Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-16 / 11. szám
LELET tom. Lassan jj bor ordókban jat már az is... toltam, an a tintatartóm így mészbe at... i már az a tintatartó? re inkább úgy gondolom, írnok volt ő, eni, eljönnek majd látogatóba a markológépek... oarátom. rtót keressük. djuk, ir rég, már rég nem ízlik i... TÓTH LÁSZLÓ fordítása > vagy és szeretőm, emetőm. írtál, ptál tíz körömmel. tűröm, d fájnak! ienütt elérnek, íznak. npul az elme; ávolodsz még messzebbre. 3 hajszolt lélek utolsó fém érted porban, t. itos táj, igyom, mó forrás, i. sza-visszaintsz. ódzni, ÉRJÜNK FŰRE tszéli árok, sse/ csalogatnak, jy fodros somfaágat, ár nyújtózik a vadzab. ára hajolva, k élet volna, upa zene volna, sohase folyna. 'érjünk a fűre, felé örömmel, földön járó csillag, I hűvös fényeiddel, szerelmet kíván, olyan fiatal, nem tépte föl ló zivatar. <ny, nézd, a messzi város igysorával ékes, ga gyémántokkal szítlek téged, le a dombtetőről, messzebb lesz az ég, nyugtalan dörömböl, sűrűi a sötét. A vadonatúj cipő talpára sár tapadt. Felülről nézve tisztának látszott, de a ráragadt latyaktól nehezebb lett. A ház bejáratánál levő sártörlőn toporzékolni kezdett a két lábbeli. És nem hiába: megkönnyebbült terhétől. A lépcsőkön már nem hagytak nyomot a talpak. A 16-os pzámú lakás előtti gumi lábtörlőhöz inkább csak megszokásból dörzsölte cipője talpát a két csontos láb. A bal kéz sem tudatosan, hanem csak úgy ösztönösen emelkedett föl, hogy ellenőrizze a nyakkendő helyzetét. Nem talált rajta igazítanivalót. Aztán a szegfűcsokorért nyúlt, hogy szabaddá tegye a jobb kezet, amelyre most nem akármilyen feladat vár: a csengő gombjának megnyomása. Ez már parancs, sok-sok álmatlan éjszaka után kiadott parancs, melynek végrehajtása elkerülhetetlen. Vagy mégsem? Remegve közelít a jobb kar a csengő gombja felé, pedig hányszor, de hányszor megnyomta már. Könnyed mozdulattal, élvezettel. Igen, régebben szinte várta, hogy megérinthesse; s íme, most remegve tart felé. Mintha még mindig volna legalább egy csipetnyi remény a feladat elkerülésére. Vagy van is? A lábak hirtelen visszalépnek. De csak azért, hogy újból hozzádörzsöljék a cipőtalpat a törlőhöz. Aztán már semmi sem hátráltatja a parancs végrehajtását. A tétova mutatóujj nem habozhat tovább. Odabenn megszólal a csengő. Igaz, csak úgy, mint aki mondani akart valamit, de nyomban meggondolta magát. Ám mivel a hangja már hallható volt, várják tőle a folytatást. Jöjjön hát a folytatás! Jöjjön, aminek jönnie kell! Most már félreérhetetlenül szól a csengő. Aztán újból csönd lesz. Nemsokára valamilyen mocorgás hallatszik ki. Bent és kint hallgatózás. A fülek hegyezése. A kukucskálólyuk mintha pillantott volna. Az ajtó mégsem nyílik. Még mindig nem. Talán elkerülhetetlen egy újabb csöngetés? Nem, most már csikordul a zár. Az ajtón kívül állónak minden porcikája megfeszül. Még a jobb kéz, a mutatóujj is görcsben áll. Most a torkon, a hangszalagokon a sor. De azok is mintha megbénultak volna. Vagy mégsem? Kissé artikulát- lanul, de megszólalnak. A csokor közben visszakerül a jobb kézbe. Az viszi be a cellányi előszobába, ahol csak némi üggyel-bajjal szabadul meg tőle. Olyan mozdulattal továbbítja egy másik kézbe, mintha még sohasem nyújtott volna át neki virágot. Hiába, az régen volt. Két év is elmúlt azóta. Mit, kettő? Lassan három! Hát villámháton vágtat az idő? A cipők az előszobában maradnak. Ugyanaz a szöglet a „parkolóhelyük“, amelyik az elődjüké volt. Sárnak már nyoma sincs a talpukon. Felsőrészük meg egyenesen árulkodik arról, hogy alig néhány órája kerültek ki a skatulyából. Hogy fényleni mégsem fénylenek, annak csak az előszoba félhomálya az oka. A bennük felejtett fehér árcédulákról így is leolvashatók a számok. Az új ár, meg az áthúzott régi is.' Szinte harsogják, hogy leszállított áron keltek el. Meg is kapják érte a méltó büntetést: a bal láb egy észrevétlen mozdulattal belöki őket a pipőtartó alá, ahol addig kuksolhatnák, amíg majd újból beléjük nem bújnak a 43-as méretű lábfejek. Hogy az mikor lesz, azt