Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-02-24 / 8. szám

VLADIMIR MINÁC Mp V (Résziét) * Mikor Martin Pasier megint előkerült és beállított Peterhez, a Klancét átszelő pa­tak jege már repedezett és indulóban volt, a hó is eltűnt az iskola tetejéről, s a fal tövében, a letaposott, keskeny, illatos földsávon már ott gomboztak és golyóztak a fiúk. Jött, leült s arca úgy ragyogott az örömtől, hogy kérdezni se kellett az ered­mény felől.- Benne már a fejsze a nyelében- mondta, és megelégedetten dörzsölte a tenyerét.- Akkor rendben van a dolog - felelte Peter.- Könnyen ment, egészen simán - di­csekedett Martin Pasier.- Hát akkor mesélj - biztatta Peter. Simán ment, kezdte Martin Pasier. Hófúváskor mentem hozzájuk, úgy fe­küdtek otthon, mint ürgék a lyukban. Ott laknak abban a félig rombadólt, hosszú épületben, a repedéseken befúj a szél, hiába tömködik be szalmával. Hogy va­gyok, kérdem. Azt felelik: Láthatod, se nem élünk, se nem halunk. Várjuk isten napocskáját, de csak nem akar végesza- kadni a télnek. Martin nevetségesnek találta, hogy a férfiak csak ülnek az ágyon és sirán­koznak, még sajnálta is őket. Mit ültök itt? Miért nem segítetek maga­tokon? Hogyan segíthetnénk? Elítéltek va­gyunk valamennyien. Senki ránk se he­derít, magunk pedig mihez foghatnánk? Martin megemlítette a traktort. Hallottunk már róla, mondták. Itt volt Andrej a faluból, az mesélte. Segítenék rajtatok, mondta Martin, ez­zel a traktorral. Persze, nem ugrottak fejest a dologba. Először csak az egyik ujjúkat mártották belé, aztán a másikat is, s mikor látták, hogy nem is olyan túlságosan hideg ez a víz, hát elszánták magukat. Sokáig vitatkoztak a feltételeken. Megcsinálom mindnyájatoknak, közö­sen fizettek majd érte, mondta Martin Pasier. Hát az meg, hogy megy? kérdezték. Pénzben, meg gabonában, felelte Martin. Az már más, így már értjük, mondták. De mi az, hogy közösen? Közös a mun­ka, közös a fizetség? Hát úgy, ahogyan mondtam. Mindnyá­jatokét megművelem, ti pedig közösen fizettek. Máskép nem lesz belőle semmi. Kritikus pillanat volt. Talán füstbe is ment volna a dolog, de az ajánlatnak olyan csábító előnyei voltak, hogy nem merték visszautasítani. Gondolkoztak, számolgattak magukban. Hogy is van csak: tavaly a nagybirtok egynegyedét se művelték meg. A többi parlagon maradt, benőtte a gyom, ha az idén se szántják fel, a jó ég tudja, mi lesz vele. De ők bizony nem szántják fel, mert nem is képesek rá. így aztán jövőre megint csak az ideihez hasonló nyomor vár rájuk, két év múlva megint, három év múlva is, egész végtelenségig. Martin pedig fel­szántja nekik, megboronálja, kihordja a trágyát és műtrágyáról is gondoskodik, aztán learat, behord és elcsépel. Keve­sebbet dolgoznak, sokkal kevesebbet, mégis négyszeres termésük lesz, talán még több is, mert mint Martin állítja, a traktorral mélyebben szánthatsz, job­ban művelheted a földet. De hogyan osztjuk el a fizetnivalót?