Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-10 / 6. szám
MESA SELIMOVIŐ* Már régebben is hallott a vadlovakról, amelyek a szép nevű hegység, a Panoráma szigetén élnek. De nem volt lehetősége meglátnia őket. Valami feltartóztatta, megfeledkezett róluk, vagy éppen társasága nem akadt, s így éveken át csak hallott a lovakról, amelyek szabadon élnek és szaporodnak a sziget kristályvizú tava partján, a magas csúcsú kis hegységben. Oly sokat töprengett e nemes állatokról, hogy végül kialakította róluk a saját kis mítoszát. Romantikus történetet képzelt el egy fajtiszta származású tenyészlóról, egy nemes állatról, amelyet a tengeren túlról hoztak a szigetre, talán valamilyen régi. háború idején. A rossz bánásmód azonban elkeserítette, a szabadság reményében a hegyek közé menekült, ahová követte szerelmes kancája is. Aztán szabad utódokat nemzettek a Panoráma szabad pusztaságában, mely gyönyörű kilátást nyújt a végtelen tengerre, ami körülkékli a szigetet, megakadályozza az eltávozást, s éppúgy a szigetre való érkezést is. A másik csoda, még nagyobb, mint az előző, abban állt, hogy az emberek hagyták, hogy éljék a saját életüket; semmilyen tulajdonba, gazdaságba nem tartoztak. Hiszen a földön rég felosztották, kisajátítottak, eladásra vagy legalábbis emberi élvezetekre szántak már mindent. Hogyhogy ezek az értékes, drága állatok kívül maradtak az emberi kapzsiság minden törvényén? Hogyhogy senkihez sem tartoztak? Hogyhogy nem kerültek magántulajdonába a legerősebbnek, annak, aki kezébe ragadta a dolgok birtoklásának jogát és hatalmát? Talán itt jobbak az emberek, mint másutt? Talán elvetettek néhány alapvető szokást, amelyek más emberek jellemének a legfontosabb meghatározói? Mi történt a jog birtoklásával, amit az emberek a sajátjuknak tekintenek: hogy abszolút hatalommal rendelkeznek a föld valamennyi állata felett? A rabszolgáikká tették őket. Az ember a lónak köszönheti minden fejlődését. Megélhetését a tehénnek. A vágóhidaktól ez sem mentette meg az állatokat... Az ember önkényesen döntötte el, hogy joga van állati hússal táplálkozni, s így pusztulásra, az emberi kegyelemtől függő szomorú életre Ítéltetett az egész faj. Csak azért, mert az állatoknak nincs elég erejük a védekezéshez, az ellenszegüléshez. És íme, ezen a félreeső helyen, a szép nevú hegységben megvalósul a csoda - van igazság a földön minden élőlény számára. Tehát, minden ember számára is lehetne. Ápolnunk kellene ezt a szabadságot a magányos emberek érdekében, megalapítani erkölcsi és emberi sértetlenségük intézményét. Mert itt az maradt fenn, ami már sehol sem létezik: csoda ez, remélyteljes lehetőség, követésre méltó példa mindenki számára, vigasz emberi reménytelenségünkben, magunkrautaltságunkban, a nagy elvárások örömteli hajnala, a SZABADSÁG. Ma még csak oázis, de világrész lesz belőle. Ma csupán bizarr kivétel: törvénnyé válik. Ezek a vadlovak fűvel és harmattal táplálkoznak, sós levegőt szívnak, és nem körülkerített rezervátumban, hanem a tágas égbolt alatt élnek saját elosztásuk és sorsuk szerint, egyformán részesülve napfényben és esőben, egyformán kiszolgáltatva a savanyú fú és a szárazság kényének-kedvének, sem gyűlöletet, sem irigységet nem ismerve, csak magukra utáltán; ezek a lovak lehetnének a nagy világszabadság csírái. A meredek, csupasz hegyoldalon tíz szigetlakóból és öt-hat öszvérből álló csoport baktatott felfelé, felszerelésük zsákokban lógott a faülések kampóin. * Mai jugoszláviai elbeszélő 0 Ivan egyre nehezebben haladt, egyre nehezebben szedte a levegőt, mert a növekvő magasággal ritkult a levegő. Amikor a hegy lábánál felkínálták neki, hogy üljön fel az öszvérre, elutasította, mert frissnek és erősnek érezte magát. Most szívesen vette volna, ha a felkínálást megismétlik; örömmel elfogadta volna. Ám a szigetlakók egyszer s mindenkorra lezártnak tekintették ezt a kérdést, amelyhez már nem szükséges visszatérni. Bárhogy is igyekezett lépést tartani, elmaradozott a többiektől. A szigetlakok dühösek voltak rá.