bizony a jelekből bajos volna megítélni. Talán tüstént, talán csak hosszú órák múlva. Netán csak éjszaka? Vagy hajnalban? Vagy...? A szoba tágas, de nem tűnik annak Ebben persze, ludas az egyik fotel is, mert nincs a helyén. Meg a sarokba állított régi hangulatlámpa, melynek helyét már egy új foglalta el. A régi száműzetésre, azaz kidobásra ítéltetett. Az ítélet végrehajtását mára tűzték ki, de lehet, hogy elmarad. Ám ez korántsem jelent megkegyelme- zést. A párnatartón bekapcsolva felejtett magnetofon. Alighogy elkezdte az angol lecke följátszását, amikor megszólalt a csengő. Most majd addig folytathatja a hangfelvételt, amíg le nem jár a szalag. A nyelvtanulásnak mára vége van. Vagy csak né- hánv perc szünet következik? Az asztalról eltűnik a könyv és a füzet. A vaskos szótár is. A szekrénysorban árválkodó váza megtelik vízzel, a szomjas szegfűk kedvükre kortyolgathatnak. A helyére húzott fotel úgy nyekereg csupa csont terhe alatt, mintha még sohasem dajkálta volna. Az asztalnak mintha minden mindegy volna. Dohányzóasztalnak született, de annál sokkalta többféle feladatot lát el: ebédlő-, munka-, íróasztal. Mikor mire kell. Most egy tálca kerül rá, egy üveg konyakkal és két pohárral. A poharak a lakás egyetlen kristálykészletéből valók. Mégsem fogy az ital. Igaz, nem valami túl rangos a konyak, de azért nem is olcsó. Éppenséggel az olcsó szesz is itathatná magát. Ezek a torkok nem szoktak az állandó „öblögetéshez“. Most a beszéd is nehezükre esik. De ez nem egyenlő a hallgatással. A csontos karok sehogy sem találják helyüket A legszívesebben elbújnának. Olybá tűnnek, mintha nem is igaziak volnának, hanem csak egy torz tükör verné vissza képüket. Mintha megnyúltak volna. Félő, hogy felborítják az asztalon levő tárgyakat. Mozgásuk esetlen. Pedig minő szükség van rájuk! Amire nincs szó, azt nekik kell kifejezniük. Meg a szemeknek. A tekinteteknek. A kék szemek most megtelnek köny- nyekkel. Egy kövér csöpp kicsordul. Majd újabbak követik. Újabbak és újabbak. A nyekergö fotel megszabadul terhétől A szemben levő dívány terhe viszont megkétszereződik. A meszelőnyél karok gyöngédebbek, mint amilyennek látszanák. Még a legszorosabb ölelést is gyöngéden végzik. Úgy fogják át a zokogástól rázkódó testet, mint abroncsok a hordót. Mintha a széteséstől védenék a vékony dongákat. Lassan-lassán megszűnik a rázkódás. A könnyek telszáradnak. A szív zakatolása azonban egyre közelebbinek tűnik. És közeledik is egymáshoz a két szív. Együtt lüktet a vér a két testben Útja az erekben hol párhuzamosan halad a másik test erezetével, hol merőlegesen vagy éppen ellenkező irányba. Végtagok összefogódnak, kéz a kézben. Ajakra ajak tapad, nyelv nyelvet simogat. A díványról lesurran a díszpárna. Az asztalon fölbillen az egyik pohár. Kevéske tartalmát mohón szippantja föl a terítő, mintha csak erre várt volna. Csakhamar a másik pohárból is övé lesz az ital. Mi az, talán becsípett az abrosz? Hirtelen nagyot ránt a rajta terpeszkedő tálcán. Az csör- renve tiltakozik. Az üveg felborult. Még jó, hogy a dugó nem engedi kiszabadulni belőle a megmaradt italt. De azért így is talpra állítja egy kéz a fiaskót. A hanyatt vágódott poharakkal a kutya sem törődik. Talán észre sem veszi őket. Ugyan mit számít most, hogy kristályból vannak? V^gy mégis? A kéz a villanykapcsolót keresi. Legyen világosság! És lön - sötét. Továbbra is. A hangulatlámpa.zsinór- ja nincs bedugva a csatlakozóba. Ott a magnó vezetéke van. A kar visszahúzódik. Az ujjakba egy másik kéz ujjai kulcsolódnak. A két karóra szinte összeér. A sötétben valami titkot ketyegnek egymásnak. Lehet, hogy az elmulasztott időről csevegnek? Amióta ma együtt vannak, nagymutatóik már negyedszer vágnak neki kör alakú pályájuknak. A pálya ugyan mindig azonos, de ami körbecammogásuk közben történik, igencsak eltérő lehet; S hogy mi minden megy végbe egy- egy kör megtétele alatt, az a körülményektől függ. A feltételektől és a lehetőségektől. Ám azok befolyásolhatók. Persze el is szalaszthatók. Bár a mutatók sosem lódulnak meg a kedvük