Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-20 / 3. szám
V alami elintéznivalóm volt este kilencig Chancery Laneen marasztott, aztán, mert némi fejfájást éreztem, sem szórakozni, sem tovább dolgozni nem volt kedvem. Az égbolt, amennyit az utcai közlekedés e szűk „hegyszorosa“ látni engedett belőle, derűs éjszakára vallott. Elhatároztam, lemegyek a rakpartra, hogy szememet megpihentessem és fejemet lehűtsem a folyó melletti tarka fények látványán. Az éjszaka kétségtelenül a legkedvezőbb idő és hely számára; a vizek szennyét jótékony sötétség rejti el, és ennek az átmeneti időszaknak, vörös, izzó narancsszínű, gázsárga és villany-fehér fényeit, a szürkétől a mélyvörösig minden lehetséges színárnyalatban ködlő körvonalak veszik körül. A Waterloo-híd ívein át száz meg száz fénypont jelzi a rakpart hajlatát, és párkánya felett a Westminster tornyai emelkednek, melegszürkén a csillagok fényében. A fekete folyó csöndjét csak itt-ott zavarja meg egy-egy vízfodor, mely összekuszálja a felszínen úszkáló fények tükröződését.- Meleg éjszakánk van - szólalt meg mellettem egy hang. Felé fordítottam a fejem, és egy férfi arcélét pillantottam meg. Mellettem könyökölt a párkányon. Kifinomult arca volt, nem csúnya, bár meglehetősen kiéhezett és sápadt, és a nyaka körül összetűzött kabátgallérja ugyanolyan pontosan elárulta életkörülményeit, akár valami egyenruha. Éreztem, hogy elkötelezem magam egy éjszakai szállás meg egy reggeli árára, ha válaszolok neki. Kíváncsian néztem rá. Mondhat vajon valamit, ami megérné a pénzt, vagy csak afféle közönséges éhenkórász, aki még ahhoz is lehetetlen, hogy elmondja a tulajdon történetét? Homloka és szeme bizonyos intelligenciát sejtetett, és az alsó ajkának remegése szóra bírt.- Valóban meleg az éjszaka - mondtam de itt azért nem túl meleg.- Nem - mondta, még mindig a víz felé tekintve -, elég kellemes itt... ilyenkor.-Jó dolog - folytatta kis szünet után - ennyire nyugalmas helyet találni Londonban. Az ember egész nap a dolgai után lohol, hogy sikerüljön elérnie valamit, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek, és kivédje a veszedelmeket... igazán nem is tudom, mit csinálnék, ha nem akadnának ilyen békés zugok. - Hosszú szüneteket tartott a mondatok között. - ön is tudhat egy s mást a világ kellemetlenségeiről, különben nem volna itt. De nem hiszem, hogy az ön agya is annyira megvislet és hogy ön is mindenbe belefáradt volna, mint én. Eh! Néha azt kérdem magamtól, nem drágább-e a leves, mint a hús. Nem szánnám sutba vetni az egészet: nevet, vagyont, pozíciót - és valami egyszerű dologhoz látni. De tudom, ha feladnám becsvágyamat - bármi kevés hasznát látom -, csak lelkifurdalást éreznék egész hátralevő életemben. Elhallgatott. Meglepetten néztem rá. Ha valaha láttam embert, aki reménytelenül keserves körülmények közt él - ez az ember volt az, itt mellettem. Rongyos, volt, szeny- nyes, borotválatlan, fésületlen; olyan volt, mint akit egy hétig szemétládában felejtettek. És mégis ő beszélt nekem valami nagy vállalkozás kellemetlen gondjairól-bajairól! Kis híja, hogy hangosan el nem nevettem magam. Vagy bolond, vagy szánalmasan kifigurázza a szegénységét.- Ha a nagy céloknak és nagy pozícióknak - mondottam — megvan az a hátrányuk, hogy kemény munkával és gonddal járnak, megvan az ellenértékűk is. Befolyás; lehetőség arra, hogy jót tegyünk, segítsük a nálunk gyengébbeket és szegényebbeket; sőt még a nyilvánosság öröme is... Kötekedésem az adott körülmények között meglehetősen ízléstelen volt. A külseje és szavai közti ellentét hatására beszéltem ígyElgyötört, de nagyon nyugodt arcát felém fordította. így szólt: - Megfeledkeztem magamról. Persze, ön nem értene meg - méregetett egy pillanatig. - Kétségtelen, hogy abszurdumnak hangzik. Nem fog hinni nekem ha elmondom, tehát meglehetős biztonsággal elmondhatom. És vigasztaló lesz elmondani valakinek. Nekem tényleg nagy vállalkozás van a kezemben, igen nagy üzlet. De épp most bajok vannak. Arról van szó, hogy... én gyémántot csinálok.- Most feltehetően épp munka nélkül van.-Torkig vagyok vele, hogy nem hisznek pekem - mondta türelmetlenül. Hirtelen kigombolta vedlett kabátját, kis vászonzacskót húzott elő, mely madzagon lógott a nyakában. Valami barna kavicsot vett ki belőle.- Kíváncsi vagyok, érti-e annyira a dolgot, hogy tisztában van vele, mi ez? - és átnyújtotta. Nos, egy-két éve időtöltésből tudományos képesítést szereztem, úgyhogy valamelyest konyítok a fizikához és ásványtanhoz. Ez a kavics hasolnó volt némileg a sötétebb fajta csiszolatlan gyémánthoz, bár túlságosan nagy volt, majdnem akkora, mint a hüvelykujjam felső perce. Átvettem, és láttam, hogy alakja szabályos oktaéder, a legértékesebb ásványra jellemző metszett csíkokkal. Elővettem tolikésemet és megpróbáltam megkarcolni - hiába. A gázlámpa felé hajolva kipróbáltam a dolgot órám üvegén, és a legnagyobb könnyedséggel fehér vonalat húztam rajta végig. Növekvő kíváncsisággal néztem az ismeretlenre.- Bizonyos, hogy nagyjában olyan, mint a gyémánt. De ha így van, akkor valóságos óriásgyémánt. Honnan szerezte?- Mondom, hogy én csináltam - felelte. - Adja vissza. Sietősen visszatette a zacskóba, és begombolta kabátját.- Eladom önnek száz fontért - suttogta hirtelen mohón. Gyanúm újból feléledt. Elvégre lehetséges, hogy ez a kavics nem egyéb, csak a gyémántéval majdnem azonos keménységű anyagnak, a corrundum- nak egy göröngye, és a formája véletlenül hasonlít a gyémántéhoz. Vagy ha gyémánt, hoqy jutott hozzá, és miért ajánlaná fel száz fontért? Egymás szemébe néztünk. Mohónak látszott, de becsületesen mohónak. E pillanatban elhittem, hogy portékája valóban gyémánt. De hát szegény ember vagyok; száz font érezhető hiányt teremtene vagyoni helyzetemben, és nincs az az épelméjű ember, aki gázlámpa fényénél gyémántot vásárolna egy rongyos csavargótól, pusztán annak személyes garanciája alapján. És egy ekkora gyémánt sok ezer font látomását idézi fel. Aztán meg, gondoltam, egy ilyen követ alighanem számon tartanak a drágakövekről szóló könyvek, és újra meg újra emlékezetembe idéztem a csempészetről és az eny- veskezú fokvárosi kafferekről szóló históriákat. Elvetettem a vásárlás gondolatát.- Hogy jutott hozzá? - kérdezem.- Én csináltam. Hallottam valamit harangozni Moissanról, de tudtam, hogy mesterséges gyémántjai igen kicsinyek. Megráztam a fejem.- ön, úgy látom, ért valamennyire az ilyenféle dolgokhoz. Elmondok egyet s mást magamról. Akkor esetleg megfontolná az üzletet. - Háttal fordult a folyónak, és zsebre dugta kezét. Sóhajtott egyet. - Tudom, hogy nem hisz majd nekem. Elkezdte történetét, és amint beszélt, hangjából eltűnt az útszéli jelleg, és valamelyest a művelt emberek hanghordozását vette fel.- A gyémántot - mondotta -, úgy csinálják, hogy vegytiszta szenet dobnak valamely megfelelő salakosító szerbe, és megfelelő nyomás alá helyezik; a szén nem grafittá vagy faszénporrá kristályosodik, ki hanem apró gyémántokká. Ennyit már évek óta tudnak a vegyészek, de még egyikük sem talált rá pontosan a megfelelő salakosító folyadékra, amelybén feloldja a szenet, sem a megfelelő nyomásra, hogy a legjobb eredményt érje el. Következésképpen a vegyészek gyártotta gyémánt apró és sötét, ékszerészek számára hasznavehetetlen. Én azonban, tudja, egész életemet feltettem erre a problémára - egész életemet ennek áldoztam. Tizenhét éves voltam, amikor elkezdtem a gyémántqsinálás feltételeinek kidolgozását, és ma harminckettő vagyok. Úgy gondoltam, hogy ez lekötheti egy ember minden gondolatát és energiáját, tíz éven át, vagy húsz éven át, de még ha így lenne is, megéri a fáradságot. Képzelje el, hogy valaki végre rájött az igazi fortélyra, és mielőtt még kiszivárogna a titok, és a gyémánt olyan mindennapi dolog lenne, akár a szén - milliókat lehetne keresni. Milliókat! Elhallgatott, és pillantása megértést keresett arcomon. Szeme éhesen csillogott.- Ha elgondolom - mondta, hogy a megoldás küszöbén állok... és ide jutottam!- Huszonegy éves koromban volt vagy ezer fontom - folytatta és úgy gondoltam, hogy ha emellett tanítok is, folytathatom majd kutatásaimat. Egy-két évet tanulmányokkal töltöttem, főként Berlinben, aztán a magam szakállára folytattam. A titkossággal volt baj. Mert látja, uram, ha egyszer kifecsegtem volna, mit csinálok, másokat is magával ragadott volna az én hitem, hogy az elgondolásom megvalósítható; és nem állíthatom, hogy olyan lángelme volnék, aki abban az esetben, ha verseny indul meg a felfedezésért, elsőnek futott volna be. És ugyebár fontos volt az is, hogy ha valóban egész halomra valót akarok csinálni, senki se tudja meg, hogy ez mesterséges folyamat, amellyel tonnaszámra állítható elő a gyémánt. így hát egymagámban kellett dolgoznom. Eleinte volt egy kis laboratóriumom, de amikor a pénzem fogytán volt, kénytelen voltam egy Kintech Town-i nyomorúságos bútorozatlan szobában folytatni kísérleteimet, ahol végül már szalmazsákon aludtam a készülékeim között. A pénz csak úgy folyt. Mindent megvontam magamtól; csak tudományos eszközökre költöttem. Tanítással próbáltam tovább evickélni, de nem vagyok túlságosan jó pedagógus, egyetemi végzettségem sincs, sem különösebb műveltségem, kivéve vegytanban, és ráeszméltem, hogy a kis pénzért jó csomó idővel és munkával kell fizetnem. De egyre közelebb és közelebb jutottam a megoldáshoz. Három éve megoldottam a salakosító folyadék összetételének problémáját, és már közel álltam a nyomáséhoz is, azzal, hogy a salakosító szert és bizonyos szénvegyületet egy vízzel megtöltött, lezárt puskacsöbe helyezek, amelyet beforrasztok és hevítek. Elhallgatott.- Eléggé kockázatos dolog - mondtam.- Úgy van, Felrobbant; valamennyi ablakom betört, készülékeim jó része megrongálódott, de mégis nyertem valami gyémánt- portélét. Amikor már megoldottam azt a problémát, hogy nagy nyomásnak vessem alá a megolvadt keveréket, amelyből a köveknek ki kell kristályosodniuk, rábukkantam Daubré néhány kísérletére a párizsi Labora- toire des Poudres ét Salpetres-ben. Ö dina- mitot robbantott szorosan becsavarozott acélhengerben, amely túl erős volt ahhoz, hogy felrobbanjon, és rájöttem, hogy ö egész sziklákat is valami olyanféle iszappá tud zúzni, amilyen az a dél-afrikai meder, amelyben gyémántot találnak. Rettenetes anyagi erőfeszítésembe került, de csináltattam az ö mintája alapján egy acélhengert az én céljaimra. Belehelyeztem egész nyersanyagomat és a robbanóanyagot, tüzet raktam a kemencében, beletettem az egész cókmó- kot, és elmentem egyet sétálni. önkéntelenül nevetnem kellett, hogy milyen tárgyilagos hangon mondja el mindezt.- Nem gondolt arra, hogy az egész ház felrobbanhat? Voltak mások is a házban?- A tudomány érdekében történt - jelentette ki. - Valami utcai árus lakott családostul az alattam levő emeleten, egy tarháló levélíró a szomszéd szobában, felettem pedig két virágáruslány. Lehet, hogy gondatlanság volt tőlem. De néhányan talán nem is voltak otthon. Amikor hazatértem, az egészet úgy találtam, ahogy otthagytam, a fehéren izzó szén között. A robbanóanyag nem vetette szét a tartályt. Ekkor azonban újabb problémával kerültem szembe. Az idő, tudja, fontos tényezője a kristályosodásnak. Ha sietteti az ember a folyamatot, apró kristályokat nyer - csak akkor nőnek bizonyos nagyságúra, ha hosszabb ideig állni hagyjuk. Úgy döntöttem, hogy a szerkezetet két évig hagyom hűlni, időközben lassan csökkentve a hőfokot. Addigra már elfogyott a pénzem; nyakamban az állandó fűtés meg a szobabér; éhségemet is ki kellett elégítenem, és alig volt egy lyukas garasom. El sem tudom mondani önnek, micsoda viszontagságokon mentem át, amíg a gyémántokat csináltam. Újságot árultam, lovat ápoltam, kocsiajtókat nyitogattam. Heteken át borítékokat címeztem. Beálltam segédnek egy kordélyos emberhez, és az volt a dől--,- gom, hogy végigkiáltozzam az út egyik oldalát, amíg ő ugyanezt tette a túlsó oldalán. Egyszer egy hétig semmiféle munkám nem akadt, és koldultam. Micsoda hét volt az! Egyszer alig pislákolt már a tűz, és én egész nap egy falatot sem ettem, és valami kis kófic, aki szórakozni vitte a babáját, csupa felvágásból adott egy hatpennyst. Hála az égnek, hogy hiúság is van a világon! Micsoda jó illat áfadt a halasboltokból! De én szénre költöttem az egész pénzt, és a kemencét újra izzó vörösre fűtöttem, és akkor... hát igen. Az éhség elveszi az ember eszét. Végül most, három hete, hagytam kialudni a tüzet. Fogtam a hengert, lecsavartam a kupakját, pedig még olyan forró folt, hogy összeégettem a kezemet, és vésővel kikapartam belőle a morzsolódó, lávaszerű masszát, majd egy vaslemezen porrá kalapáltam. És találtam is három nagy és öt kisebb gyémántot. Amint ott ülök kalapácsolva a padlón, nyílik az ajtó, és szomszédom, a tarháló levelek írója iép be. Részeg, mint rendesen.- Anarchista - mondta.- Maga részeg - mondtam én.- Destruktív csirkefogó! - mondta ő.- Menjen a fenébe! - mondtam én.