- kérdezték. Ne törjétek a fejeteket a fizetésen. Majd meglátjuk, mondta Martin. De mégis? Nyugtalanította őket a kérdés. Hiszen úgy éltek itt, mint egyetlen család, felelte. Hát csak nem vesztek rajta össze. Beszolgáltatjátok a kontin­genst, aztán fizettek. Tele zsebből tréfa­dolog a fizetés. Hát, csak teli legyen, mondták. Kezet rá, hogy teli lesz, mondta Martin. Egymásután belecsaptak Martin te­nyerébe, egy kicsit félénkek voltak még, de kíváncsiak is. (Mi lesz a végén? Hogy végződik a dolog?) Most pedig egyikőtök bejön velem Bre- zovecre és megcsináljuk az írást, mondta Martin. Ondrej Dlhán ment vele, egy kiszáradt, meggörbült ember. Aláírták, visszajöttek a nagybirtokra. Martin bejárta a hófedte földeket, der­medt kezével parcellákat rajzolt masza- tos noteszébe, felírta magának, mit kell csinálni itt meg ott, mit kell újra építeni, mi van javítanivaló, s szeme előtt már ott mosolygott a piroscserepes gazdasági épületek képe, a széles búzatáblák, ár­paföldek és lóherések, ott lucerna lesz, itt krumpli, a Ligetnél pedig legelő. Van itt munka elegendő! A fiatal Dlhánt kitanítja segítségnek. Van még tíz férfi és tizenkét nő is, mind dolgos, nem húzódnak a munkától. Vi­dám lesz itt az élet. Most aztán visszajött, hogy mindent elmeséljen Peternek. Meg, hogy előké­szítse a traktort, mert két hét múlva már kezdik is.- Legszívesebben összecsókolnálak, Martin.- Miért? Neked köszönhetjük - felelte Martin.- Nélküled semmi se lett volna - így Peter. Bizony nem. Martin nélkül semmire se mentek volna. Bár sok ilyen Martin lenne a világon! Igaz, Peter ötlete volt ez a trak­torral, meg a Faludy-nagybirtokkal. A traktorhoz a nemzeti bizottság közvetí­tése és pénze révén jutottak. (Sokáig nem tudtak megegyezni: Tulajdonképpen kinek adjuk a kölcsönt? No, hát a szövet­kezetnek. De hol a szövetkezet? Még nincs. Hát akkor hogyan kölcsönözhe­tünk valami nem létezőnek? Ha nincs is, majd lesz. Akkor aztán megfizeti a köl­csönt. Szerencsére, minél kisebb a hiva­tal, annál kisebb a bürokrácia is. Végül is egyszerűen kiutalták a pénzt.) Előre' megbeszélték, hogy a traktort a Faludy- birtok kapja, öt család nyomorgott ott s csak annyi földet műveltek meg, amennyit tudtak, sokat pedig nem tudtak, mert alig volt igásállat, a nagybirtok pedig pusztult, a háború alatt megrongálódott gazdasági épületek omladoztak, minden sürgős segítségre várt. Alaposan átgondolták az egészet. De hiába minden jógondolat és jószándék, emberek nélkül mit sem kezdhetsz. Ilyen emberek nélkül, mint Martin Pasier. Martinnak pedig egyre csak a birtokon járt az esze.- Új lakóházakat kellene építeni - mondta -, nem lakhatnak ilyen lyu­kakban.- Felépítjük - mondta Peter.- Gazdasági épületek is kellenek.- Kapunk államsegélyt. A kerülettől, a járástól, a községtől is. Megmozgatjuk az egész mindenséget.- A kezdethez pénz kell - vélte Martin.- Felhajtjuk - felelte Peter. Ilyen nagy dologhoz előteremtjük.- Feketemajor lesz a neve - jegyezte meg Martin.- Miért éppen fekete? - kérdezte^ Peter.- Csak. Fekete - erősködött Mariin.- Miért éppen fekete? Miért nem vö­rös, fehér, zöld, vidám, vagy új?- Fekete. Azt akarom, hogy Fekete­major legyen. (Hogy egy percre se feledkezzek meg róla: harcolnom kell. Hogy el ne lustuljak. Hogy tudjam: meg kell hódítanom a Fe­ketemajort. Mint ahogyan meghódítottuk a Fekete-várost is, mert harcoltunk érte. Hogy ne pihenjek a harcban. Hosszú és fárasztó az út. Vereségek is lesznek, győzelmek is. Nem szabad ellustulni a győzelmek után s nem szabad csüg­gedni, ha vereség ér. Tudatában kell lennünk, hogy harcolunk. Tudnunk kell, miért harcolunk. Ezért fekete. Fekete­major.)