Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-24 / 8. szám
londja Peter. Martin én csak ✓agyők. Még mit ki K. Még egyszer Hat álmos kis koc- Feketemajorból. lajladoznak. Béke részegítöen erős. rra. Ilyen pillana- Dlatban átfut a na- íodozó és teremtő lőre épít. És min- lani, többet, mint nberi szó. z ígéret földje. Ez öld, ez a traktor, azek az emberek, zerüeknek látjuk magadnak: Ezek iberek teremtenek i életet. tg majd itt, boldog rekek. Mi pedig, hogy ott voltunk nk, visszasüllye- assan vonszoljuk í, néha kételyeink k a győzelmet. Ma :detén vagyunk, thogyan Martin is Ahogyan learat, ogyan megépít. < mindazt, amibe gyönyörű lesz 5Z, ha az ember ondani, amit sze- in, mintha elvesz- ilna valamit. Peter most. Nem tudta lit szeretett volna, pillanatban érzett, tt: Peter. Melletted fogták egymás 5k, míg csak fel lance parányi fé/önyörúnek ígérsz - felelte Hana. fölött ugatni kez- tt otthonossággal jymás kezét, így ANTAL fordítása tr Ő szi szél fújdogált, s csendesen ne- szeztek a hulló falevelek. Az erdő szélen, nem messze bérházunktól a kihalt játszótér homokjában gyerekek játszottak. Elhatároztam, hogy éppen ezen a vasárnap délelóttön, szentelek egy kis időt jó öreg pléh barátomnak. Vak volt az egyik szemére, ami tekintettel a közlekedésbiztonsági előírásokra és egyéb fontos szempontból is, egyszerűen megengedhetetlen. Tehát előkészítettem a szerszámokat, a dobozt a fényszóró üvegjével, no és hát egy jó adag lelkierót. Ugyanis sejtettem, hogy a fényszóró foglalatának levétele közben valamit fölfedezek. JAN POLCER A gyerekek a közelben voltak, és labdáztak. Időnként oda-odapillantottak, mivel bajlódom annyit. Ugyanis a foglalat hozzá volt vasalva az autó vázához. Az az átkozott rozsda, meg az átkozott csavarok. Kissé megijedtem, amikor a fülemtől nem messze megszólalt a - ra ta ta ta, bum bum -. Nyomban rájöttem, hogy háborúsdit játszanak a gyerekek, méghozzá a leányok is. Neves agyaggránátokkal dobálóztak. Közben, a közeli építkezésről származó, piros vakolattól megfestődött igelitzacskók röpdöstek körös-körül. Amikor végre a fényszóróval együtt megengedett a keret, s vele egy darab sárvédő is, legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, de inkább kedvemre lett volna, hogy a gyerekekkel játsszam. E pillanatban a közelből, váratlanul gyermeksírás hallatszott. "Egy, táíán tizenegy- éves fiút, zsák-bombatalálat ért. A srác kissé lógó orral összeszedte magát, s lassan visszatért belé az élet. Majd feltápászko- dott, és a közeli erdőn rejtőző ellenségre kő- és fatörmelékzáport zúdított.- Adjátok meg magatokat! - Kissé átfutott rajtam a hideg.- Nem adjuk meg magunkat, mi nem vagyunk semmiféle anyámasszonykatonái - szólalt meg egy leányhang -, nekünk is vannak bombáink. Ott azokba a csövekbe úgy sem bújsz el, a légnyomás elsöpör és szétlapít, te mazsola. A fiú egy kis ideig homokot rakott a zsákba, és erőt gyűjtött. Körülötte fa- és gumi- kábel-darabok, s valamilyen tömítésfoszlányok röpdöstek. Amikor már elég lőszert készített magának, ismét csatába kezdett. Most meg rakétát dobálok rátok. Azokra pedig még radarral sem találtok rá. Még egy valamire való zsírfolt sem marad belőletek. S jó időbe beletelt, míg kilőtte tölténykészletét az erdőre. Majd megpörgette feje fölött a piros anyaggal telített igelitzsákot. A következő pillanatban gallyropogás és kiáltások hallatszottak.