szerint, de nem is pihennek. Már a szívek is egyenletesen lüktetnek, akár az órák szerkezete. A vér nem törtet szilajon az erekben. A mellek nem zihálnak. A szemeket lecsukta az álom. A mindent feloldó álom. A két test most is összeér, de a végtagok alig vesznek tudomást egymásról. Az elzsibbadt kar lopva kiszabadítja magát a rajta pihenő fej alól. A csontos test oldalra fordul. S-alakot vesz föl. A másik test öntudatlanul követi, s párhuzamosan hozzásimul. Ez mindkét testnek'jólesik. A lakás minden üregét sötétség és csönd tölti ki, de most ezt senki sem hallja. Még a konyhában álló jégszekrény olykor bekapcsoló motorjának zaját sem. Sem a fürdőszobai csap türelmetlen-értelmetlen csöpögését. Persze hogy értelmetlen, hiszen egyszer úgyis minden csöpp elérkezik a „nagy óceánba". Vagy nem? Még csak hajnallik, amikor az éjszaka megszökött csöppeket üldözőbe veszi a zuhanyozóból kitörő vízsugár. Előbb enyhés, majd kissé hűvösebb csöppek özöne zúdul a női testre. A másik test még mindig S-alak- ban. A konyhában nemsokára valami megcsörren. Aztán egyre szaporábbá válik a konyhai zaj, de így is visszafogottabb, mint máskor. A szobába már csak neszként hallatszik be. Nem jár nagyobb zajjal a szoba asztalának leszedése sem. Eltűnnek a poharak. Az alkoholos abrosz helyére egy tiszta kerül. A konyhában megnyitott ablakon át nemcsak friss levegő lopózik a lakásba, de világosság is. A díványon előbb csak megmozdul, majd kieegyenesedik az S betű. A karok hívogatón széttárulnak. Már nem torz tükörképei önmaguknak. A 'erített asztal szemérmetlenül ingerel. Délben, és este megint. A beteg rádió jókedvre derül. De azért halkan szól, mint aki attól fél, hogy valamit elkiabál. A férfikéz beavatkozására sem hajlandó növelni a hangerőt. Kétszer volt már javítóban is, de alkatrészhiány miatt gyógyíthatatlannak bizonyult. Most látszik, milyen kár. Mert most harsognia kellene a vidámságot. Még szerencse, hogy magnó is akad a háznál. Máris szóhoz jut Csak előbb ki kell cserélni a szalagot, mert azon nem zene van, hanem szöveg. A rámondott „lecke“, melyet meg kell jegyezni. Melyet soha-soha nem szabad elfelejteni. FÜLÖP IMRE MKÍ VYTAUTÉ ZILINSKAITÉ Napjaink Piroskája A sok finom falattal teli kosárral Piroska az erdő felé tartott. Az erdőben fenyőtobozok, gombok és cigarettavégek hevertek szanaszét. Farkasnak híre-hamva sem volt. Furcsa!- Hahó! - hívta Piroska. - Hol vagy, te farkas? Végre a páfrányok közül kioldalgott a koma. öreg volt, alig húzta a lábát. Farka teljesen elnyűtt, bundája foltos, tisztítóba kellett volna vinni vagy egyenesen a festődébe. Közömbös tekintete arról árulkodott, hogy nem csak piros sapkás, hanem zöld, kék sapkás, sót még hajadonfött járó kislányokat is látott.- Végre! - sóhajtott Piroska. - Na, kérdezz!- Hová mégy? - szűrte a szót nagy lustán a farkas.- Megyek a nagymamához - felelte kedvesen Piroska.- Na, indulj... - biztatta egykedvűen a farkas. De Piroska meg sem mozdult. Csak bámulta elhomályosodó szemmel a farkast.- Hát... hol lakik a nagymamád? - morogta a farkas.- Túl az erdőn - pislogott Piroska. - A hegy lábánál.- Eridj, menj - kérte a farkas, ijesztő szemeket meresztgetve. ■- Én megyek, de te odajössz? - mormogta bizalmatlanul Piroska.- Lehet, hogy ott leszek - ígérte eléggé bizonytalanul a farkas.- És igazán megeszel?- Talán. A farkas elindult a tüskön túl. Ám Piroskának mintha földbe gyökerezett volna a lába.- Könyörgöm, indulj! - kérte a farkas édes-savanykás hangon.- De miért? - Piroska a mohát tépegette. - Miért ne tudnál itt megenni? Minek az a formaság a nagymamával? - kuncogott. Aztán ügyesen lerúgta a cipőjét, leült a földre, kinyitotta a kosarát. Levágott egy darab kolbászt. Savanyú uborkával ette. Előhúzott egy félliterest is. S csak úgy csillogtak farkaskaromnál élesebb körmei.- Igyál - parancsolt rá a farkasra. - És ne kényeskedj. A farkas ráérősen falta az uborkát... és ne gondoljatok valami cifra megoldásra: ez lett a vége: Piroska a farkast lenyelte. Litvánból fordította BÁN PÉTER t m ♦ Gyurák Éva: AUTÓBUSZRA VÁRVA
