Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-16 / 11. szám
S zokatlanul világos reggelre ébredt. Mintha a fél napot átaludta volna. Kiszaladt a konyhába, s ott találta Gabikát, felöltözve, útra készen, feltűnő étvággyal ette a sonkát tojással.- Jól nézz körül - fogadta a nővére, és félrehúzta az ablakon a függönyt. - Látod ezt a gyönyörű reggelt? Az első hajnalsugarak felvillanása óta figyelem, hogy semmit se mulasszak el belőle. Erika elcsodálkozott. Mostanáig nem vette észre, hogy Gabikának érzéke volna a költészet iránt. Azt hitte, hogy csak sajnálkozik néha az átaludt reggelek miatt, mintha a reggellel együtt az egész nap - az idegen és ismeretlen nap - elillanna előle, ha nincs ott a virradatnál. Kinézett. A frissen hullott hó szikrázott a nap hideg fényes sugaraiban.-Jól jegyezd meg ezt a reggelt - folytatta Gabika. - Ilyen annak a napnak a kezdete, amelyen megszületik a fiam.- Miket beszélsz! - hitetlenkedett Erika. - Hiszen... - Ránézett a nővérére. A belső ragyogás üdévé és élénkké tette. Erikában egyáltalán nem ilyen kép élt a szenvedő, vajúdó nőről.- Pedig így van! - erősítette meg a nővére komolyan. - Alighogy Ivan elment, elkezdődtek. Erika megrémült:- A fájások? És nem keltettél fel... - Ne félj, annyira gyorsan azért nem megy. Aztán mintegy mentegetőzésként, hozzátette: - Nem tudod, milyen az éjszaka. Elmenni otthonról, bele a sötétségbe. Az ember otthon érzi magát a legnagyobb biztonságban. Erika meghökkent. — Kihívom a mentőket.- Már megtettem - szólt Gabika nyugodtan.- Alenkával mi lesz? - érdeklődött Erika aggodalommal.- A szomszédasszony majd gondját viseli. Te csak feküdj, és kúráld ki magad. Ivan holnap jön. A hálószobában levelet hagytam a számára. Valamivel el kellett magam foglalnom az éjjel. Erika csodálta nővére nyugalmát. Egész másképp képzelte el a nagy eseményt, azt hitte, ó maga is jelentős szerepet játszik majd benne, s most egyszerre semmi. Gabika úgy megy szülni, mintha kirándulni menne. Abban a pillanatban megállt a ház előtt a mentőautó, s két fehér köpenyes férfi szállt ki belőle. Erika felsegítette a nővérére a kabátot, kezébe adta az elkészített táskát, s amikor egész testében reszketve megölelte, mindkettőjük szemében könny csillogott. Csakhogy Erika könnyei a szánalom és félelem könnyei voltak. Gabikáé viszont inkább valami harcias felindultság könnyei. Reggel minden derűsebbnek tűnik, mint éjszaka. A küzdőtér is, amelyen minden asz- szonynak önmagát kell legyőznie. Evés közben csengetés zavarta meg, ezúttal a ház kapujának csengője szólt, Erika halálra rémült, s nyomban a folyosón a sötétben összeütközött Éva férjével, Pal'óval.- Elővigyázatosabbak is lehetnétek, s legalább a kaput bezárhatnátok - tett szemrehányást Erikának. - Vagy Ivan talán azt hiszi, hogy amióta ismét viseli a karikagyűrűt, a tolvajok nem találnak nálatok semmit? - célzott a régi családi tréfára.- Azt mondod, elutazott? És mi van akkor, kislány - emelte fel a hangját -, ha azt mondom, hogy ma láttam. - S színhelyként egy távoli lakótelepet nevezett meg, amelyet Ivan azelőtt sohasem emlegetett. - Egy méternyire állt az autómtól, nem tévedhettem.- És nem egyedül volt - sejtette meg Erika, mert eszébe jutott, hogy Gabika hűtlenséggel vádolta Ivánt.- Nem, nem volt egyedül - erősítette meg Pal'o komolyan.