Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-29 / 26. szám
fr Irak-Irán II. HOL DŐL EL A PÁRVIADAL? A Shaft el Arab néhány éve még a világ egyik legfontosabb víziútja volt. A Tigris és az Eufrá- tesz összefolyásából keletkezett folyamóriás mellett gigantikus olajmezök terülnek el, s ott vannak az iraki és az iráni olajipar és olajexport központjai. A tengerré szélesedett folyam most halott. Mintha csak ott felejtett kísértetha- jók lennének, mindmáig moccanás nélkül állnak az iraki-iráni háború kirobbanásának hírére lehorgonyzó« szállítóhajók, olajtanke- rek, uszályok és vontatók. A kár inkább Irakot érinti, hiszen Irán, hosszú tengerpartja mentén, másutt is behajózhatja olaját. És egyre több az égő, a lebénult hajó délebbre, az Arab (vagy Perzsa)-öböl vizében is. A háború utolérte a kereskedelmi útvonalakat, s az áldaltan párviadal minden értelemben egyre totálisabb lesz. Iraki utazásom során gyakran megkérdeztem vendéglátóimtól: Mire számítanak? Megmarad a háború a mostani harci területeken, vagy kiterjed újabb térségekre, újabb övezetekre is. Egyik éjszaka kaptam erre választ, amikor szállodámba visszatérve a kulccsal együtt kezembe nyomtak egy távirati irodai jelentést is. Ez hírül adta, hogy az iraki légierő, a frissen beszerzett francia repülőgépeket és rakétafegyvereket bevetve négy „tengeri objektumot“, „ellenséges célpontot“ semmisített meg. A harmadnapi Baghdad Observerból kiderült, hogy a hadijelentések kereskedelmi hajókról, olajszállító hajókról szóltak, amelyek Bandar Abbasz és Bandar Khomeini kikötőkből szállítottak olajat. Az olajszállítók elleni támadások aztán mind gyakoribbá váltak, s a londoni biztosítótársaság, a Lloyd’s is megkezdte árainak azóta is tartó emelését. Különös helyzet alakult ki. Irak hadban áll Iránnal, s mióta a háború tart, Irán teljesen megbénította az iraki tengeri olajkivitelt. A Teheránt támogató Szíria lezárta a Földközi-tenger felé szállító iraki olajvezetéket, így most Bagdad csak Törökországon keresztül tud, igen mérsékelten exportálni. Irak mégis mind ez ideig tartózkodott attól, hogy katonai eszközökkel bénítsa meg az iráni olajtermelést vagy olajexportot. Sem a haditengerészet, sem a légierő nem támadta Kharg szigetét, a perzsa olajkivitel gigantikus indítóállomását. Délen, a bászrai front keleti szektorában egy hadtestparancsnoktól próbáltuk megérdeklödni: mi az oka ennek a helyzetnek? A tábornok nehezen akart válaszolni, mert ez úgymond „politikai kérdés, a politikai vezetés illetékességébe tartozik“. De aztán egy arab kollégának eszébe jutott, hogyan is kellene frappánsabban feltenni ezt a kérdést. - Mit gondol, altábornagy úr, mit szólnának hozzá az arab országok, persze, főként az öböl mentiek, ha önök megtámadnák Kharg szigetét? A parancsnok most már nem fegyelmezte magát. - Éppen itt van a helyzet kulcsa! Az arab testvérországok nem akarják a Kharg elleni támadást! Persze, sem Szaúd-Arábiát, sem a többi, öböl menti ország kormányát nem elsősorban humanitárius szempontok vezetik. Sokkal inkább attól tartanak, hogy sikeres iraki támadás esetén Irán olyan visszavágásra szánja el magát, amely megbénítja az arab olajtermelést és az ő olajexportjukat. Ezek az országok attól félnek, hogy a támadással Irak precedenst teremt, s ekkor semmi sem védi meg az 6 olajiparukat és kereskedelmüket sem. Amelynek hasznából - igaz, egyre vékonyabb csatornákban - csörgedezik valami Irakba is, hogy fedezni lehessen a háborús költségeket.- Szóval, az arab országok nem akarják a támadást Kharg ellen. És ha akarnák, vagy engednék?