Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-06 / 1. szám
A tőkés Európában a tavalyi esztendő a választások éve volt. Korábban talán sosem „jött össze“ ennyi parlamenti választás egyszerre, ami már önmagában is jelzi: valamiféle erjedés mehet végbe a nyugati politikai porondon. Szinte magától kínálkozik az alkalom, hogy keressük a tendenciákat, illetve a választ az utóbbi évek nagy kérdésére: balra vagy jobbra tart-e Nyugat-Európa? 1982-ben a válasz még egyértelmű volt, hiszen a baloldal Franciaországban, Görögországban és Spanyolországban elsöprő sikert aratott, és Svédországban is visszatérték Palméék. A tavalyi esztendő azonban mintha rácáfolt volna erre: hosszú évekig kormányzó szociáldemokraták váltak mellékszereplővé“ (NSZK), másutt ugyancsak sokéves egyeduralmukat voltak kénytelenek feladni (Ausztria), s arra is van példa, hogy szocialisták kerültek ugyan a kormányrúdhoz, ám jobboldali, legjobb esetben centrista politikát folytatnak (Portugália, Olaszország). S ha egyáltalán tendenciáról beszélhetünk, ebbe a képbe illik bele az is, hogy a francia baloldali pártok sorozatosan veszítették el a városházákat a helyhatósági választásokon. A dolog így, persze, talán túl leegyszerűsített. Valószínűleg azoknak van inkább igazuk, akik szerint egyetlen tendenciát lehet általánosítani, nevezetesen, hogy a jelenlegi súlyos gazdasági gondok közepette az kerül bajba, aki a választások idején éppen hatalmon van. A szavazópolgár logikája egyszerű: ki mást tehetne felelőssé a bajokért, mint a kormányzatot? Változást óhajt, s ezért szavaz a másik oldalra, függetlenül attól, „balról“ vagy „jobbról“ van-e szó. Kivétel persze itt is akad (amely erősíti a szabályt?), mégpedig Nagy-Britannia: a konzervatívok „leléptették“ az ellenzéket, ám ebben a Munkáspárt megosztottsága is nagy szerepet játszott. Nyugat-Európa ’83 VÁLASZTÁSOK -VÁLTOZÁSOK? sok díjszabásait. Az idei költség- vetés a szociális kiadások további kényszerű csökkentését irányozza elő. Fred Sinowatz úticsomagjában azonban ott van Kreisky árnyékának terhe is. ÉSZAKI ELTOLÓDÁSOK Finnországban Koivisto államfő 1982-es hivatalba lépése után kezdődött meg az a folyamat, amely a belpolitikai élet felpezsdü„EGY KORSZAK VEGE“ Miután 1982 októberében a Genscher vezette Szabaddemokrata Párt (FDP) cserbenhagyta a szociáldemokratákat, nem volt bizonytalan a március 6-i nyugatnémet parlamenti választások kimenetele. Tizenhárom esztendő után kellett távozniuk Schmidték- nek, s átadniuk a hatalmat a keresztény pártok (CDU-CSU) és a liberálisok koalíciójának. Ezzel egy olyan korszak zárult le az NSZK történetében, amelyben- az általános gazdasági konjuk- túrára is építve - viszonylag magas szinten lehetett tartani a lét- biztonságot, s külpolitikai téren pedig az enyhülési politika dominált. Schmidték csak kormányzásuk utolsó szakaszában voltak kénytelenek meghúzatni a nadrágszíjat, s ez is szerepet játszott vereségükben. A népszerűtlen intézkedések java azonban a Kohl- kormányra várt, s ezek már a kormányprogramban is tükröződtek. Az 1984-es költségvetés pedig újabb milliárdokat farag le a szociális alapokból. A konzervatív koalíció az első hónapokban még elődjére háríthatta a bajokat, ám a „türelmi idő“ leteltével a szavazók kezdték számon kérni a választási ígéreteket. Mivel azonban a koalíció eredményeket nem tudott felmutatni, a választók „büntettek“: pl. a szeptemberi hesseni és brémai tartományi választásokon már a szociáldemokratáknak adtak ismét nagyobb bizalmat. No és persze itt van a rakétatelepítés kérdése, amelyben a lakosság túlnyomó része a kormányétól eltérő álláspontra helyezkedik, s az őszi