Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-02-10 / 6. szám

RÉVÉSZ BERTALAN IRODALOMKRITIKÁNK LEHETŐSÉGE ÉS FELELŐSSÉGE-- Megannyi kérdés, melyre a válasz, úgy véljük, elsősor­ban a fenti okfejtésben keresendő. Kazinczyék óta nálunk a legjobb, legértőbb kritikusok az írók, költők voltak. Mert az elemzés során - lévén az alkotási folyamatnak alapos ismerői - a müveknek azokat a régióit, alkotáslélektani szféráit is feltárták, melyek a tudós kritikusok figyelmét vagy elkerülték vagy felfejté­sükre képtelennek bizonyultak. E hagyományt hazai iro­dalmunkban ma csupán ketten-hárman követik, ám ők sem a szorosan vett műelemzó kritikát művelik elsősorban, hanem inkább egy-egy időszerű esztétikai kérdés megvá­laszolására vállalkoznak. Pedig fölöttébb jelentős nyere­sége lenne kritikai tudatunknak, irodalmi közgondolkodá­sunknak, ha íróink gyakrabban jelentkeznének elemző bírálatokkal, portrékkal, esszékkel. H a manapság bármilyen fórumon is szóba kerülnek irodalmi életünk fogyatékosságai, bizonyos, hogy a legtöbb elmarasztalás a kritikát éri. Leggyakrabban a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának egyik­másik vezető személyisége vagy egy-egy szerkesztő álla­pítja meg hivatalból a diagnózist. Eszerint: irodalomkriti­kánk nem követi az irodalmi élet lépéstempóját, koncepci­ótlan, esetleges és alkalomszerű, színvonala kezdetleges, hiányoznak egy-egy műfaj és életmű alaposabb elemzé­sei, szintézisei. Hogy irodalomkritikánk valóban ily lehan­goló képet mutatna? Most ne vitassuk. Ám akár helytálló a fenti minősítés, akár nem, aligha elegendő a bajokat tényszerűen megállapítani; az okozatnak szükségszerűen megvannak az okai, ha ezek nem is mindig egyértelműek. Sajnos, a puszta ténymegállapításon eddig nemigen jutot­tunk túl; ugyanis annak időnkénti hangoztatása, hogy szervezeti kereteinkkel elégedettek lehetünk, adottságaink kifogástalanok, most már csak írni kell - nem viszi az ügyet előbbre. Ha valóban megvolnának hozzá a szervezeti keretek - de egyelőre nincsenek -, még akkor sem oldódna meg egy csapásra minden. Például két éve működik a magyar szekció kritikai szakosztálya, de ettől még a kritika aligha lett jobb, színvonalasabb. Időszerű tehát a kérdés föltevése: Mi a föltétele a folya­matos és átgondolt, a megbízhatóan tájékoztató, korszerű és kellő hatásfokú irodalomkritika kialakulásának? Nyilván több körülmény és tényező befolyásolja - úgy véljük azonban, hogy mindenekelőtt az alábbi három: 1. fórum - közlési lehetőség; 2. képzett kritikusi gárda; 3. a publikálás rugalmas szervezése. 1. Miként a tudomány művelése nem létezhet napjaink­ban szervezeti keret nélkül, hasonlóképpen az irodalom­kritika sem művelhető: a súlyához méltó fórum rlélkül. S nemcsak azért nem, mert a kritikai vizsgálódás, a mű­elemzés maga is kivételes felkészültséget igénylő tudomá­nyos tevékenység, s mint ilyen, éltető eleme a folyamatos­ságot és rendszerességet biztosító szakmai és olvasói visszajelzés - hanem azért sem, mert a kritika - természe­téből, hagyományos feladatvállalásából adódóan - a min­denkori irodalmi élet első számú mozgatója, koordinálója, s ezért jelenléte a kurrens lapok hasábjain nélkülözhetet­len. Ennélfogva éppen ez a műfaj bírja legkevésbé elvi­selni az íróasztalfiókban való elfektetést. Lévén az irodalomkritikának (s általában a műkritikának) ismeretterjesztő, világnézet- és ízlésformáló funkciója - az olvasó ember művelésében s az irodalmi élet szervezésé­ben pótolhatatlan szerepe -, a kritikus egyszersmind kultúrpolitikus is, akivel szemben mind az olvasóközön­ségnek, mind a szakmának megvannak a maga elvárásai. Az olvasó megbízható tájékoztatást, szakszerű eligazítást vár napjaink folyamként hömpölygő könyváradatában - a szakma pedig azt várja, hogy elemzései, értékítéletei a korszerű esztétikai kritériumokon alapuljanak, s végered­ményben használható elvi szempontokat és adalékokat szolgáltasson az irodalomtörténeti rendszerezés, szintézis számára. A