-Ja-aaj, no, de ennek még megiszod a levét, te átkozott kohen.- Ti vagytok a kohenek, ti kezdtétek. A további szópárbaj már elkerülte figyelmemet. Letelepedtem a járdaszegélyre, és elgondolkodtam... Tehát ismét megjelent egy új, de fölöttébb undorító gúnynév: te átkozott kohen. Nem tudom miért, de még sohasem fordult meg a fejemben, hogy a tíz-tizenkét év körüli gyerek-emberek is ily nagy érdeklődéssel követhetik nyomon, vajon merre is tart ez a mai világ. Dehát ez már csak természetes. Te átkozott Cohen, te aki ott a távoli Amerikában nemcsakhogy feltaláltad azt a szörnyű neutronbombát, de még cinikusan meg is indoklod annak ártalmatlan tulajdonságait, tisztaságát! Mint jelképe ama legrosszabb és legocsmányabb valaminek, ami egyáltalán létezhet. Mint jelképe annak a világnak, amelyet szolgálsz. Időközben a csata elcsendesült. A srácok és lányok ismét a réten kergetöztek és labdáztak. A kis dagi éppen egy kisleányt emelt a magasba, mire a gyerekek ujjongani kezdtek:- Ni-ni, a Zaremba. Te aztán igazán erős vagy, próbáld meghajlítani ezt a csődarabot - kérlelte az egyik gyerkőc, kezében egy darabka ólomrézkábellal. Ez a Ze- rambának csak játék volt. Már nem volt, s miért is lett volna ő Cohen, Zarembává lett, majd maradt csak a kis Doleceknak. S én csak üldögéltem a járdaszélen, kezemben hűséges pléhparipám egy darabkájával, és egy cseppet sem bosszantott, hogy ezen a délelóttön bizony nem sok mindennel készültem el. Tekintetem a gyerekek után vetődött, és örömmel töltött el, hogy ily módon véaződött az ő kis háborúid VÖRÖS PÉTER fordítása PETR BEZRUC Ők és mi Landek. A rothschildi eredei birtokon pohár cseng, - buzog az élet nagy hőfokon: darazsak zsongása, mit a szél messzihoz; ide jár Osztrava, ide Hrusov, Prívoz, ide jár Lipina, Fridek, Baska, Mísztek, minden rút gyilkosunk, akinek nem hisztek, ózondús levegő, szép a táj, jó a bor, beszkídi s porosz sas csőre itt csókba forr. Landeken áll a bál, száll a vígság szava. Föld alatt gőzölög, morog, forr Osztrava, föld alatt nyirkos és omló támamélyben fejtjük mi a szenet, fekve a nagy éjben, amelyben alig pislákol mécsesünk. Betört az aknába gőg és bál szelleme. (Mennénk mi baltával, kapával ellene!> A földön ók, mi föld alatt élhetünk. Baskán és Lipinán, s a messze környéken kohók izzó vasa vörösük az égen. Kemencék tüzétöl cserzett a szánk, szemünk, haragvó kígyóként duzzad erezetünk, félig csupasz testtel izzadva és égve csapunk le az izzó, folyó vörös ércre; s ha ráfut az acél valaki testére: pillanat és vége, - félre vele, félre! Egy élet kimúlt, sors, négyet felkavarsz itt, ha egy kis kunyhóban a tűzhely kialszik. Édes az álom palota nyughelyén, hús berekben ők, mi lángok erdején! Hegyország fiának hegység a hazája, megilletné erdők kincse, vadja, fája, isteni törvénynek érzi ezt lelkében, kiben belátás és szemernyi szemérem. Elvették iskolánk, templomunk: goromba idegen nyelv recseg iskolán, templomban, Kékföldről, Halicsból, Dunától jönnek be, szegénység földjére sáskaként, tömegbe, arcunkba vághatnak, bódult az agyunk, urak ők, mi pedig rabszolgák vagyunk. Egyszer majd felvirrad a megtorlás napja: száraz tüzes szélvész Osztravát elkapja, koromtól feketén, lángözöntől sárgán felkelünk a hután, felkelünk a tárnán, feltörünk hatalmas és egységes falban, mi: pjetvaldi, hrusovi társak a bajban, (- minta búr zászlóval: velünk lesz Isten -) ha Osztraván vérvörös fáklyák kígyóinak, s tesíni talajon elhullnak, kinyúlnak, vérükben ók is mi is a vérünkben! SIPOS GYŐZŐ fordítása DUBA GYULA Apám 1947 nyarán vette az első lovát: a Derest. A gabona és főleg a takarmány eladásából ekkorra gyűlt össze egy lóra való pénze, másfél évig kellett rá takarékoskodnunk. Fegyvemekról szerezte, hat-hétéves, jól táplált vércsederes volt, járáshibával, rövidebbeket és gyorsabban lépett, mint kellett volna: „sebes“ ló volt a Deres. Fejét lehajtva dőlt bele a hámba, úgy járt, hogy fel sem nézett, és egymaga is megbízhatóan és gyorsan húzta a nehéz, vasalt szekeret. Szántottunk, boronáltunk és saraboltunk vele „egyesben“. Én pedig apámon megfigyelhettem és megtanulhattam, hogy mit jelent a parasztember számára a ló: újra helyrebillen az életrendje, és visszanyeri az önállósághoz és a gazdálkodáshoz való lendületét. Van miért korán kelnie, és kimennie az istállóba, mert a lovat munka előtt etetni, itatni és pucolni kell. Több fogásos reggelijét néhányszorra kapja: szecskát, pe^vát vagy töreket répával, korpával keverve, aztán száraz takarmányt, esetleg árpát, zabot. S míg a ló eledelét ropogtatja, a gazda a szénásketrecen ül, és a lábát lógatva cigarettázik, hallgatja a dolgozó fogak hersegő zaját. Aztán veszi a vakarót meg az erős szálú kefét, és megpucolja a lovat: a kefével erősen lesimítja a szőrét, s a kefét a vakaróhoz dörzsöli, hogy kihulljon belőle az erős és csípős szagú, zöldesszürke lópor. A trágyát is kiszedi alóla vasvillával, és tragacson kitaszítja a ganajdombra. Hajnaltól reggelig az istállóban van a gazda helye, munka és egyben meghitt készülődés számára ez az idő. Ide, az istállóba jön elébe napi mezei munkája: a szántás, vetés, aratás, kapálás és kaszálás. De még az esős vagy havas napok is itt kezdődnek számára, ősszel, télen és tavasszal, amikor „rossz idő van“, és nem lehet dolgozni a mezőn. * Részlet a Vajúdó parasztvilág című könyvből Másik lovunkat, a Micát a következő évben vettük. Idősebb szürke kanca volt, talán tízéves lehetett, ami egy lónál már amolyan középkornak számít. Ereje teljében levő, jó igásló volt a Mica, a Deressel ellentétben higgadtabb, lassúbb, nyugodtabb járású, egyet lépett, amíg amaz kettőt. Apám keze alatt mégis annyira összeszoktak, hogy kitűnő pár ló lett belőlük, a nagy „térivel“ (teherrel) megrakott trágyás szekeret vagy ősszel a cukorrépával megrakott szekeret biztosan kihúzták az októberi esőktől már felázott földekről. Az önálló gazdálkodásnak hát minden előfeltétele megvolt. Én a gyakorlatban is megismerhettem a lóval végzett paraszti munka fogásait, csínját- bínját, ahogy az kötelező egy kamaszsorból már kinőtt falusi legény számára. Tévedés azt hinni, hogy lovakat „hajtani“ egyszerű dolog. Emlékszem, amikor apám először adta a kezembe a gyeplőt. Szénásszekérrel fordultunk ki az udvarunkból, s én korán húztam meg a gyeplőt, hogy a lovak jobbra térjenek. A szekér hamarább elfordult, mint kellett volna, és a vendégoldal keresztrúdja elérte a házunk elé frissiben ültetett fiatal akácfát, a földig hajlította, majd kitörte: apám csak a fejét csóválta, láttam a szemén, hogy nem nagy véleménnyel van rólam, mint jövendőbeli