-Akkor hát két hét múlva kezdjük - végezte szavait Martin Pasier. Aztán kezet adott Peternek és elment. Hedviga asszony tegnap este nagyon beszédes volt. Ki nem fogyott a meséből. Soha még ennyit nem. fecsegett össze. S még hozzá nem is Tippy cicáról, ha­nem az öreg tanítóról, annak is a fiatal éveiről. De mit beszélek, hogy fiatal? Akkoriban széltében-hosszában ö volt a legderekabb gavallér. Gallérja mindig ragyogó-tiszta és hófehér, szűk nadrág­ján éles a vasalás, aranylánc a hasán, kis bajuszka, ápolt haj, de mit magyaráz­zam? Idenézzetek. S már elő is kotort valahonnét egy képet, fehér a rámája, benne barna kör s a barna körben magas homlokú ifjonc támaszkodik egy kerek asztalkának, teste természetellenesen elferdülve s egyik kezével kabátja szélét markolássza, valószínűleg azért, hogy mindenki láthassa az aranyláncát. És milyen gyönyörűen tudott beszélni! Tudjátok, akkoriban még nem volt mo­zi. Színház is csak egyszer egy eszten­dőben. Szent István vértanú napján. Tán­colni is csak farsang idején táncoltunk. Vasárnaponként eljárt hozzánk, elmen­tünk sétálni, aztán csak ültünk a kispa- don, a ház előtt. Szép csendesen elbe­szélgettünk. Ajjaj, ma már nem tudnak ilyen szépen beszélni az emberek. Nem bizony. Egyszer aztán eljött, úgy látom magam előtt, mintha csak ma lett volna, három ránc húzódott végig a homlokán, máskor nem ráncolta, nem is nagyon beszélt velem, csak ment egyenesen a mamá­hoz. Aztán kijött az anyám s csak ennyit mondott: No, Hedviga kislányom, férjhez mész. Sírt, én meg vele sírtam. Együtt sírdogáltunk, de szívemet melengetni kezdte valami, könnyű és édes lett a vi­lág, csak egy dologtól féltem. De ez a félelem kicsi volt, az öröm viszont nagy. Aztán egybekeltünk. Hedviga asszony felsóhajtott. Ráné­zett Peterre, aztán Hanára, aztán megint Peterre és megint Hanára. Mondani akart valamit, kicsit hallgatott, aztán mégis ki­bökte:- Tulajdonképpen miért nem esküdtök meg? Valamit felelni kellett rá, Peternek illet volna válaszolni, de csak morgott valamit az orra alatt, aztán nem is beszéltek többet a dologról. Ez tegnap este történt, ma pedig va­sárnap van s ők ketten együtt mendegél- nek Feketemajor felé. A mezei út még sáros. Hana frissen lépked, de néha mégis segíteni kell neki. A tavaszi nap ott fürdik a keréknyo­mokban felgyülemlett piszkos vízben. Széles a keréknyom. Martin traktora szé­lesítette ki. A hegyoldalakról felszakadt a köd s összevegyült a felhőkkel. Olyan alacsonyan lógnak a felhők, hogy talán kézzel is elérhetnék mindegyiket.- Hana! A lány odafordítja fejét, de tovább­lépked.- Mi az? Csak a Ligetnél állunk meg. Kis domb emelkedik ott, tövében fenyves, tovább pedig a Faludy-nagybirtok. A Feketema­jor. Olyan jól láthatod innét, mintha a te­nyeredben volna.- Hana! Most már nem térhet ki.- Mit akarsz? Tiszta a tekintete. Olyan tiszta és hű­vös, hogy Peternek inába száll a bátor­sága.- Emlékszel rá, mit mondott Hedviga?- Ó, hiszen annyi mindent összebe­szélt tegnap... Hogyan emlékezhetne mindenre az ember? (Csak kínlódj egy kicsit Peter. Csak kínlódj egy kicsit. Elég sokáig kínlódtam magam is, te pedig mindenről beszéltél, csak erről nem.)