kritika gyakran visszajelzi egy-egy mű sikerét vagy sikertelenségét, társadalmi, olvasói fogadtatását, ilyenkor az olvasók véleményét közvetíti az alkotóhoz. Legtöbbször azonban a műalkotás útját egyengeti az olvasóhoz. Mindezen keresztül, törekszik az értékek meg­őrzésére, s erejéhez mérten ösztönzi az új, korszerű eredmények megszületését. - íme, tömören megfogal­mazva: a kritika feladatköre: a kritika lehetősége és felelőssége. P ersze, korántsem elegendő megállapítanunk, így vagy úgy bizonygatnunk, hogy a kritika műnemei­nek mily jelentős és pótolhatatlan a társadalmi feladata, az irodalom értését, élvezetét előmozdító törekvése, mint ahogy az sem, ha elvárásainkban megcsalatván, időnként alaposan odamondogatunk neki. Vitáink rendszerint ennél a pontnál véget érnek, anélkül, hogy bármit is elértek volna. Hogy irodalomkritikánk a föntebb vázolt s a feladatköré­ből adódó immanens lehetőségeit megvalósíthassa, s megfelelhessen a korszerű követelményeknek, azaz hivatását betölthesse: mindenekelőtt bő közlési lehetősé­get nyújtó lapokra lenne szükség! A pillanatnyi helyzet ugyanis kedvezőtlenebb, mint 25 éve bármikor. Hiszen az Irodalmi Szemlén és az Új Szón kivül egyetlen lapunk sem képes elegendő teret szentelni e műfajnak (az Új Szó is, politikai napilap lévén, terjedelmi szempontból csak korlá­tozottan és nem elég rendszeresen). Ámít például a Hét vagy a Nő hétről hétre közöl, az nem kritika, még csak nem is recenzió, csupán: a recenzió rezüméje. Évtizedek során ismétlődő s változatlanul időszerű panaszunk, hogy: sem a művészeteknek, sem a tudományszakoknak nincs szaklapjuk. Pedig ma már - az indulástól számítva - nem­csak az irodalomról mondható el egy igen tisztes mennyi­ségi és minőségi növekedés, hanem egyik-másik humán szaktudományról is: mindenekelőtt az irodalom- és törté­nettudományi, a helytörténeti és a néprajzi kutatások eredményeire gondolunk. Szaklap és persze szervezeti keret híján, például immár szép számú - állami ösztöndíjjal külhonban végzett! - néprajzos szakembereink közül is alig egy-kettő gyakorolhatja főállásban választott hivatását (legfeljebb más természetű napi munkájuk elvégzése után, ha van hozzá erejük és kedvük). 2. A kritikai élet működésének másik alapvető föltétele: a képzett kritikusi gárda. A kettő - publikálási lehetőség és kritikus - egymás nélkül nem létezhet, a kettő egymást föltételezi, kölcsönösen ösztönzi. Persze, a képzettség önmagában nem elegendő; ehhez óhatatlanul társulnia kell oly hivatásbeli - kutatói, tanári, újságírói - feladatkör napról-napról való ellátásának, amelynek szerves részét képezi a műelemző tevékenység, a kritika művelése. E feladatkör kialakulásához és állandósulásához megint csak két dolog föltétlenül szükséges: optimális létszámmal működő állandó intézeti, tanszéki, szerkesztőségi munka­helyek. Á széppróza vagy a verses műfajok művelői a meg­mondhatói, mennyire nehezen egyeztethető a rendszeies- séget követelő alkotómunka a mindennapi munkahelyi kötöttséggel. Legtöbbször egy hosszabb-rövidebb alkotó­szabadság jelenti az egyetlen megoldást: a kézirat határ­időre való leadását. A kritikus helyzete semmivel sem könnyebb, mert ugyanolyan rendszerességgel kell dolgoz­nia, mint a regényírónak, csak éppenséggel sokkal többet s keményebben, és - mert legtöbbjük nem lévén tagja a szövetségnek - jóval kedvezőtlenebb feltételek között. Gyakran kérdezzük: Hol az utánpótlás? Miért nem találkozunk új nevekkel? Mi történt azokkal, akik egy-egy nekifutás után megtorpantak? Mi okozta elhallgatásukat? 