tüntetéssorozaton követelte a NATO-döntés visszavonását. A Kohl-kormány azonban a feltétlen atlanti hűség és az USA-val való szorosabb együttműködés jelszavát tűzte zászlajára, ami gyakran dühödt szovjetellenes és antikommunista kirohanásokban nyilvánult meg. így a „keleti politika“ folyamatossága- amelyre pedig Kohl ígéretet tett- ugyancsak megkérdőjelezhető. Sinowatz osztrák kancellár terhe nem irigylésre méltó Ausztriában is „egy korszak végéről“ írtak a lapok, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy 13 esztendő után koalíciós kormánya lesz az országnak, és azt nem Bruno Kreisky vezeti. Az április 25-én megtartott parlamenti választásokban a bel- és gazdaságpolitikai kérdések játszották a főszerepet, a hagyományosan aktív semle- gességi külpolitika nem szerepelt a fő témák között. Az Osztrák Szocialista Párt (SPÖ) több mint 3 százalékos szavazatvesztesége ugyan nem jelent földrengést, de véget vetett az SPÖ egyeduralmának. Az osztrák szocialisták a kis Szabadság Párttal (FPÖ) voltak kénytelenek koalícióra lépni. Érezhető volt a nyugatnémet hatalom- váltás hatása is: a konzervatív Néppárt előretört a választásokon. Az osztrák szavazók magatartásának magyarázata a gazdasági helyzetben keresendő. Ausztria ugyan jobban viselte a világgazdasági válságot, mint a nyugati államok többsége, ám a lakosság jelentős része napi viszonyainak romlását érzékelhette. A rendkívül nagy tapasztalatokkal rendelkező, ám egészségi állapotában megrendült Bruno Kreisky személye sem tudta ellensúlyozni a bajokat. Az SPÖ-nek - koalíciós partnerének követeléseire, no és főleg a rosszabbodó gazdasági körülményekre való tekintettel - „fájdalmas döntéseket“ (Sinowatz kancellár szavai) kellett hoznia: a kormány szeptemberben több mint 10 milliárd schilling értékben emelte az adókat és a szolgáltatóik J SZÓ l9&4. I. 6. A márciusi nyugatnémet választások „újdonsága“: zöldek a parlamentben léséhez vezetett. Nagy tekintélyű elődje, Urho Kekkonen ugyanis a külpolitikai prioritásokra (aktív semlegességi politika, a jó kapcsolatok ápolása a Szovjetunióval) helyezte a hangsúlyt, s ennél fogva meghúzta a belpolitikai „fűzőt“. A szociáldemokrata Koivisto - nem vonva kétségbe Finnország külpolitikai irányvonalát, sót, erősítve azt -- maga kezdeményezte az elnöki hatalom megosztását, s igyekszik távolabb tartani magát a kormány dolgaitól. Ez a légkör tükröződött a márciusi parlamenti választásokat megelőző kampányban is, amely szokatlanul heves volt. A kérdés így hangzott: eléri-e Finnországot is az északeurópai konzervatív hullám? (Norvégiában 1981, Dániában 1982 őszén került hatalomra konzervatív kormány; kivétel Svédország, ám itt is csak hat évi polgári kormányzás után tértek vissza a szociáldemokraták 1982-ben.) Nos, nem érte el, viszont bizonyos polarizáció indult meg a politikai pártok között. Igaz, a konzervatív Nemzeti Koalíciós Párt lényegében egy helyben maradt, ám a centrumhoz tartozó pártok eléggé sok mandátumot veszítettek. Növelte viszont szavazatainak számát a Szociáldemokrata Párt (3 százalékkal), de a baloldal egészébe véve enyhén visszaesett, s a parlamentben kisebbségben maradt. A belső válságból kilábalni nem képes kommunista párt vezette Népi Demokratikus Szövetség fennállása óta a leggyengébben szerepelt. Jelenleg a szociáldemokrata Kalevi Sorsa vezetésével négy pártból álló koalíció irányítja Finnországot, ami még a gazdasági stabilitás éveire emlékeztet, amikor a különböző színezetű pártok szinte közmegegyezéssel kormányoztak. A konzervatívok kirekesztése azonban jelzi, hogy a Finnországban is egyre növekvő gazdasági gondok közepette élesebb határok kezdenek kirajzolódni