Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-04-06 / 14. szám

A zongoráért igen A------------------------­N em tud om, milyen napja le­hetett, hiszen nem firtat­tam, hogyan aludt és hogyan éb­redt, de sejtem, hogy minden klap­polt körülötte. Mosolygott, neve­tett, hahotázott, kérdezett, figyelt, tanácsokat adott. Akármiről is beszél­tünk, mindenről eszébe jutott valami. Hol egy bizarr ötlettel állt elő, hol egy izgal­mas gondolatot vetett fel, hol „sosem felejtem el “ sztorikat mesélt, hogy magán­életében kiskapuit tárta ki előttem. Min­den szimpatikus volt benne. Humora, intelligenciája, modora ugyanúgy, mint életfelfogása önkritikája. Bölcs, egyszerű, nyílt kártyákkal játszó ember.- • • • az orvosok mást mondanak, ugye?- Az orvosok csak állnak és hümmög- nek. Tanácstalanok velem szemben, össze-vissza küldözgetnek, állukat fogva nézegetnek és kész. Iszonyú, hogy mi mindenen mentem már keresztül. Áram­mal ültettek, hosszú tűket szurkáltak az izmomba és úgy kellett mozgatni a ke­zem. .. majd kiugrott a szívem! Még pszi­chológusnál is voltam, aki azzal vigasz­TEREFERE ANTAL IMRÉVEL igazi show-man.- Érdekesnél érdekesebb fordulatok­kal van tele az élete; hogy csak a legna­gyobbakat említsem: agysebésznek ké­szült, de zongoraművész lett, aztán fura mód mégis a tévénél kötött ki. Vagy csak nekem furcsa mindez?- Maguktól jöttek a fordulatok. Még javában zongoráztam, amikor meghívtak műsorvezetőnek. Talán emlékszik még a Halló, fiúk, halló, lányokra. Népszerű műsor volt, borzasztóan szerették a né­zők. Sosem felejtem el: mi szólaltattuk meg először a tévében a beatzenét, mi döntöttük el, szabad-e farmert hordani vagy nem - nekem ez hecc volt, jópofás- kodás. Aztán begörcsölt a jobb kezemen a harmadik ujjam és azon nyomban hatá­roznom kellett, hogyan tovább. Hát Így kerültem a tévéhez.- Fogalmazhatott volna úgy is, hogy így fordított hátat a koncertpódiumnak. Vagy olyan nehéz kimondani ezt?- Másról van szó. Arról, hogy még most sem vettem búcsút a zongorától, pedig éppen tíz éve, hogy utoljára ját­szottam. Én még mindig reménykedem, hogy meggyógyul az ujjam, pedig... talt, hogy száz év múlva biztosan rendbe­jön a bibi. Hát várok, majd csak letelik az a néhány év.- Látom, nem nagyon vette a szivére a dolgokat.- Mit panaszkodjak? A sors így is nagyon kegyes hozzám. Eddig mindent elértem, amit el akartam érni.- De hisz agysebésznek készült és nem az lett.- Csak tízéves koromig foglalkoztatott az orvosi pálya, aztán el is felejtettem.- A tévétől is búcsút tudna venni?- A zongoráért igen, de másért nem nagyon látom értelmét. Tudom, sokan szidják a tévét, én szeretem, mert so­sincs két egyforma napom. Ha gépies munkát kellene végeznem, bele is bolon­dulnék.- S az olyan műsortól, mint a Szeszé­lyes évszakok, nem kap gutaütést?- Hát nem vette még észre azt a finom gúnyt, ahogy egy-egy számot bekonferá­lok? Most pedig azokhoz a kedves né­zőkhöz szólok, akik még mindig nem kapcsolták ki a tévéjüket... én igyekszem úgy vezetni ezt a műsort, hogy senki se vegye komolyan.- Sok minden fűződik a nevéhez: nemzetközi karmesterverseny, Savária- kupa, népdalverseny... Van valami, ami­re Dárius összes kincséért sem vállal­kozna?- Van. Politikai műsort például sosem vezetnék, mert arra egyszerűen képtelen lennék. Egyébként szerintem az az egyik legfontosabb dolog az életben, hogy az ember tisztán lássa és merje bevallani, mihez nem ért. Azon pedig, hogy min­denki nem lehet angol arisztokrata, fölös­leges bánkódni.- Miért? önnek ez is megfordult a fe­jében?- Van értelme erről beszélni, ha az anyagi háttér nincs biztosítva hozzá?