- Legalább szép az illető?- Szép, hm... - gondolkodott el a sógora, mintha részletesen elemezné magában a jelenetet, amelynek akaratlanul is a tanúja lett. - Talán nem is... Nem, nem találtam szépnek. De úgy vihogtak, mint akik megvesztek. Nem is tudom, láttam-e valaha Ivánt itthon ilyen jókedvűen... A mondat közepén elhallgatott, mintha hirtelen csak most döbbenne rá, hogy ki előtt beszél, és ügyetlenül próbálta eltussolni a dolgot.- Lehet, hogy Ivan este majd jelentkezik, és mindent megmagyaráz- vélte nagy buzgón. - Végül is az útja valami miatt esetleg el is maradhatott. Nem szívesen vádolnám bármivel is. Egész fiatal tyslány volt, akivel láttam, olyan... olyan éretlen csitri. Nyugodtan a lánya lehetne. Pal'ónak hirtelenében siethetnékje támadt.- Nem ám, hogy elmondod Gabikának vagy apának! - figyelmeztette még a lépcsőn, és megvárta, míg Erika jól bezárt mindent. A szobája ajtaját is magára zárta, s a biztonság kedvéért eltorlaszolta a kis asztallal, hogy nyomban felébredjen, ha netán egy betörő próbálna behatolni. Legalább képzeletben maga elé idézte hozzátartozóit. De bárhogy igyekezett is felidézni az apját, az görnyedten, megtörtén, beesett, fáradt arccal jelent meg előtte, úgy ahogy a mozgó liftből látta legutóbbi látogatásakor a kórházban. Gabika felrémlő arca annak a szikrázó napfényes reggelnek visszfényében sugárzott feléje, mely elkísérte a szülészetre, érezte biztató búcsúölelését, s ehhez a bizonytalanság eddig ismeretlen és zavaró ézrése társult. De Ivan, Erika nyugtalanságának okozója, ellenállt képzelöerejének. Mintha egyszeriben elveszítette volna az emlékezetében évek alatt szilárdan rögződött képmását.- Ondrejkoviőovának éjjel fél kettőkor lánya született, egyelőre a Pavlinka nevet kapta, az anya és az újszülött egészségesek, a gyermek ötven JANA SIMULCÍKOVÁ centiméter hosszú, a súlya három kiló negyven deka, gratulálunk! Mindez olyan tárgyilagosan hangzott, akár a postáról telefonon leadott távirat, vagy mint a magnószalagra vett rádió- és tévéműsor a tudakozóban. A telefonösszeköttetés hamarabb megszakadt, mintsem Erikának ideje lett volna megköszönni a jó hírt, és minden adatot megjegyezni. Gabikát megcsalta az előérzete. A nap, amely gyermeke születési anyakönyvi kivonatában szerepel, nem az a derűs, napsugaras nap, amelyet kiválasztott neki, s az a kívánsága sem teljesült, hogy fia szülessen. De már túl van mindenen, s Erika számára ez rendkívüli eseménynek számított. Boldog izgalmában elfeledkezett a félelemről. A nappaliba futott, s a régimódi, faragott oszlopú, díszes pohárszékből elővett egy megbontott üveget, valami édes volt benne. A legkisebb poharat tele- töltötte, és ujjongva magasba emelte az újszülött egészségére: ,,A boldogságodra, Pavl inka” - mondta, s tekintete rátapadt annak a lánynak a fényképére, aki után a kicsi a nevét kapta, majd akaratlanul hozzátette: „Hogy egyszer mindnyájan olyan szeretettel emlegessenek,' mint a nagymamádat.