- Hát... amit kettőnkről mondott. (Ugyan, Hana, hiszen tudnod kell, mire gondolok. Ne nehezítsd még jobban a dolgom, úgyis elég nehéz. Egész éjjel ezen gondolkoztam. Törtem a fejem, ho­gyan mondjam meg neked. Kerestem a megfelelő szavakat. A hangnemet. A gesztusokat. Mindent átgondoltam s most mégis másképp van az egész. Segíts ki, Hana, segíts.) De Hana elhatározta, hogy hallgatni fog. Kicsit ostobán fest így az egész, de legyen! Ha az ember már így kezdte, nem változtathat minden pillanatban az arckifejezésén. Ki kell tartani, ha kicsit ostobán fest is a dolog. Peter még egyszer próbálkozik.- Hana, mi lenne, ha mégis meges­küdnénk? Hana egyenesen előrenéz, kicsit meg­rándul a szájaszéle, de nem szól egy szót sem. Peter csak szigorú arcélét látja. Nem, ez nem az igazi Hana. Barátságta­lan és hűvös. Az egész dolog olyan kínos. Egy kicsit olyan, mint a színház­ban, vagy a filmen. De még egyszer megpróbálja.-Tulajdonképpen miért ne házasod­nánk össze? Hana már nem bírja tovább.- Ó, te... És mosolyogva fordul feléje. Aztán egyszerre minden nevetni kezd. A nap, a felhők, a fenyőfák. Az öreg fatönk, amit a vágás helyén bevont a szürke penész. A madarak. A föld. Az első ibolya. Ó, ibolya, csak megfoghat­nám színedet és meg tudnék feledkezni mindenről a világon. Ó, ti szépséges szemek, csak megfoghatnám csodálatos színeteket és meg tudnék feledkezni min­denről a világon. Kézenfogva mennek lefelé, Feketema­jor felé. Feketemajorban Martin Pasier fogadja őket. Mintha várna rájuk, ott ül egy fatus- kón, s arcát a nap felé fordítja. Arca maszatos, a keze is, piszkos ing van rajta.- Látod - mondja Peternek és a trak­torra mutat. A traktor ott áll az árnyékban a pajta mellett.- Végeztünk a szántással - mondja Martin Pasier. Úgy beszél, mint az öreg levélhordó, aki légionárius volt: Fáj a derekam. De Petér hallja a szavak mélyén a büszkesé­get és bátorságot is. Büszkeségét a trak­torzúgással megtelt napok miatt, a csil­lagvilágos éjszakák miatt is, amikor Mar­tin traktora megállás nélkül hasította a földet. S a bátorságot, hogy kitart a győzelemig, hogy legyőz minden hibát, minden megnemértést.- Most aztán kezdődik az építkezés. Már megásták az alapokat. A nagy, kopott épület mögött hat házacska épül, pirostetős, fehér házacskák.- Ebből meg istálló lesz - mondja Martin -, nagy, korszerű istálló. Bevezet­jük a villanyt. Itt lesznek az elektromos fejögépek, ott a csűr, a bárányok meg amott. Majd meglátod, mi lesz itt. Egy év múlva eljöhetsz és megnézheted, nem ismersz majd rá. Fogadom, ahogy Martin Pasier a nevem, hogy nem ismersz rá.- Igazi hős'- Dehogyis olyan egyszeri nem találnál! Este vissz: megállnak a Li ka hunyorgat A fenyők cser van, a föld illái Lenéznek Fék tokban az emt pokon s az év« egyszerre, elő dent szeretne amihez elegen Látod, Hang a nagy darab ezek a kiásott Kicsiknek < őket, de jegye a kicsi és egyí holnap új és n Boldog neve emberek, bolt Hana, büszkéi a kezdetnél is. Ma még > dünk, lassan i magunkat, nét vannak, de kivi még csak a ke De befejezzi befejezte a s behord és éles Holnapra tx ma belefogtuk Meglátod, a holnap. Valóban, ni nem tudja min retne s amit é tett, vagy elfec is pontosan íg elmondani min mindazt, amit < Hát csak enny- Nem fázol És Hana azl- Nem, nen nem fázom. Aztán továb kezét, némán nem villantak < nyei. Peter mei-A holnap i< kezik.- Bizony, gy< Magasan KI dett egy kutya néztek rájuk a Nem engedi mentek be a fal 20 Szabó Gyula: Hegesztő

Next

/
Oldalképek
Tartalom