kocsisról. Mégis megtanultam lovakkal dolgozni, később még parádés kocsis is voltam egy lakodalmi hintós felvonuláson, de apámon mindig megéreztem az aggodalmat, amikor egész napra rám bízta a lovakat, és ő nem volt velem. A ló mozgását és izomerejének hullámzását csakúgy érezni kell a gyeplőn, mint a traktor vagy az autó dinamikus erőinek játékát a kormányon. A ló és az ember munka közben egyek és összetartozók, mint egy egységes erőrendszer alkotórészei. Meggyőződésem, hogy amikor apám egészen lazán tartotta a gyeplőt és cigarettázott, a lovak akkor is érezték a kezét és az akaratát, és tudták, hogy az apró irányító impulzusokat szükség esetén azonnal kemény és határozott beavatkozások követhetik. S ugyanígy apám is megérezte az ösztöneiben, hogy mikor figyeljen oda, mert „megugor- hatnak“ a lovak, ezért a zabla apró rándításával állandóan éreztette a lankadó figyelmét. Megvolt hát a két lovunk, de mire megszereztük őket, megjelent a faluban a ló korszerű vetélytársa: a traktor: A sárói állami gépállomásról sötétzöld Skodák jöttek, és bérszántást vállaltak a gazdáknál. Két lóval szemben egyszerre harmincöt „lóerő“ állt. S az egyenlőtlen párharcnak nem is a teljesítmények különbözőségéből eredő helyzetváltozás az érdekessége, hanem az a lovak számára végzetes átalakulás, melyet a traktor - majd a szövetkezet - a parasztmentalitásban előidézett. A lovak korszerűtlenné váltásának nemcsak gazdasági okai vannak, megfigyelhetők a parasztsors történelmi változásából eredő erkölcsi-szemléleti összetevőik is, melyek már nemcsak a munkagyakorlattal, hanem a gondolkodás fejlődésével is összefüggnek. Ha önmagámon elemzem, hogy mit jelentettek számomra tizennyolc éves koromban a lovak, érdekes eredményre jutok. Abban az időben minden jel szerint apám örökébe kellett volna lépnem, az ő munkáját folytatnom, tehát a forrongó, változó világban a folytonosság megőrzésére készülődtem. Visszatekintve úgy érzem, hogy a lovak birtoklása nemcsak az önálló gazdálkodás lehetőségét jelentette számomra, szerepük erkölcsi és emberi magatartásomban, mondhatnám a lelki életemben is megmutatkozott. Gazdasági téren a biztonság és önállóság érzetét sugalltak, és lehetővé tették munkánk szabadságát és sikerét, lelki téren viszont önbizalmat és emberi méltóságot kölcsönöztek. Említettem már, hogy a kamaszkorból kinövő suhanc számára feltétel volt, hogy dolgozni tudjon a lovakkal, mert ez a parasztmunkára és az életre való érettségét jelentette és a faluközösség többi tagjával való egyenlőségét biztosította. A falu szeme figyelte és látta, ki hogyan szánt, kaszál és bánik a lovaival, hogy ki milyen mestere a munkának. A látottak, a megfigyelt részletek állandó beszédtémát jelentettek a faluközösségnek: a parasztvilág a munka területén állandóan és nagyon komolyan igényelte és megvalósította a kritikát, nyilván közösségi szervezőerőként, részben önvédelemből, részben pedig természetes és ösztönös emberi megnyilvánulásként. Ahogy az időjárásról beszéltek, úgy esett szó arról, hogy ki milyen mély barázdát szánt. Ugyanilyen okokból a terméseredményeket is megbeszélték, érthetően ez is a közösség létét érintő beszédtéma volt. Apám legnagyobb öröme az volt, ha a kátyúba ragadt idegen szekér elé befoghatta a lovait, és kihúzhatta velük a megmozdíthatatlannak látszó szekeret.