“ Hirtelen megrettent. Mintha ezzel a fura gondolati rövidzárlattal átugrotta volna az imént született emberke életét, s az elkerülhetetlen elmúlásával is számot vetett volna. Mintha a picinek hozományul jósnőkónt azt mondogatná: „Légy jó, Pavlínka, hogy akik majd utánad jönnek, jó szívvel emlegessenek. így leegyszerűsítve a dolgot roppant szomorúnak tűnt fel előtte. Kicsi korában - alighanem Gabika meg az apja oltotta ezt beléje - minden este elalvás előtt megfogadta, hogy jó lesz. Jónak lenni az emberi igyekezet csúcsát jelentette a szemében,, azt, hogy mindent úgy tesz, hogy szeretteinek csak örömet szerezzen. De hamarosan ráeszmélt, hogy jónak lenni nehéz és nem is mindig sikerül. Elhatározásában oly gyakran vallott csődöt, hogy végül is - nem emlékezett rá, mikor, de nyilván akkor, amikor az ember megszűnik gyermek lenni - lassacskán feladta. Igyekezete túl nagy erőfeszítésbe került, s az emberek alig vették észre. O meg mindenekelőtt elismerésre vágyott, Így aztán a jónak lenni elhatározása később egyre inkább a sikeresnek lenni vágyává alakult át. Időnként- utoljára a gimnáziumban - lázas igyekezetét fejtett ki, hogy elismerést szerezzen, de az eredmény ismét csak nem állt arányban igyekezetével. Mennyivel könnyebb Gabikának, vélte. Természetétől fogva jó lélek, és valóban annyira jó, hogy talán nem is tartja fontosnak, vajon az emberek egyáltalán észreveszik-e. Ez ismét eszébe juttatta Ivánt, és hihetetlennek találta, hogy képes volna Gabikát éppen ezekben a nagy és jelentőségteljes pillanatokban oly nyomorultul megcsalni. A családi összetartozás gyermekkora óta belé- nevelt tudatával ezt a saját sérelmének vette. Hiszen Gabika mindig, kicsi kora óta - bár akkor ő maga sem volt sokkal idősebb, mint most Erika- a legjobb igyekezete szerint pótolta az anyját. Hogyan nézhetne a szemébe, ha titkolnia kellene, amit megtudott Ivánról. S ha Pal'o mégis tévedett? Hátha lézetik Ivánnak egy hasonmása? Szabad-e hinnie annak, amit a saját szemével nem látott? Erika vett két nagy csokor piros szegfűt. Kis kártyákat csatolt hozzájuk, s az egyikre ráírta: „A boldog anyukának, hogy mindig öröme teljen kisebbik gyermekében“, a másikra pedig: „A nagyapának, hogy a lehető legnagyobb öröme teljen az unokájában“. Emelkedett hangulatban vitte el mindkét csokrot ugyanannak a kórháznak a portájára, oda ahol az élet keletkezik, megújul és elmúlik. S miután a közeli cukrászdában tejszínhabos ananásszal felfrissítette magát, lélekben is megerősödve hazatért, feltételezve, hogy Ivánt már otthon találja. Nem is tévedett. Sógora ünneplő ruhába öltözötten nyitott ajtót, frissen borotválva, de fáradtabban, mint máskor.- Nem hordasz magaddal kulcsot, kis sógornő? - jegyezte meg szelíden. Erikának volt ugyan kulcsa, de minél előbb túl akart esni a találkozáson, mert Pal'o látogatása után félt tőle.- Gratulálok - nyújtotta a kezét.- Ezt hagyd akkorra, ha majd fiam lesz - mormogta Ivan, de azért megszorította Erika kezét.- Voltál már a szülészeten?- Ugyan dehogy, csak most tudtam meg!- Jól be tudtad tervezni magadnak ezt az utat - mondta Erika csípősen, és fürkészően Ivan szemébe nézett, hogy állja-e a tekintetét.- Be sem jössz? - csodálkozott Ivan, s mintha a kislány látogató volna, akit be kell vezetnie a házba, megindult a lépcső felé. Eredetileg a nappaliba akart menni, az ünnepélyes családi pillanatokra fenntartott helyiségbe, hogy legalább jelképesen koccintsanak újszülött lánya egészségére, de meggondolta magát, s a konyha felé indult.- Meghívlak egy ünnepi vacsorára, kis sógornő - jelentette ki megfontoltan. Erika is megéhezett, s így kapóra jött a meghívás. Az ünnepi alkalomhoz illően sötét ruhába öltözött, ami idősebbé és felnóttesebbé tette külsejét. Csak a troliban vette észre, hogy Ivánnak gyanúsan csillog a szeme, s a lehelete is elárulta, hogy megivott egy-két pohárkával. Erika Ivan szokatlanul bizalmas viselkedését is, amelyet vele szemben tanúsított, ennek tulajdonította. A korzón vezette végig, ahol a legtöbb ember volt, s túláradó baráti szívélyességgel néhányszor átkarolta a vállát. Mikor észrevette, hogy a kislány félrehúzódik, odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: - Ragyogó vagy ma, kis sógornő. Ne sajnáld egy öregúrtól, hogy egy kicsit büszkélkedni akar veled - nevette el magát. Erika nem találta illőnek, s ráadásul egészen őszintének sem a viselkedését. Különösen, amikor az étteremben is hasonlóan tüntette ki figyelmességével. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Ivan gyakori vendég itt. A pincér már messziről mosolygott rá, s Erikát tetőtől talpig végigmérte, mintha összehasonlítaná valakivel. Ivan azonban fölényes biztonsággal rendelt - az étterem ételkülönlegességét - két személy részére.- Gabikával is jársz ide? - kérdezte Erika, bár nem emlékezett, hogy Ivan az utóbbi időben meghívta volna a feleségét valahová.- Miért, mit gondolsz, ki mással?- nevetett Ivan erőltetettem - Esetleg ha a barátaimmal. Néha itt ebédelünk közösen. Erika azonban nem hagyott fel a piszkálódással.- Még nem mesélted el, mi újság Prágában.- Olyan vagy, mint a feleségem- mondta. - Mintha volna rá időm, hogy az üzleteket járjam.- Nem úgy gondoltam - Erika nem hagyta magát -, hiszen Prágában mindig akad egy csomó újság.- Nos, ha érdekelnek az irányítás új módszerei, tarthatok róla előadást.- Utaztál a metrón?- Csalódást kell okoznom. Csak autóval vittek - válaszolta Ivan nagyképűen, és összefüggéstelenül fecsegni kezdett az új luxusszállóról, melyben a kollégájával együtt elszállásolták őket. A pincér zavarta meg, az italos kocsival.-Aperitifet, a szokásosat? - kérdezte.- Köszönöm - hárította el Ivan ingerülten. A pincér Erikához fordult.- És a kisasszony? Erika nemet intett.- Szemtelen - jegyezte meg Ivan, amikor a pincér a kocsival megállt a következő asztalnál. - Alighanem összetévesztett valakivel. A megrendelt vacsorára nem kellett sokáig várniuk. A főpincér személyesen hozta ki, jó étvágyat kívánt hozzá, majd diszkréten Ivánhoz hajolt, és átadott neki egy borítékot.-Tegnap hagyta itt az ismerőse, miután ön elment - mondta halkan.- Sajnálta, hogy elkésett. Ivan villámgyorsan a zsebébe csúsztatta a borítékot, s bizonytalan pillantást vetett Erikára. Az éppen burgonyát vett a tálból, s úgy tett, mintha nem hallotta volna, miről beszélnek a pincérrel. Most már biztosan tudta, hogy Ivan előző este itt járt, s nyilván nem egyedül. Nem utazott sehová sem, erre mérget vehet. Csak azt nem értette, miért éppen ide hozta őt. Alibira volna szüksége? Bebizonyítani Gabikának, hogy ha egy fiatal lány társaságában látták itt, akkor az Erika volt? Szótlanul ettek, csak néha pillantott rá Ivan vizsgálódva.- Valamikor jobban főztek itt - jegyezte meg kedvetlenül, és a fele húst, amely valóban nem volt egészen puha, a tányérján hagyta. Italt nem rendelt, és sietve fizetett. K. CS. fordítása * * Részlet A nyakigláb leány című regényből