- Csak nem azt akarja mondani, hogy üres zsebbel jár?- Most már van nálam egy kis pénz, de régebben bizony lapos volt a pénztár­cám. Ma már mindenem megvan, amit szeretek. Mondjuk egy képmagnó jól jön­ne, de nem kínoz a hiánya.- Ha nem ismerném a képernyőről, akkor azt hinném, csak most ilyen nyu­godt.- Hát mitől legyek gátlásos? Nekem is egy fejem és két kezem van, mint mások­nak. Engem nem hat meg az angol királynő vagy a római pápa és nem izgat fel a hivatali rang vagy a társadalmi pozíció sem. Én mindenkiben csak az embert látom.- A tévé mellett a filmgyár udvarán is otthonosan mozog. Első szerepét a Sze­vasz, Verában kapta 1967-ben, a leg­utóbbit, a nyolcadikat pedig a Circus Maximusban. Hívták vagy jelentkezett?- Hívtak. A kezembe nyomtak egy mondatot, amelynek se füle, se farka nem volt. Úgy szólt: Szóval, maga a mé­rő?! Barátom, a film rendezője agyba- föbe dicsért érte. Azt mondta, hidegen, elidegenítve játszottam. Hát így kezdő­dött. De még ennél is nagyobbat szóra­koztam A mesterember című amerikai film rendezőjén. írt egy levelet, hogy találkozni akar velem és meghívott a Gel- lért Szállóba. Megkérdezte, tudok-e an­golul, olvastam-e a könyvet, aztán arra kért, álljak föl. Én fölmagasodtam a száz­hetven centimmel, ő mec^de-oda forgat­ta az állam és azt mondta: nagyon szép szerep az öné, egy őrült rabot fog játsza­ni. De meg sem kellett szólalnon a film­ben! Hokedliról kellett leugrálnom - szív­telenül. Hogy miért kellett ehhez angolul tudnom, ma sem értem. Különben a film­színészet! munkában sem látok semmi különöset. A filmben egyetlen trükk van csupán: úgy kell csinálni, mintha...- A show-mannek nehezebb dolga van?-Talán igen, talán nem. Ha tud cse­vegni, nyelveket beszélni, táncolni, kár­tyázni, szóval mindenből egy kicsit, akkor nyert ügye van. SZABÓ G. LÁSZLÓ HALLO, ANYA A gyermek és ifjúsági televíziós műsorok szlovákiai fószerkesztőségének a dramatur­giájában igyekeznek mind nagyobb teret szentelni a felnőtté váló ifjúember különböző problémáinak, érzelmi életének, társadalmi magatartásának. Ezek közé az alkotások közé sorolhatjuk a Halló, anya című tévéjátékot, mely egy fiatal szerző, Oleg Makara forgatókönyvéből készül Lubomír Fifik redezésében. A történet főszereplője Peter Dulla egyetemi hallgató és társai, azonban ami veiül és körülöttük történik, az nemcsak a főiskolás ifjúságra jellemző. A diákok pszichológusjelöltek, akik többek között amatőr színházi előadást is szerveznek. A szerző szándéka: erőteljeseb­ben rávilágítani az emberi kapcsolatok pozi­tívumaira és negatívumaira, palsztikusan be­mutatni például a diákszerelmet, beszélni a nemkívánatos jelenségekről, a magára maradt édesanya és fia viszonyáról stb. Oleg Makara jól ismeri a környezetet és a szerep­lőket, amelyről, illetve akikről ír. Szövegében helyet kapnak a diáknyelv jellegzetességei, s ezen a nyelven is vágyak, célok, tervek. Peter Dulla ambiciózus fiatalember, tudósje­lölt, aki valamivel „idősebb“ társainál, első­sorban azért, mert tudja, hogy mit akar és mit akar elérni az életben. Es éppen ebben hasonlít sok más, nem főiskolás kortársá­ra. (mb) A tévéjáték főszereplői Peter Matő és Ivona Krajéovicová (Mária Kusnírová felvétele) A tévéműsorok tetszéséről A nagy königsbergi bölcselő szerint az esztétikai élmény szükségképpen szub­jektív, az enyém vagy a tied. Mióta a tele­vízió lett a társadalom fő esztétikai él­ményszállítója, az ítélet alanya áttevődött a személyről a csoportra, az énről a mire. A tetszés egyéni döbbenetből, értelmisé­gi magánvállalásból társadalmi méretű ítélkezéssé szélesedett. A szubjektív íté­letek eltömegesedése társadalmi eredetű objektivitásnak vetette meg ágyát. Napról napra mindenki gyakorolhatja az elutasí­tás, elfogadás cézári gesztusát, de furcsa módon ezzel nem nőtt, hanem csökkent ítélkezési szabadságunk. Elveszett az esztétikai ítéletek meg­fontoláson alapuló magabiztossága, le­omlottak a hajdan oly metszőén pontos tetszésítéleteket vázazó értékek. Ma es­ténként mindegyikünk Kantként ül tévéje előtt s nyomban mondja is társának, ha valami tetszik vagy nem tetszik neki. Ezenközben szomjúhozza a másik véle­ményét, mert csak addig biztos saját magában, míg amaz nem mond ellent. Az értékelés másnap a munkahelyen folytatódik. (...) Korábban életművek kellettek, hogy valaki értékek birtokosává, s ezen ke­resztül értékítéletek termőjévé válhas­son, mára az értékelés mindenkié lett. Az esztétika demokratizálódásának ünnepei is lehetnének a tévéműsorokkal kapcso­latos szüntelen vélemény-hasonlítgatá- sok, ha eszmecseréink során nemcsak tetszésünket, nemtetszésünket, hanem meggyőződéseinket, hiteinket, kiérlelt nézeteinket is nyíltan megmutatnánk. De sietnünk kell, mert az előző esti progra­mot kitörli emlékezetünkből a rákövetke­ző, és ha sokat töprengünk, akkor lema­radunk a véleményvásárban, hallgatá­sunk talán az egyet nem értés jelévé válik. így napról napra feltöltekezünk tet- szési ítéleteinkkel, hogy másnap adhas­sunk. ha venni is akarunk. Nem a szép, a jó, az igaz iránytűje kormányoz bennünket, pusztán a rette­gés, hogy a másiknak is tetszett-e vajon az, ami nekünk tetszett? Olykor viadal alakulhat ki közöttünk, de mindvégig in­goványos talajon mozgunk, mert csupán a bizonytalanság közössége köt össze partnerünkkel. így azután sosem az érté­kekben, mindig csak az aznapi értékelés­ben vajúdjuk ki a közmegegyezést. (...) Rosszmájú filozófusok állítják, hogy a tetszés óhatatlanul épít a hazugságra, mivel velünkszületett romlottságunknál fogva magát a hazugságot szeretjük. Az igazság sosem tetszhet maradéktalanul. Még a leghízelgőbb igazság is nehezen adja magát oda, hiszen gondolkozni, töp­rengeni, sokszor tenni kell érte. Az ily módon megkövetelt erőfeszítés eleve versenyképtelenné teszi az igazságot az azonnali kielégüléssel kecsegtető hazug­sággal szemben. (...) Á jóra hagyatkozó mutogatási stratégi­át gyakran éri a feldicsőítés, a kritikátlan azonosulás vádja. Ez így is van, ha a jót nem igazságában, hanem pusztán tetszé- si reakciót kiváltó ingerként mutatják be. Ha a bemutatásban a jó működés társa­dalmi igazsága, megbecsülést érdemlő méltánylása, a szerkezet feltárása kerül előtérbe, akkor az igaz módon talált jó sokakban a nemtetszés reflexét váltja majd ki. Az igazságában megmutatott, nem a tetszésre, hanem a megismerésre hagyatkozó jó láttán ugyanis óhatatlanul felteszi magában a kérdést a néző, hogy másutt, az ő környezetében miért nincs jó működés, miért annyi fölösleges munka, annyi dúsan fizetett henyélésre alkalmat adó poszt? Az igazul bemutatott jóban a rossz ismerszik meg. A leghevesebb ellenérzők, a nemtetszés verdiktjét han­goztatok éppen azok sorából kerülnek ki, akik a rossz működéseknek nem csupán áldozatai, hanem okozói. A teszés és nemtetszés által megosztott közönség jelzi ilyen esetekben a valódi sikert, mely sokkal jelentősebb társadalmilag, mint a mindenkori tévésorozat hőse által meg­dobogtatott szívek milliós nagyságrendű száma. Van a nemtetszésnek tehát egy válfaja, melyet a bátrabb műsorkészítők felvállalhatnának. (Részletek a szerző Kant a televíziót nézi című, a Filmvilág­ban megjelent esszéjéből.) ÚJ SZÚ 14 CSEPELI GYÖRGY 1984. IV. 6.

Next

/
Oldalképek
Tartalom