Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-11 / 19. szám
ademoiselle Noraasötét, egyhangú, M kóborlásokkal terhes gyermekkorából erre a fel-felcsattanó, parancsoló kiáltásra emlékezett legjobban. Erre a szóra hajlott először - sokkal korábban mint bármely más szavakra - az ö gyenge kis nyel- vecskéje, és mindig, még álmában is, e kiáltás után megjelent előtte a zord, fűtetlen cirkuszi aréna, a lóistálló szaga, a lovak nehéz ügetése, a hosszú ostor száraz csattanása és érintésének égő csípése, amely pillanatnyilag eltompította a félelmet.- Allez! Hideg és sötét az üres cirkusz. Az üvegkupolán itt-ott áttörnek a téli nap sugarai, világos foltokat vetítenek a málnaszínű barhentre, a páholyok aranyozott széleire, a tófejeket ábrázoló pajzsokra és zászlókra, amelyek az oszlopokat díszítik, játszadoznak a most sötét reflektorok matt üvegén, siklanak le abból a félelmetes magasságból, a felvonók és kötelek keveredéséből, a nyújtók a trapéz acélrúdjain. A szem alig érzékeli az első sorok üléseit, míg a páholyok és a galéria teljesen elmosódnak a félhomályban. Folyik a napi munka. Ot vagy hat szőrmebundába, sapkába öltözött artista szivarozik az első sorban, a lóistálló felé vezető kijáratnál. A manézs közepén áll egy zömök, rövid lábú férfi, cilinderrel a tarkóján, fekete bajusza hegyesre pödörve. Hosszú zsinórt csavar az előtte álló - az izgalomtól és hidegtől reszkető ötéves kislány dereka köré. Egy hatalmas fehér ló, amelyet a lovász a palánk mellett vezet, dobálja vastag nyakát, nagyokat nyerít, fehér párasugarakat lövellve orrából. Minden alkalommal, amikor elhalad a cilinderes férfi mellett, fél szemével a lovaglóostort lesi, amelyet „gazdája“ a hóna alatt tart, prüszköl, ugrái és húzza maga után az őt megfékezni akaró lovászt. A kis Nora,'hallván a ló ideges dobogását, még jobban reszket. ^ Váratlanul két hatalmas erős kéz átfogja vékonyka derekát, és könnyedén felröpíti a ló hátára, egy széles bőrmatracra. Abban a pillanatban a székek, a fehér oszlopok, a bejáratoknál lógó függönyök, mind-mind egy széles, színes körré változnak és futnak a vágtató lóval szembe. Hiába merevednek el a kezei, görcsösen kapaszkodva a sörény durva hullámaiba, szeme elsötétül, összeszűkül, elvakítva az elmosódott kör vad villogásától. A cilinderes férfi a manézs közepén sétál, a ló fejéhez tartja hosszú ostorának végét, és fülsiketitöen pattog vele...- Allez! Aztán egy rövidke muszlinszoknyában, még szinte gyermeki, vékony, mezítelen karokkal áll a reflektorok sugarában egy lengő trapézon, fönt a cirkusz kupolája alatt. Ugyanazon a trapézon, a kislány lábainál, fejjel lefelé lógva, térddel kapaszkodva a kötélbe, leng rózsaszín, aranyflitteres, bojtos trikóban egy bodorí- tott hajú, festett arcú, izmos, kegyetlen férfi. Felemeli és széttárja lelógó karjait, keményen Nora szemébe néz, tekintetével bűvöli, hipnotizálja, és tapsol egyet. A kislány egy ügyes mozdulattal elóreha- jol, hogy levesse magát pontosan azokba az erős, kegyetlen karokba, (ó, milyen borzadállyal sóhajt fel a többszáz néző), de a szíve összeszorul, szívverése megáll, s ő még szorosabban markolja a vékony zsineget. A könyörtelen karok ismét széttárulnak, az akrobata tekintete még parancsolóbb... Az alattuk tátongó mélység végtelennek tetszik...