Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-16 / 11. szám

LELET tom. Lassan jj bor ordókban jat már az is... toltam, an a tintatartóm így mészbe at... i már az a tintatartó? re inkább úgy gondolom, írnok volt ő, eni, eljönnek majd látogatóba a markológépek... oarátom. rtót keressük. djuk, ir rég, már rég nem ízlik i... TÓTH LÁSZLÓ fordítása > vagy és szeretőm, emetőm. írtál, ptál tíz körömmel. tűröm, d fájnak! ienütt elérnek, íznak. npul az elme; ávolodsz még messzebbre. 3 hajszolt lélek utolsó fém érted porban, t. itos táj, igyom, mó forrás, i. sza-visszaintsz. ódzni, ÉRJÜNK FŰRE tszéli árok, sse/ csalogatnak, jy fodros somfaágat, ár nyújtózik a vadzab. ára hajolva, k élet volna, upa zene volna, sohase folyna. 'érjünk a fűre, felé örömmel, földön járó csillag, I hűvös fényeiddel, szerelmet kíván, olyan fiatal, nem tépte föl ló zivatar. <ny, nézd, a messzi város igysorával ékes, ga gyémántokkal szítlek téged, le a dombtetőről, messzebb lesz az ég, nyugtalan dörömböl, sűrűi a sötét. A vadonatúj cipő talpára sár ta­padt. Felülről nézve tisztának látszott, de a ráragadt latyaktól nehe­zebb lett. A ház bejáratánál levő sár­törlőn toporzékolni kezdett a két láb­beli. És nem hiába: megkönnyebbült terhétől. A lépcsőkön már nem hagy­tak nyomot a talpak. A 16-os pzámú lakás előtti gumi lábtörlőhöz inkább csak megszokásból dörzsölte cipője talpát a két csontos láb. A bal kéz sem tudatosan, hanem csak úgy ösztönö­sen emelkedett föl, hogy ellenőrizze a nyakkendő helyzetét. Nem talált rajta igazítanivalót. Aztán a szegfű­csokorért nyúlt, hogy szabaddá tegye a jobb kezet, amelyre most nem akár­milyen feladat vár: a csengő gombjá­nak megnyomása. Ez már parancs, sok-sok álmatlan éjszaka után kiadott parancs, melynek végrehajtása elke­rülhetetlen. Vagy mégsem? Remegve közelít a jobb kar a csengő gombja felé, pedig hányszor, de hányszor megnyomta már. Könnyed mozdulat­tal, élvezettel. Igen, régebben szinte várta, hogy megérinthesse; s íme, most remegve tart felé. Mintha még mindig volna legalább egy csipetnyi remény a feladat elkerülésére. Vagy van is? A lábak hirtelen visszalépnek. De csak azért, hogy újból hozzádör­zsöljék a cipőtalpat a törlőhöz. Aztán már semmi sem hátráltatja a parancs végrehajtását. A tétova mutatóujj nem habozhat tovább. Odabenn megszólal a csengő. Igaz, csak úgy, mint aki mondani akart valamit, de nyomban meggon­dolta magát. Ám mivel a hangja már hallható volt, várják tőle a folytatást. Jöjjön hát a folytatás! Jöjjön, aminek jönnie kell! Most már félreérhetetlenül szól a csengő. Aztán újból csönd lesz. Nemsokára valamilyen mocorgás hal­latszik ki. Bent és kint hallgatózás. A fülek hegyezése. A kukucskálólyuk mintha pillantott volna. Az ajtó még­sem nyílik. Még mindig nem. Talán elkerülhetetlen egy újabb csöngetés? Nem, most már csikordul a zár. Az ajtón kívül állónak minden porcikája megfeszül. Még a jobb kéz, a mutató­ujj is görcsben áll. Most a torkon, a hangszalagokon a sor. De azok is mintha megbénultak volna. Vagy mégsem? Kissé artikulát- lanul, de megszólalnak. A