3. A feladatát folyamatosan ellátó kritikának, az élénk kritikai életnek további feltétele: az írások publikálásának rugalmas szervezése, a lapok irodalmi, kritikai rovatainak koncepciózus és összehangolt szerkesztése. Aligha szorul bizonyításra, mily jelentőséggel bír a szerkesztés hogyanja és mikéntje, vagyis a terv- és programszerű szerkesztés. Példaképért sem kell messzire mennünk: a nagy szer­kesztő egyéniségeK közül elég, ha kettőnek, Osvát Ernő­nek és Mikes Lajosnak, a nevét említjük. Pedig az ő idejük­ben még nem létezett olyan — az irodalom egészét koordináló - csúcsszerv, mint ma az írók szövetsége, feladatukat mégis tisztességgel és felelősséggel végezték- mert tudván tudták: az okos szerkesztés nemcsak a már meglevő eredményeket leltározza, nemcsak értékformáló és értékmegőrző, hanem a megszületendő értékek világ- rajöttét is nagymértékben ösztönzi, elősegíti. A nagy szerkesztők szinte kivétel nélkül mindig az irodalom nap­számosai voltak, s igen gyakran csak a maguk alkotó munkájának a háttérbe szorításával, olykor feladásával tudták szerkesztői munkájukat elvégezni. De rendíthetetle­nül tették, amit kellett, amit a kor megköyetelt tőlük, pillanatnyilag maguk sem tudván, mily sajátos és pótolha­tatlan életművet hagynak az utókorra. Ma ily végletes áldozatot senki sem vár a szerkesztőtől; azt azonban mind az olvasó, mind a szakma igenis elvárja tőle, hogy elvi alapozású és korszerű igényeket kielégítő, dinamikus szerkesztéssel váljék az irodalom motorjává, és- nemzetiségi helyzetünkből adódóan többletként- a nemzetiségi élet óramutatójává. Ma, amikor köreink­ben egyre nagyobb méreteket ölt a szellemi restség; egyfajta fásult közöny a nemzetiségi lét gondjai iránt, és önbecsülésünk már-már alagsori szintre süllyedt: a szer­kesztői munka plusz feladataként vállalt közéleti elhivatott­ságú -irodalomszervezői tevékenység: egyenesen korpa­rancs. A feladata magaslatán álló szerkesztő nemcsak abból szerkeszt, ami éppen befut hozzá, hanem tudato­sítja, hogy megrendelő is: legfontosabb dolgának tehát azt tekinti, hogy kéziratot kérjen. Végezetül idekívánkozik a közelmúlt jeles kritikusának, Schöpflin Aladárnak, találó kijelentése: „Tévhit ..... hogy az irodalom sorsa a kritika kezében van, holott a dolog fordítva igaz: a kritika sorsa az irodalom kezében van.“ Kell-e a tétel igazát bizonygatnunk? Aligha. Elegendő, ha egy-két jól ismert példát említünk: Miként Gyulai Pál nem képzelhető el Arany János, Jókai, Mikszáth nélkül, vagy Schöpflin a Nyugat első nemzedékének nagyjai nélkül- hasonlóképpen Belinszkij és Csernisevszkij kritikusi munkássága sem jött volna létre a nagy orosz realisták korszakalkotó művészi eredményei nélkül. Persze, mindig voltak többé vagy kevésbé jelentős irodalmi korszakok, adekvát kritikai visszhang nélkül is - ám a fordítottja (jelentéktelen alkotó periódusnak maradandó kritikája) már kevésbé fordult elő. M arxista irodalomkritikánk lehetősége és felelőssé­ge? ízlés- és tudatformáló, értékmegőrző és értékteremtő szerepét - azaz: társadalmi funkcióját - fele­lősségteljesen csak akkor teljesítheti, ha: a létéhez, élet­működéséhez szükséges lehetőségeket számára megte­remtjük. A mai középiskolások még a szá­zad- és ezredforduló éveiben is aktív dolgozók lesznek. Ezt a tényt a Szovjetunióban teljes mértékben tuda­tosítják. Ezért a kommunista párt, mint minden jelentősebb döntés előtt, most is a szovjet nép elé terjesztette az SZKP Központi Bizottsága oktatáspolitikai hatá­rozatának javaslatát a középfokú iskolák reformjáról. Ennek célját nagyon világo­san és egyértelműen körvonalazta Jurij Andropov az SZKP KB tavalyi júniusi ülésén. Eszerint a párt arra törekszik, hogy a Szovjetunióban olyan egyéneket neveljenek, akik gazdag ismeretanyagra tesznek szert, emellett azonban a szocia­lista társadalom polgárai, a kommuniz­mus aktív építői legyenek. Több mint fél év telt el az ülés óta, és a szovjet társadalom most családi körök­ben, munkahelyeken élénken vitatja a ja­vaslatot, és keresi a legkedvezőbb meg­oldást. A változtatásokat fokozatosan kí­vánják bevezetni a következő ötéves terv­időszak, azaz 1990 végéig. A javaslat abból indul ki, hogy a tudományos-miT- szaki haladás minden fiatal technikustól, mérnöktől vagy más dolgozótól olyan tudást követel meg, amely megfelel ko­runknak, a termelés tudományos-műsza­ki és gazdasági elveinek alapos ismere­tét feltételezi, s szellemi és