a politikai erők között. Lényeges változás nem történt az izlandi parlamenti erőviszonyokban sem az áprilisi választások után. A sorok azért némiképp átrendeződtek. A hagyományosnak számító választási téma, a keflaviki amerikai támaszpont sorsa helyett ezúttal itt is a gazdasági kérdéseké volt a főszerep. Aki nem eszerint indult a választási csatába - mint pl. a baloldali Népi Szövetség vagy a Szociáldemokrata Párt -, az szavazatokat vesztett. DÉLI KORLÁTOK A portugál parlamenti választásokat a jobboldali kormány bukása miatt kellett előrehozni az áprilisi forradalom 9. évfordulójára. A várakozásoknak megfelelően a Má- rio Soares vezette szocialisták előretörtek és a kommunisták is növelték erejüket. A baloldal elvben közösen kormányozhatna, hisz együtt abszolút többséggel rendelkezik a törvényhozásban. Soares azonban ez elöl élesen elzárkózott. A szocialisták jobbszárnya által irányított párt alkalmasabb partnernek tartotta a nevében szociáldemokrata, valójában polgári liberális PSD-t, amely a magát lejárató korábbi jobboldali kabinet legfőbb oszlopa volt. így Portugáliának erős kormánya van (a parlamenti képviselők kétharmadára támaszkodhat), ami igazán pozitív körülmény lenne, ha politikája megegyezne a néptömegek vágyaival. Mert Soaresék rendkívül drasztikus módszerekkel igyekeznek enyhíteni a súlyos gazdasági helyzeten (pl. a 12 százalékos munkanélküliségen, a 20 százalék körüli infláción), azonban Mário Soares ennek nincs semmilyen eredménye. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kormány szisztematikusan rombolja le a „szegfűk forradalmának“ vívmányait (fellép az államosítások, a szövetkezeti mező- gazdaság ellen), a baloldali elnevezés valóban csak máz, mögötte a konzervatív jobboldal politikája húzódik meg. A portugáliaihoz némiképp hasonló a helyzet Olaszországban is (amely nélkül a választási évet el sem lehet képzelni!). A júniusi „földcsuszamlás“ után elméletileg együtt kormányozhatott volna .a baloldal, ám a Szocialista Párt, élén Bettino Craxival, elzárkózott a kommunistákkal való együttműködéstől. A legnagyobb politikai erő, a Kereszténydemokrata Párt (DC) súlyos vereséget szenvedett, ám amint az később bebizonyosodott: igazi befolyását nem veszítette el (14 tárcához jutott a szocialisták 4 miniszterével szemben). Azzal, hogy Craxi lett a miniszterelnök, csupán a pjramis csúcsán állt be változás, a kormánypolitika lényege („a gazdasági válság terheit a dolgozók vállára kell helyezni“) nem változott. Elhárult viszont a legfőbb akadálya annak, hogy Olaszországnak stabil kormánya legyen: Craxi legfőbb vágya (a miniszterelnöki bársonyszék) teljesült, s így a szocialistáknak nincs többé okuk a kormány megbuktatására - ahogy azt korábban többször tették. Kérdés viszont, milyen messzire megy el a Szocialista Párt a kereszténydemokratákhoz való alkalmazkodásban? Mindenesetre egyre többet kell majd engednie. A DC pedig nyilván ideiglenesnek tartja a jelenlegi állapotot, s amint megfelelőnek látja majd az időt, visszaragadja a kormányfői tisztséget is. Craxi szociáldemokrata mintájú reform- elképzelései tehát magas korlátokba ütköznek. . S ha már korlátokról esett szó, Törökországot is meg kell említenünk. Hároméves katonai kormányzás után az ország novemberben az urnák elé járulhatott, s megválaszthatta az új parlamentet. Megindult tehát a demokrácia helyreállításának folyamata, amelyet azonban - az új alkotmány adta lehetőségeket kihasználva - szigorúan ellenőriz Kenan Evren tábornok, az államfő és a hadsereg vezetése. A katonák várhatóan még sokáig fognak „őrködni“ a politikai élet „egészsége“ felett. PAPUCSEK GERGELY Bettino Craxi