csokor köz­ben visszakerül a jobb kézbe. Az viszi be a cellányi előszobába, ahol csak némi üggyel-bajjal szabadul meg tőle. Olyan mozdulattal továbbítja egy má­sik kézbe, mintha még sohasem nyúj­tott volna át neki virágot. Hiába, az régen volt. Két év is elmúlt azóta. Mit, kettő? Lassan három! Hát villám­háton vágtat az idő? A cipők az előszobában maradnak. Ugyanaz a szöglet a „parkolóhe­lyük“, amelyik az elődjüké volt. Sár­nak már nyoma sincs a talpukon. Felsőrészük meg egyenesen árulko­dik arról, hogy alig néhány órája ke­rültek ki a skatulyából. Hogy fényleni mégsem fénylenek, annak csak az előszoba félhomálya az oka. A ben­nük felejtett fehér árcédulákról így is leolvashatók a számok. Az új ár, meg az áthúzott régi is.' Szinte harsogják, hogy leszállított áron keltek el. Meg is kapják érte a méltó büntetést: a bal láb egy észrevétlen mozdulattal belö­ki őket a pipőtartó alá, ahol addig kuksolhatnák, amíg majd újból belé­jük nem bújnak a 43-as méretű lábfe­jek. Hogy az mikor lesz, azt bizony a jelekből bajos volna megítélni. Ta­lán tüstént, talán csak hosszú órák múlva. Netán csak éjszaka? Vagy hajnalban? Vagy...? A szoba tágas, de nem tűnik an­nak Ebben persze, ludas az egyik fotel is, mert nincs a helyén. Meg a sarokba állított régi hangulatlámpa, melynek helyét már egy új foglalta el. A régi száműzetésre, azaz kidobásra ítéltetett. Az ítélet végrehajtását mára tűzték ki, de lehet, hogy elmarad. Ám ez korántsem jelent megkegyelme- zést. A párnatartón bekapcsolva fe­lejtett magnetofon. Alighogy elkezdte az angol lecke följátszását, amikor megszólalt a csengő. Most majd ad­dig folytathatja a hangfelvételt, amíg le nem jár a szalag. A nyelvtanulás­nak mára vége van. Vagy csak né- hánv perc szünet következik? Az asztalról eltűnik a könyv és a füzet. A vaskos szótár is. A szek­rénysorban árválkodó váza megtelik vízzel, a szomjas szegfűk kedvükre kortyolgathatnak. A helyére húzott fo­tel úgy nyekereg csupa csont terhe alatt, mintha még sohasem dajkálta volna. Az asztalnak mintha minden mindegy volna. Dohányzóasztalnak született, de annál sokkalta többféle feladatot lát el: ebédlő-, munka-, író­asztal. Mikor mire kell. Most egy tálca kerül rá, egy üveg konyakkal és két pohárral. A poharak a lakás egyetlen kristálykészletéből valók. Mégsem fogy az ital. Igaz, nem valami túl rangos a konyak, de azért nem is olcsó. Éppenséggel az olcsó szesz is itathatná magát. Ezek a tor­kok nem szoktak az állandó „öblöge­téshez“. Most a beszéd is nehezükre esik. De ez nem egyenlő a hallga­tással. A csontos karok sehogy sem talál­ják helyüket A legszívesebben elbúj­nának. Olybá tűnnek, mintha nem is igaziak volnának, hanem csak egy torz tükör verné vissza képüket. Mint­ha megnyúltak volna. Félő, hogy fel­borítják az asztalon levő tárgyakat. Mozgásuk esetlen. Pedig minő szük­ség van rájuk! Amire nincs szó, azt nekik kell kifejezniük. Meg a szemek­nek. A tekinteteknek. A kék szemek most megtelnek köny- nyekkel. Egy kövér csöpp kicsordul. Majd újabbak követik. Újabbak és újabbak. A nyekergö fotel megszaba­dul