fizikai fejlett­séget, valamint a munkához alkotó vi­szonyt kíván meg. A javaslatban az eddi­ginél sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a művelődés szociális funkciója. Az isko­1984. II. 10. Iának a tanulókat olyan tudással kell felvérteznie, hogy eleget tehessenek a főiskolai továbbtanulás követelményei­nek s egyidejűleg fel kell készítenie őket a ' népgazdasági tevékenységre is. A munkára nevelést a személyiség for­málásának legjelentősebb tényezőjeként és a népgazdaság munkaerő-utánpótlá­sának eszközeként kell értelmezni. két úgy, hogy a tanulók ne legyenek túlterhelve. A középfokú általános és szakmai képzés rendszerében tehát szerkezeti változtatásokat kell végrehajtani. 1986- tól a gyermekek már 6 éves koruktól fognak iskolába járni és 11 év alatt kö­zépfokú általános műveltséget szerez­nek. Ez azt jelenti, hogy az alapiskolában Tanulás és munka Vita a szovjet középfokú iskolák reformjáról A tanulás összekapcsolása a munká­val azt jelenti, hogy a tanulókat bevonjuk a hasznos tevékenységbe, egészségi ál­lapotuknak, a fizikai és értelmi szintjük­nek megfelelően. Fontos, hogy a fiatalok megértsék a termelési viszonyokat, saját nézetük legyen a szocialista tulajdonról, a tervezésről, a munkafegyelemről, a ke­resetről, tehát tudatosítsák a rubel érté­két. Ez azt jelenti, hogy emelni kell az oktató-nevelő munka, s valamennyi tan­tárgy tanításának színvonalát. Fokozni az eszmei-politikai és erkölcsi nevelés haté­konyságát, gondoskodni a tanulók fizikai fejlődéséről. Ez a feladatoknak azonban csak az egyik része. Másik részük: át kell értékelni és tökéletesíteni az eddigi tan­terveket, a tanítás programját, a tanköny­veket és segédeszközöket, korszerűsíte­ni az oktató-nevelő munkát és módszere­(1-4. osztály) egy évvel hosszabb lesz a tanítási idő, a tanulók tehát jobban megtanulnak írni, olvasni, számolni, s bi­zonyos készségekre tesznek szert. A kö­zépfokú általános és szakiskola feladata, hogy az ifjúságnak általános középfokú műveltséget és szakmai felkészülést nyújtson. Az utolsó négy évben, a 8-11. osztályokban néhány választható tan­tárgy újabb szakpárosításokkal bővül, ilyen például a fizika-matematika, kémia­biológia, vagy több humán tantárgy. A munkára nevelés a 10. és a 11. osz­tályban az ismertebb szakmák elsajátítá­sára irányul. A műszaki szaktanintézete­ket középfokú technikai intézetekké ala­kítják át, melyekben osztályonként válto­zik a szakmai felkészítés a fiatalok adott­ságainak és képességeinek megfelelően. A középiskolák ilyen átszervezése lehe­tővé teszi a szakmunkások felkészítésé­nek tökéletesítését és általános művelt­ségük növelését. A fiatalok kommunista nevelésének alapja marxista-leninista világnézetük formálása. A történelem, a polgári neve­lés, az irodalom óráin kell alakítani kom­munista öntudatukat. A reformjavaslat hangsúlyozza, hogy a munkára nevelést a szavak és a tettek egységében, az ismeretek, a meggyőződés és az alkotó tevékenység egységében kell látni. A ter­vezet javasolja, hogy tegyenek intézke­déseket a tanulás feltételeinek javítására, valamint az anyanyelv és az orosz nyelv oktatásának tökéletesítésére, melyet a szovjet nép a soknemzetiségű ország népei közti kapcsolatok eszközének fo­gadott el. A reformjavaslat hangsúlyozza, hogy tovább kell mélyíteni a család felelőssé­gét a gyermekek nevelésében, és szük­séges erősíteni a szülők és az iskola kapcsolatát. Az SZKP Központi Bizottsá­ga a javaslatban a szovjet pedagógust olyan személyiségnek nevezi, akit a tár­sadalom az ifjú nemzedék nevelésével bízott meg. Ezért a párt a pedagógus tekintélyének növelésére törekszik. A ja­vaslat számol munka- és életkörülmé­nyeiknek javításával, fizetésük emelésé­vel. Szeptember elseje, a tanév kezdete mindig is ünnep volt minden családban és az iskolában is. A javaslat felveti, hogy szeptember elsejét nyilvánítsák össznépi ünneppé - a megismerés és tudás napjá­vá. KAROL HEDERLING

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom