemelkedés zálogát látták a polgári családeszményben. Az ilyen család a maga racionalitásával, teljesítményelvü etikájával, tisztaságszeretetével, józan családterve- zöi gyakorlatával lehetővé tette a paraszti tengerből való kiemelkedést. Évszázadnyit lehetett ugrani egy nemzedék alatt a család jóvoltából. De akár üdvnek, akár átoknak tartotta valaki a családot, ez volt az a pont, ahonnan az értékelés elrugaszkodhatott. Mára a felnövekvésben az új családtag - a televízió - játssza a kulcsszerepet. (...) A tilalmak, szabadságok, nomrák, értékek egyetlen iskolamesterévé a televízió vált. Sajnos, senki sem akadt, aki figyelmeztette volna erre a szerepkörre, senki sem készítette föl a televíziót komplexuskeltö mivoltából adódó sajátos helyzetére, inkább csak belökték, besodorták, mintsem gondos előkészületek után bevezették volna a családba. Mivel a családtagok nem, vagy érthetetlenül kommunikálnak egymással, az értékelési minták, pszichológiailag jelentős átélési módok, azonosulási, ellenazonosulási lehetőségek közlése a televízióra hárul, amely a maga spontán módján derekasan eleget is tesz e kötelmének nap nap után (...) A tévé előtt kucorgó család egyetlen hiteles tagja a televízió lett. A képernyő előtt ülve tanulja meg a felnövekvő gyermek, hogy a kimondható mondatok két nagy osztályba sorolhatók. Az egyik osztályba azok a mondatok tartoznak, amelyeket szabad kimondani, míg a másik osztályba azok a mondatok kerülnek, amelyek kimondásától tartózkodni kell. Ez az osztályozás nem volt idegen a hagyományos családtól sem. Bár mindenki tudta, de nem illett arról beszélni, hogy G. bácsi elitta az eszét, N. néni kisfia vízfejű, és apuka sem mindig olyan pirospozsgás mosolygós ember, mint amikor vengédekkel kell együtt halálra unnia magát a gyermeknek, azt színlelvén, hogy élete legboldogabb perceit éli. Az új családtag viszont csak arról beszél, amiről szabad beszélni, de nem a családban, hanem az iskolában, mozgalmi életben, vitakörben. Lehetőleg ugyanúgy, ugyanazt kell mondani, s akkor zöld a pálya a társadalmi munkamegosztás napsütötte posztjai felé. Korábban magánügyek fojtódtak el, mára inkább közügyek sorsa az elhallgatás, s a tévén felnőtt nemzedék cinkosságának az egyik legmélyebb pszichológiai alapja. (...) A televízió által megszemélyesített családtag határozott politikailag. Kétséget nem hagyó (és nem tűrő) módon eligazít abban, hogy éppen aznap kicsoda, micsoda pozitív a világban, kicsoda, micsoda negatív (...) Akaratlanul ugyan, de éppen napi határozottsága folytán teszi határozatlanabbá befogadóit, az efféle ellentmondásokra életkoruknál fogva amúgyis hatványozottan fogékony tizenéveseket. Míg régebben a gyermekek szüleiket vagy szerették, vagy gyűlölték, de mindenképpen érzelmekkel kötődtek hozzájuk, új nevelőjük iránti viszonyuk idővel csöndes közönnyé langyosul. Még súlyosabb nevelői baklövés, hogy amikor a fiatal már éppen kezdi megtanulni, hogy (...) mégis mi az, amit szeretnie kell a világban, s mit kell égő gyűlölettel fogadnia, az igazi családtag egyszercsak hangot vált. „Forget it“ - mondaná, ha gondos kezek eleve nem szinkronizálnának minden szót, ami a többnyire nyugati eredetű népszerű szórakoztató műsorokban elhangzik. „Felejtsd el“ - mondja tehát, s következik mindannak ellenkezője, amit például az esti híradóban bemutattak. A pokol egy-két órával később paradicsomi ragyogásban jelentkezik, a paradicsomi híreket pedig a fizetővendégszolgálat kirendeltségének alkalmazottai helyben cáfolják, árakat, fizetéseket, hiánycikkeket, napi gondokat emlegetve. A távoli világ határozott értékrendben jelenik meg a gyermek előtt, ámde ugyanolyan határozottsággal az ellenkezője is felbukkan, mégpedig pszichológiailag sokkal furfangosabban, a lélek szakács- mesterei által kifundált eszköztár által megmunkálva (...) Valószínűtlen, hogy a képernyő előtt bosszankodó, unatkozó, kacarászó nézők a készüléket elzárván, netán kidobván, a családi élet egyetlen igazán éltető eleme, az egymással folytatott társalgás, eszme- és gondolatcsere megteremtésére vállalkoznának. A tendenciák azt mutatják, hogy a család még megmaradtköz- gazdasági funkciói is leépülöfélben vannak. Mindentlátó és mindentudó családtagként azonban a televízió sokat tehet azért, hogy az új helyzethez alkalmazkodjunk. Ha már szemtől-szembe nem ismerünk egymásra, legalább drámai módon szembesülhessünk hiányzó társainkkal a képernyőn, hogy utána találkozhassunk velük a karnyújtásnyi valóságban is. (Rövidített szöveg) CSEPELI GYÖRGY DJ SZÓ 14 1984. VI. 29. < Vajda Béla rajza Már elkészült a folytatás...