- Ha a mi politikai vezetésünk ilyen döntést hozna, képesek lennénk csapást mérni az iráni olajiparra és olajexportra. Tudjuk, ilyesmire mindeddig nem került sor. Ami viszont bekövetkezett: az öbölben folyó hajózás elleni háború veszélyes eszkalációja. Naponta érik találatok a hajókat, s Irán ismét azzal fenyegetőzik, hogy lezárja a Hormu- zi-szorost, a kijáratot az Indiaióceánra. Mondván: ha megbénítják az ő olajforgalmát, akkor Teherán elvágja minden forgalom útját. Az amerikai flottakülönítmény, amely az Arab-tengeren, az Araböböl bejáratának közelében manőverezik, készen arra, hogy beavatkozzék, aligha vár egy ilyen fejleménynél jobb alkalomra. Hol dől el az iraki-iráni mérkőzés? A szárazföldön, a levegőben, vagy a tengeren? A harctéren vagy a tárgyalóasztalnál? A választ senki sem tudja. Egyelőre mindkét oldalon azt lehet tapasztalni: fokozzák a katonai erőfeszítéseket. Új tömegeket, új fegyvereket vetnek be, új támadási célpontokat jelölnek ki. És új propagandakampányokat indítanak egymás ellen. A bagdadi televízió perzsa nyelvű kommentárokkal kíséri az Irán felé sugárzott műsorokat, amelyek manapság a szigetcsaták híreivel és vérfagyasztó képeivel vannak tele. Irán pedig a nemzetközi nyilvánosság előtt gázfegyverek alkalmazásával vádolja Irakot.- Valóban alkalmazott Irak gázfegyvert? Nem volt olyan alkalom, amit a külföldi kollégáim kihagytak volna, ha ezt megkérdezhették. A kérdés elhangzott a fronton, feltették bagdadi politikusoknak, a kísérőknek, megismételték hivatalos sajtókonferenciákon is. A válasz mindenütt határozott ,,nem“ volt. Ám azt is hozzátették: aki védekezik, annak joga van minden eszközzel oltalmazni földjét. Márpedig Irak most honvédő harcot folytat, hiszen a front lényegében mindenütt iraki területen húzódik. Az egyik nap aztán kísérőink olyan programot szerveztek, ami csak a vegyi fegyverek obskúrus ügyéhez kapcsolódott. Elvittek bennünket Ekasatba, az ország legnagyobb, modern vegyi üzemébe, ahol a nyugatiak szerint előállítják az iraki vegyi fegyvert. A modern nagyüzem nemrég épült, közel a Szíriái határhoz. És közel az óriási foszfátmezőkhöz. A központban az igazgató maketten magyarázza az üzem működését, a szállítást, az őrlést, a mechanikai aprítást, a tisztítást, s a bonyolult gyártási folyamatokat. Járjuk az üzemet is. Kollégáim mohón nyúlnak az őrölt ásvány után, hogy mintát vegyenek belőle, és kíváncsian várják: mit is mondanak itt az iraki és nem iraki műszakiak. Mert a gyárban, ahol az ásvány tonnáinak millióit dolgozzák fel növényvédőszerré, műtrágyává, külföldieket is alkalmaznak. Huszonöt országból érkeztek szakértők ide: keletről, és nyugatról, északról és délről, a harmadik világból és a fejlett országokból. Felém fordul egy bahreini újságíró és megkérdezi: „El tudja képzelni, hogy ilyen körülmények között lehetne itt titkot tartani? Lehetne itt haditermelés? Hiszen jóné- hány szakértőnek a családja is itt van. Az itteni eseménytelen élet körülményei közt úgy sem állna meg ennyi emberben a szó.“ Igazat adok neki, de a többiek tovább kételkednek. Éjszaka utazunk vissza Bagdadba, a buszon is a vegyi fegyver a téma. A társaság két pártra szakad. Az első ülésen egy amerikai kolléganő viszi a szót. - Szerintem a kérdés még mindig nyitott. Nem kaptunk olyan választ, ami kizárná a gázgyártás lehetőségét. Legfeljebb arról van szó, hogy nem itt készül. Nekem az a gyanúm, és a washingtoni, szóvivő is azt mondta, most hallgattam... Egy jordániai palesztin kolléga közbeszól: akik Vietnamban vegyszerrel pusztítottak embert, állatot, növényt, azoknak ne legyen gyanújuk ... Az amerikai lecsendesedik, de nem adja fel. - Mi most azért vagyunk itt, hogy innen írjuk meg az igazat. Ebben aztán egyetértünk. Innen írunk a jelent és jövőt sorvasztó erőfeszítésekről, arról, hogy ez a háború megérett a - befejezésre. KRAJCZÁR IMRE .