terhétől A szemben levő dívány terhe viszont megkétszereződik. A meszelőnyél karok gyöngédebbek, mint amilyennek látszanák. Még a legszorosabb ölelést is gyöngéden végzik. Úgy fogják át a zokogástól rázkódó testet, mint abroncsok a hor­dót. Mintha a széteséstől védenék a vékony dongákat. Lassan-lassán megszűnik a rázkó­dás. A könnyek telszáradnak. A szív zakatolása azonban egyre közelebbi­nek tűnik. És közeledik is egymáshoz a két szív. Együtt lüktet a vér a két testben Útja az erekben hol párhuza­mosan halad a másik test erezetével, hol merőlegesen vagy éppen ellenke­ző irányba. Végtagok összefogódnak, kéz a kézben. Ajakra ajak tapad, nyelv nyelvet simogat. A díványról lesurran a díszpárna. Az asztalon fölbillen az egyik pohár. Kevéske tartalmát mohón szippantja föl a terítő, mintha csak erre várt volna. Csakhamar a másik pohárból is övé lesz az ital. Mi az, talán becsí­pett az abrosz? Hirtelen nagyot ránt a rajta terpeszkedő tálcán. Az csör- renve tiltakozik. Az üveg felborult. Még jó, hogy a dugó nem engedi kiszabadulni belőle a megmaradt italt. De azért így is talpra állítja egy kéz a fiaskót. A hanyatt vágódott poharak­kal a kutya sem törődik. Talán észre sem veszi őket. Ugyan mit számít most, hogy kristályból vannak? V^gy mégis? A kéz a villanykapcsolót kere­si. Legyen világosság! És lön - sötét. Továbbra is. A hangulatlámpa.zsinór- ja nincs bedugva a csatlakozóba. Ott a magnó vezetéke van. A kar vissza­húzódik. Az ujjakba egy másik kéz ujjai kulcsolódnak. A két karóra szinte összeér. A sötétben valami titkot ke­tyegnek egymásnak. Lehet, hogy az elmulasztott időről csevegnek? Amió­ta ma együtt vannak, nagymutatóik már negyedszer vágnak neki kör alakú pályájuknak. A pálya ugyan mindig azonos, de ami körbecammogásuk közben történik, igencsak eltérő lehet; S hogy mi minden megy végbe egy- egy kör megtétele alatt, az a körülmé­nyektől függ. A feltételektől és a lehe­tőségektől. Ám azok befolyásolhatók. Persze el is szalaszthatók. Bár a mu­tatók sosem lódulnak meg a kedvük szerint, de nem is pihennek. Már a szívek is egyenletesen lük­tetnek, akár az órák szerkezete. A vér nem törtet szilajon az erekben. A mel­lek nem zihálnak. A szemeket lecsuk­ta az álom. A mindent feloldó álom. A két test most is összeér, de a végta­gok alig vesznek tudomást egymás­ról. Az elzsibbadt kar lopva kiszaba­dítja magát a rajta pihenő fej alól. A csontos test oldalra fordul. S-alakot vesz föl. A másik test öntudatlanul követi, s párhuzamosan hozzásimul. Ez mindkét testnek'jólesik. A lakás minden üregét sötétség és csönd tölti ki, de most ezt senki sem hallja. Még a konyhában álló jégszek­rény olykor bekapcsoló motorjának zaját sem. Sem a fürdőszobai csap türelmetlen-értelmetlen csöpögését. Persze hogy értelmetlen, hiszen egy­szer úgyis minden csöpp elérkezik a „nagy óceánba". Vagy nem? Még csak hajnallik, amikor az éj­szaka megszökött csöppeket üldöző­be veszi a zuhanyozóból kitörő vízsu­gár. Előbb enyhés, majd kissé hűvö­sebb csöppek özöne zúdul a női test­re. A másik test még mindig S-alak- ban. A konyhában nemsokára valami megcsörren. Aztán egyre szaporábbá válik a konyhai zaj, de így is visszafo­gottabb, mint máskor. A szobába már csak neszként hallatszik be. Nem jár nagyobb zajjal a szoba asztalának leszedése sem. Eltűnnek a poharak. Az alkoholos abrosz helyére egy tisz­ta kerül. A konyhában megnyitott ab­lakon át nemcsak friss levegő lopózik a lakásba, de világosság is. A dívá­nyon előbb csak megmozdul, majd kieegyenesedik az S betű. A karok hívogatón széttárulnak. Már nem torz tükörképei önmaguknak. A 'erített asztal szemérmetlenül in­gerel. Délben, és este megint. A beteg rádió jókedvre derül. De azért halkan szól, mint aki attól fél, hogy valamit elkiabál. A férfikéz bea­vatkozására sem hajlandó növelni a hangerőt. Kétszer volt már javítóban is, de alkatrészhiány miatt gyógyítha­tatlannak bizonyult. Most látszik, mi­lyen kár. Mert most harsognia kellene a vidámságot. Még szerencse, hogy magnó is akad a háznál. Máris szó­hoz jut Csak előbb ki kell cserélni a szalagot, mert azon nem zene van, hanem szöveg. A rámondott „lecke“, melyet meg kell jegyezni. Melyet so­ha-soha nem szabad elfelejteni. FÜLÖP IMRE MKÍ VYTAUTÉ ZILINSKAITÉ Napjaink Piroskája A sok finom falattal teli kosárral Piroska az erdő felé tartott. Az erdőben fenyőtobozok, gombok és cigarettavégek hevertek szanaszét. Farkasnak híre-hamva sem volt. Furcsa!- Hahó! - hívta Piroska. - Hol vagy, te farkas? Végre a páfrányok közül kioldalgott a koma. öreg volt, alig húzta a lábát. Farka teljesen elnyűtt, bundája foltos, tisztítóba kellett volna vinni vagy egyenesen a festődébe. Közömbös tekintete arról árulkodott, hogy nem csak piros sapkás, hanem zöld, kék sapkás, sót még hajadonfött járó kislányokat is látott.- Végre! - sóhajtott Piroska. - Na, kérdezz!- Hová mégy? - szűrte a szót nagy lustán a farkas.- Megyek a nagymamához - felelte kedvesen Piroska.- Na, indulj... - biztatta egykedvűen a farkas. De Piroska meg sem mozdult. Csak bámulta elhomályosodó szemmel a farkast.- Hát... hol lakik a nagymamád? - morogta a farkas.- Túl az erdőn - pislogott Piroska. - A hegy lábánál.- Eridj, menj - kérte a farkas, ijesztő szemeket meresztgetve. ■- Én megyek, de te odajössz? - mormogta bizalmatlanul Piroska.- Lehet, hogy ott leszek - ígérte eléggé bizonytalanul a farkas.- És igazán megeszel?- Talán. A farkas elindult a tüskön túl. Ám Piroskának mintha földbe gyökerezett volna a lába.- Könyörgöm, indulj! - kérte a farkas édes-savanykás hangon.- De miért? - Piroska a mohát tépegette. - Miért ne tudnál itt megenni? Minek az a formaság a nagymamával? - kuncogott. Aztán ügyesen lerúgta a cipőjét, leült a földre, kinyitotta a kosarát. Levágott egy darab kolbászt. Savanyú uborkával ette. Előhúzott egy félliterest is. S csak úgy csillogtak farkaskaromnál élesebb körmei.- Igyál - parancsolt rá a farkasra. - És ne kényeskedj. A farkas ráérősen falta az uborkát... és ne gondoljatok valami cifra megoldásra: ez lett a vége: Piroska a farkast lenyelte. Litvánból fordította BÁN PÉTER t m ♦ Gyurák Éva: AUTÓBUSZRA VÁRVA

Next

/
Oldalképek
Tartalom