- Allez! Alig pihent meg, már egy hattagú „élő piramis“ tetején balanszíroz. Utána siklik lefelé egy fehérre festett létra fokai közt, melyet valaki a fején tart, testének minden porcikája hajlik mint a kígyónak. A következő számban peregve repül a levegőben, mintha a zsonglőr kegyetlen, erős lábai helyett acélrúgók röpítették volna föl az „ikaruszi játékokban“. Majd fönt a magasban egy vékony, szinte pattanásig kifeszített kötélen megy, amely iszonyatosan vágja a talpát. És mindenütt ugyanazok a buta, pomádés,- piros arcok, rizsporos frizurák, pödrött bajszok, szivar és izzadtságszag, és mindenütt ugyanaz az iszonyú félelem, és ugyanaz a nélkülözhetetlen cirkuszi kiáltás, amely egyformán szól embereknek, lovaknak és az idomított kutyának:- Allez! Még alig múlt tizenhat éves - nagyon csinos volt - s ekkor egy szerencsétlen véletlen folytán lecsúszott a trapézról, és a védőháló mellett a manézs homokkal azzal büszkélkedett, hogy immár öt éve nem öltözik másba csak moaré-kosztüm- be, minden fellépés után végtelenül „összetörtnek“ érezte magát és keserűen ismételgette: „Igen! Mi, bohócok, mi vagyunk hivatottak arra, hogy szórakoztassuk a nagyra becsült méltóságokat!“ Az arénában hamisan és mesterkélten énekelte régi kupiéit, szavalta saját költeményeit, gúnyolódott, s így az eltúlzott reklámozással becsődített közönségben csak egy öntelt, ízléstelen, unalmas komédiás benyomását keltette. Az az általános vélemény járta róla, hogy valaki protezsálja, s ö maga is szerette titokzatosan, de ellenszenvesen fitogtatni a csodálatosan szép és végtelenül gazdag, de általa már rég megunt grófkisasszonyokkal való kapcsolatait. Amikor Nora feigyógyulása után megjelent a cirkuszban az első reggeli próbán, Menotti sokáig szorongatta kezét, és szinte könnyes szemmel, elgyengülő hangon érdeklődött egészségi állapotáról. A lány zavarba jött, elpirult és elhúzta kezét. Ez a pillanat döntött további sorsáról. Egy hét múlva Menotti hazakísérte Nórát az esti nagyelőadás után, és megborított talajára zuhant. Eszméletét vesztette, azonnal kivitték a kulisszák mögé, és ott, a régi cirkuszi szokásokhoz híven, elkezdték a vállánál fogva rázni, hogy magához térjen. Amikor föleszmélt, fölnyögött a fájdalomtól, mefyet a kificamított kezében érzett. „A közönség nyugtalan, és már indulnak haza. Menj, és mutatkozz meg nekik!“ - unszolták. Szó- fogádóan a megszokott múmosolyt varázsolta arcára, de amint kettőt lépett, fölkiáltott, megtántorodott a kibírhatatlan fájdalomtól. Ekkor tíz kéz is a segítségére sietett, de csak azért, hogy kitolják a függöny elé, a közönség elé.- Allez! Abban az idényben „dolgozott“ a cirkusznál mint vendég egy Menotti nevű bohóc - ám nem holmi olcsó, szegényes bohóc, aki tegnaptól semmit nem evett, aki csak a kapott pofonokkal, bukfenceivel és kimeríthetetlen, ügyetlen tréfáival szórakoztatja egész estén át a közönséget -, hanem egy kiváló bohóc, a világ legjobb bohóca és imitátora, világhírű szelídítő, aki számtalan elismerő oklevelet kapott, és így tovább, és így tovább. Mellét egy nehéz aranyérem-lánc díszítette, kétszáz rubelt kért egy fellépésért, hívta abba az előkelő étterembe, ahol ö, a világhírű bohóc, rendszerint vacsorázott. A függönnyel elválasztott fülkék az emeleten voltak, s ahogy fölértek, Nora egy pillanatra megállt - részben a fáradtságtól, részben a csodálkozástól és a szemérmes tanácstalanságtól. De Mo- netti erősen megszorította a könyökét. Hangjából kiérzódött az állati ösztön és a cirkuszos durva parancsa, amikor élesen a fülébe súgta:- Allez! És Nora ment... Ment, mert valami emberfelettit látott Menottiban, az első perctől istenítette. Ha a férfi úgy kívánta volna - akár a tűzbe megy érte. Egy évig követte őt városról városra. Fellépései alatt őrizte brilliánsait és aranyérmeit, öltöztette öt, gondozta ruhatárát, segített neki a patkányok és a malacok idomításában, kente az arcára a gold-krémet, és - ami a legfontosabb - egy bálványimádó lelkesedésével hitte, hogy Menotfi valóban a világ legjobbja. Amikor kettesben maradtak, a férfi már nem tudott közös témát találni. Nora közeledése, szerelmes, szenvedélyes odaadása már túlzottan untatta, de elfogadta, hagyta, élvezte, hogy imádják. Egy év alatt megunta Nórát. Fáradt tekintete megakadt az egyik Wilsson- nővéren, akik „légi repülés“ című számukkal léptek fel. Ekkor már nem szé- gyellte, akár az öltözőben, akár az artisták vagy a lovászfiúk előtt felpofozni Nórát akár egy felvarratlan gombért is. És a lány mindezt úgy tűrte, mint egy okos, öreg, hűséges kutya. Végül egy éjszaka, előadás után, amelyen a világhírű idomítót kifütyülték, mert ostorával nagyot vágott az egyik kutyára, Menotti kereken megmondta Nórának, hogy menjen a pokolba. Nora szófogadó- an elindult, de a szállodaszoba ajtajában megállt, és sóvárogva visszanézett. Menotti odarohant az ajtóhoz, lábával vadul kilökte azt, és elordította magát:- Allez! De két nap múlva, mint a kivert kutya, Nora is visszakívánkozott gazdájához. Amikor azonban a szálloda portása gúnyosan közölte vele, hogy „az úrhoz most nem szabad, az úr... hm... az úr a szobában el van foglalva egy... hölgygyei“, Nora előtt minden elsötétült. Mégis elhatározta magát és felment, megállt az előtt a szoba előtt, amelyben éppen egy évvel ezelőtt ö volt Menottival. Igen, ő volt bent: megismerte mély, fáradt hangját, melyet néha-néha félbeszakított a vörös, angol nő vidám, boldog nevetése. Gyorsan, váratlanul benyitott. A málnaszínú aranyozott tapéták, a két csillár vakító fénye, a kristály csillogása, egy halom gyümölcs, ezüstkannákban hűtött üvegek, a pamlagon heverő Menotti, mellette Wilsson-kisasszony kikapcsolt fűzőben, bor, szivarfüst, púder és parfüm illata - mindez az első pillanatban meglepte, megtorpant, de aztán rávettette magát vetélytársnőjére és öklével néhányszor az arcába csapott. Az sikoltozva védekezett, dulakodni kezdtek. Cm rra V Kl 11 mit mel s m Kéz köv te n te n s a Akt stö töbl stö töbl töbl a ki Tété min s m vég köz, nélk talá s nt ajö Já K Amikor Menottinak nagy nehezen sikerült szétválasztani a két nőt, Nora térdre borult előtte, a lábát csókolgatta és kérte, fogadja öt vissza. Ekkor a bohóc elrúgta, majd vastag, durva ujjaival megfogta és megszorította a nyakát:- Te szemét! Ha azonnal nem tűnsz el innét, kidobatlak a lakájokkal! A lány fölállt, s mintha fuldokolna, halkan súgta:- Aha!... Hát akkor... hát akkor... Tekintete a nyitott ablakra vetődött. Gyorsan és könnyedén, ahogyan azt csak egy artistanő tudja, az ablakpárkányon termett, előrehajolt, két kezével megkapaszkodott az ablakkeretben. Lent a mélyben a kőkockákkal kirakott úton zörögtek a fogatok, a lovak a magasból apró, furcsa állatkáknak tűntek, a járdák csillogtak az esőtől, a pocsolyákban lágyan tükröződtek az utcai lámpák fényei. Nora ujjai megmerevedtek, szívverése megállt a pillanatnyi rémülettől... Szemét becsukta, mély lélegzetet vett, karjait a feje fölé emelte, és - legyőzve gyengeségét, mint annyiszor az arénában - elkiáltotta magát pontosan úgy, mint a cirkuszban: Ki sz rö a I s t Iái új he a i Ki cs be ti I s I ti i sz ti I a j Ke ti \ ha s I fal Ol fel ho és- Allez! BELLUS IMRE fordítása agyanyám véleménye szerint, az ég áldja meg ót, minden embernek dolgoznia kell, és alig egy * perccel ezelőtt, az asztalnál így szólt hozzám: Jó volna, ha kitanulnál valamilyen mesterséget. Készíthetnél hasznos tárgyakat agyagból, fából, fémből, esetleg szövetből. Nem helyes, hogy egy fiatalembert semmilyen tisztességes mesterség nem érdekli. Vagy tudnál fabrikálni egy egyszerű asztalt, egy széket, egy tálat, vagy talán egy szőnyeget, esetleg egy kávéskannát? Van egyáltalán valami, amit meg tudnál csinálni? És nagyanyám haragosan nézett rám. Tudom, hogy írónak tartod magad, én is annak tartalak. Elég sok cigarettát szívsz el ahhoz, hogy bármi lehess. Az egész házat telefüstölöd. De meg kell tanulnod olyan tárgyakat készíteni, amelyek használhatók valamire, amelyek láthatók, és megta- pinthatók. Élt egyszer egy király, a perzsák királya, mondta nagyanyám, akinek volt egy fia. A fiú beleszeretett egy pásztor lányába, apja elé állt és így szólt: Fenséges atyám! Szeretek egy lányt, egy pásztornak a lányát, és feleségül akarom venni. Mire a király így felelt: Én király vagyok, és te a fiam. Ha meghalok, Te leszel a király. Hogy vehetnéd el egy pásztornak a lányát? És a fiú így felelt: Fenséges atyám! Én csak azt tudom, hogy szeretem ezt a lányt, és királynőmmé akarom tenni. A király látta, hogy fia szerelme a lány iránt a sors akarata, és így szólt: Majd üzenetet küldök neki. így is tett, magához hivatott egy küldöncöt és így szólt: Menj a pásztor lányához, és mondd meg neki, hogy a fiam szereti, és feleségül akarja venni. A küldönc elment a lányhoz, és így szólt hozzá: A király fia szerelmes beléd, és feleségül akar venni. Mire a lány így válaszolt: És milyen munkához ért? De hiszen ö a király fia, neki nincs szüksége arra, hogy dolgozzon! És a lány így felelt: Kell, hogy tanuljon valami mesterséget. A küldönc visszament a királyhoz és átadta a lány üzenetét. A király így szólt fiához: A pásztor lánya azt kívánja, hogy tanulj ki valamilyen mesterséget. Még mindig feleségül akarod venni? És a fiú így felelt: Igen atyám, és megtanulok gyékényből szőnyeget szőni. így'is lett, a fiú megtanult különféle mintázatú, színes, díszes gyékényszönyeget szőni, . és három nap múlva már nagyon szép szőnyegeket szőtt. A küldönc pedig visszament a pásztorlányhoz, és így szólt: Ezek a szalmaszönyegek a királyfi munkái. És a lány elment a küldönccel a királyi patotába, s a királyfi felesége lett. Egy szép napon - mesélte nagyanyám -, a király fia Bagdad utcáin sétálgatott, és egyszerre csak egy étkezde előtt találta magát. Az étkezde olyan hívogatóan tiszta és hűvös volt, hogy a királyfi bement, és leült egy asztalhoz. Ez a hely, mondta nagyanyám, tolvajok és gyilkosok tanyája volt. Elvitték a király fiát egy óriási földalatti börtönbe, ahol a város több jelentéWilliam Saroyan keny emberét tartották fogva. A t jók és gyilkosok megölték a kövt beket, és megettették húsukkal < ványakat. Mindezt tréfának ve A király fia egyike volt a legsován baknak, és senki sem tudta, a perzsa király fia, így élete forgott veszélyben. A tolvajokna gyiiKosoknak azt mesélte, hogy kács, aki gyékényszönyegeket amelyeknek igen nagy az érti A gazemberek szalmát hoztak é. szólították, hogy szőjön. És ő hi nap alatt három szőnyeget szól így szólt: Vigyétek ezeket a pt király palotájába, és meglátjátok, den egyes szőnyegért száz arí fog adni nektek a király. így háta nyegeket elvitték a palotába, és r a király meglátta azokat, azonna ismerte a fia munkáját. Elvitte a nyegeket a pásztor lányához, ét szólt: Ezeket a szőnyegeket he a palotába, és ezek az én elve fiam kezemunkái. A pásztor I, , minden egyes szőnyeget kö2 megvizsgált, és a szőnyegek mir.