ÚJSZÚ 5 „EGYESÜLET“ - GYILKOLÁSI JOGGAL ... Egy kicsiny fullánk hatol a testbe. A csípés alig észrevehető, az illető valami olyasmit érez, amit az északafrikai sivatagokban élő számtalan fekete légy csípése okoz. A szervezetbe azonban halálos méreg kerül, s az áldozat sorsa meg van pecsételve. Az amerikai titkosszolgálat laboratóriumaiban tenyésztett „kis fekete légy” áldozata, mint azt a Washington Post című lap 1981. áprilisi cikke közölte, a líbiai forradalom vezetője, Kadhafi ezredes kellett volna legyen. A CIA vezetését azonban a kiszivárgott információ és a világsajtóban megjelenő közlemények arra késztették, hogy leállítsa a terrorista akció megvalósítását... Edwin Wilsonnak, a CIA ügynökének életrajza számos homályos pontot tartalmaz. Az ő feladata volt, hogy végrehajtsa a titkos műveletet Tripoliban, majd észrevétlenül eltűnjön. Ez egyébként nem is csodálható. Wilsont egy olyan akcióba vonták be, amelyet Sejmur Herz, a New York Times szemleírója a CIA tevékenységének legtitkosabb részeként említ - a politikai gyilkosságokba. Tudjuk, hogy 15 éven keresztül az 50-es évek közepétől 1970-ig Wilson a CIA munkatársa volt, majd 5 éven keresztül az Egyesült Államok haditengerészeti felderítő szolgálatának feladatait hajtotta végre. 1961 áprilisában a kubai eílenfor- radalmárokkal együtt részt vett a Playa Giron-i sikertelen partraszállásban. Wilsont kollégái ritkán látták Langley- ben a CIA központjában. Jobban szeretett abban a titkos, különleges kaliforniai laboratóriumban tartózkodni, ahol az amerikai titkosszolgálat megrendelésére diverziókhoz és gyilkosságokhoz készítettek különleges fegyvereket. Vajon nem itt állították elő a „fekete legyet" is? A kaliforniai laboratórium munkájával áll kapcsolatban a CIA egy másik munkatársa, Francis T. Terpil is, aki szintén az „egzotikus“ fegyverek iránt érdeklődött. „Francis olyan ravasz, mint a róka. Ha akarod, mosolyog miközben meghúzza a fegyver ravaszát - mondja Terpilről egyik barátja. - Ezért is lépett be a „cégbe“. „A cég“ - így nevezik a CIA-t az ügynökök. Az együttes tevékenység alapját a közös érdekek képezik. A kollégák partnerekké válnak és céget alapítanak. Tevékenységük színtere főképpen a Közel-Kelet és az afrikai országok. Szolgáltatásaik: fegyverek és elektronikus kémfelszerelések szállítása, különleges edzőtanfolyamok megszervezése, a biztonsággal kapcsolatos tanácsadás. Képviseletet nyitnak Bejrútban, bővítik kapcsolataikat ügyfeleikkel és megrendeléseik összege hamarosan több millió dollárra rúg. Hatalmas fegyverszállítmányok érkeznek a libanoni fa- langistákhoz... Ugandába elektronikai eszközöket szállítanak és különleges kiképzést biztosítanak Idi Amin diktátor testőrei számára. Megtanítják a tranzisztoros kínzóeszközök használatát... Törökországban a helyi sajtó tanúsága szerint a fasiszta jellegű „szürke farkasok“ kapnak fegyvert és lőszert. Terpil, mint azt egy televíziós interjúban beismerte, tudott róla, hogy Agca, a római pápa ellen merényletet megkísérelő fiatalember a „szürke farkasokhoz“ tartozott. Mindez nem zavarta a céget. A CIA képviselői szerint a bejrúti cég tulajdonosai magánvállalkozók, akiknek semmi kapcsolatuk nincs a felderítő szolgálattal. Nehéz azonban elhinnünk, hogy ilyen nagymértékű akciókat hajtottak volna végre a CIA Langley- ban levő központjának jóváhagyása nélkül. A cég, amelyet Terpil és Wilson alapított, egyike volt a felderítő és fellazító tevékenység álcázására tervezett leányvállalatoknak. A CIA továbbra is igényt tart a jelenleg magánvállalkozásokkal foglalkozó volt szakemberekre. Ezektől kudarc esetén elhatárolja magát, bejelentve, hogy az illetők nincsenek a kormány alkalmazásában és saját kezdeményezésükre tevékenykedtek. Ez a régi szabály határozta meg minden valószínűség szerint a bejrúti leányvállalat sorsát, - a CIA nemt tart tovább igényt szolgálataira. Mi volt a szakítás oka? Talán a Tripoliban elszenvedett kudarc? Vagy az, hogy napfényre kerültek Terpil és a római terrorakció résztvevői közötti kapcsolatok? Vagy talán a római cég tulajdonosai átléptek bizonyos határokat, eltitkolva a nyereség egy részét? Hiszen a pénzügyi manipulációk mindennaposak az amerikai felderítés sötét berkeiben. A válasz e kérdésekre egyelőre a CIA dossziéban van. F. ALEKSZEJEV 1984. VI. 29. (A szerző felvétele) • Szerelőműhely a bagdadi erőműben