- Nono! - mondta és alattomosan rám kacsintott. Csuklott egyet, az ajtónak dőlt, és arról kezdett gagyogni, hogyan leselkedett utánam, és hogyan ment el aznap reggel a rendöségre, és hogyan jegyeztek fel mindent, amit ó mondott... És akkor hirtelen ráeszméltem, hogy kutyaszorítóba kerültem.^p Vagy meg kell vallanom a rendőröknek a titkomat, és akkor az egész ebek harmincadjá- ra jut, vagy lecsuknak mint anarchistát. így hát odaléptem szomszédomhoz, galléron ragadtam, kicsit meghempergettem aztán összeszedtem a gyémántjaimat és elillantam. Az esti lapok úgy írtak az odúmról, mint a „Kentish Town-i bombagyárról“. És most semmi módon meg nem válhatok a gyémántjaimtól. Ha tisztességes ékszerészhez állítok be velük, arra kér: várjak kissé; aztán odamegy a segédhez, és a fülébe súgja, hozzon rendőrt; mire én azt mondom: nem várhatok. Találtam egy orgazdát, az meg egyszerűen zsebre vágta azt a gyémántot, amit átadtam neki: azt mondta, pereljem be, ha vissza akarom kapni. Most meg kóborlók, több százezer font értékű gyémánttal a nyakamban, és se ennivalóm, se szállásom, ön az első ember, akit bizalmamba fogadtam. Rokonszenves az arca, és én nagyon szorult helyzetben vagyok. Szemembe nézeit.- Őrültség lenne - mondtam ha ilyen körülmények között gyémántot vásárolnék. Mellesleg nem is szoktam több száz fontot tartogatni a zsebembem. Nagyjából mégis elhiszem a történetét. Ha ön is beleegyezik, a következőt fogom csinálni: jöjjön el holnap a hivatalomba...- Maga is tolvajnak néz! - kiáltott fel.- Szólni fog a rendőrségnek. Nem hagyom magam tőrbe csalni!- Valahogy biztos vagyok benne, hogy ön nem tolvaj. Itt a névjegyem. Tegye csak el. Semmiféle megbeszélt időpontban nem kell eljönnie. Jöjjön, amikor akar. Átvette a névjegyemet és jó szándékom zálogát.- Gondolja meg, és jöjjön - mondtam. Kétkedőn rázta meg a fejét. - A félkoronását egyszer majd kamatostul visszaadom... olyan kamattal, hogy el fog ámulni - mondta.- A titkomat ugye megőrzi? ... Ne kövessen! Átment az úton, bele a sötétségbe, a bolthajtáson az Esse Streetre vezető átjáró felé, én pedig menni hagytam. Többé nem is láttam. Később azután két levelet kaptam tőle; arra kért, küldjék bizonyos címekre bankjegyeket, de nem csekket. Fontolóra vettem a dolgokat, és azt tettem, amit a legböl- csebbnek ítéltem. Egyszer beállított hozzám, amikor épp nem voltam otthon. Kisinasom leírása szerint nagyon vézna, szenyes és rongyos férfi volt, aki bozralmasan köhögött. Nem hagyott üzenetet. Ez volt az utolsó, már amennyit én tudok róla. Néha eltűnődöm: vajon mi lett vele. Valódi monomániás volt, vagy csaló kavicsárus, vagy valóban gyémántot csinált, ahogy állította? Ezt az utóbbit épp csak annyira tartom hihetőnek, hogy időnként arra gondolok: talán életem legragyogóbb lehetőségét szalasztottam el. Persze, lehet, hogy meghalt, és gyémántjait gondtalanul sutba dobták - egyikük, ismétlem, majdnem akkora volt, mint a hüvelykujjam. Vagy talán mind a mai napig vándorútját rója, és megpróbálja eladni őket. Az sem lehetetlen, hogy egyszer mégis a társadalom színpadára lép, s merészen túlszárnyalva az én látóhatáromon, a gazdagoknak és a reklámhősöknek fenntartott fénylő magasságban, néma szemrehányással illet vállalkozási szellemem hiányáért. Néha arra gondolok, hogy legalább öt fontot meg kellett volna kockáztatnom. FÓTHY JÁNOS fordítása* jppL BUB f Hb H m ■ m JhL I Wmb 9 j