- Elfáradtál, mi? - kérdezték. - Hiszen magad mondtad, hogy gyalog akarsz jönni. Megállítottak egy öszvért és felsegítették rá.- így könyebb lesz jönnöd - magyarázták neki_- Ritka a levegő - mentegetőzött Ivan. Az ülés kényelmetlen volt, nyomták a falécek, lábai kellemetlenül lelógtak, mert az ülésen nem volt kengyel. Majdhogy le nem esett, amint az öszvér felfelé kapaszkodott a rögös ösvényen, és görcsösen megmarkolta az ülés durva kampóit. Valóban megkönnyebbült, újra levegőhöz jutott, szeme elől szétfoszlott a halványpiros ködfelhő, lábikráiból kiállott a görcs. Lám, hát a hegyekbe kellett elvándorolnia, hogy rádöbbenjen, mennyire megöregedett? Eszébe sem jutott, hogy leszálljon a kényelmetlen ülésről, s amikor a hegy csúcsánál megpihentek, átjárta az öröm, amiért rászánta magát erre a hegyi útra. A szabadság utáni zarándokút volt ez. A szárnyaláshoz hasonlítható ritka boldogság. A megtisztulás apró ünnepe, ami- ha minden lehetőséggel számolunk- nagy erkölcsi erőkké is válhat. Am egy sötét folt mégiscsak beárnyékolta Ivan jó hangulatát — a kirándulás valódi okát nem ismerte. Azt mondták neki, hogy néhány lovat akarnak fogni . . . De miért? Biztosan cirkuszba adják őket, hokizni fognak a füvön, nyargalászni a lovaglóklubokban, szórakoztatni a gazdagokat, s megannyi különös dolgot művelni, amit elképzelniük is nehéz lenne. Nagy kár ez, a szabadságra mért csapás, de mit lehet tenni; az emberek csodálni fogják a büszke állatokat, barátkoznak majd velük; szerencsére, a hadászatban már nem használnak lovakat, nincs hipo- mobil tüzérség, sem városon, sem falun nem fogják már szekér elé őket. Szolgálatuk a szórakoztatásra, a látványosságra korlátozódott. De így is kár, ha néhány ló elhagyja magaslati otthonát és szabadságát. Persze, az a fontos, hogy a csorda a hegységben marad, s hamarosan pótolja a veszteséget. Egyre megeröltetöbb volt a felfelé haladás. Már biztosan túllépték áz ezer méteres magasságot; elmaradtak a lombos fák, eltűnt minden, ami finom és ápolt, vadfüge- és vadgranátalma-fákat sem lehetett már látni, a magasság felénél pedig az olajfák is eltűntek, itt már csak a magányos tűlevelű fák kapaszkodtak, helyénként sűrű bozótok, vadrózsák. Körülöttük a kavicsos talajból száraz fücsomók emelkedtek ki, egy-egy csenevész páfrány vagy szívós szeder. A levegő éles volt, csengő, mint az üveg, rakoncátlanul és haragosan süvített a szél. Könnyedén cibálta a terméketlen növények ágacskáit. Már csak a hegycsúcs mögött bukkantak elő. Lábuk előtt napfényben tündökölt a valótlanul tiszta tó, s bár sekélynek tetszett, legalább tíz méter mély volt. Olyan tisztán láthatták a kavicsokat a közepén, mintha közvetlenül a felszín alatt feküdtek volna. Leültek a csodálatos víz partján, s a sötét halacskákat nézegették, amelyek a természetellenesnek tetsző vízben úszkáltak. A szigetlakok viccelődtek, hogy ezek a kis halak sosem vénülnek meg, örökké fiatalok maradnak, hiszen tavaly is éppen ilyenek voltak. És találgatták, ezúttal komolyan, hogy vajon hová tűnnek az elpusztult halak: a kristály- tiszta tó fenekén egyetlenegy halcsontot sem látni. Hová rejtőznek el? Talán van valahol egy láthatatlan rés, melybe behúzódnak kimúlni? Lehetséges, hogy van egy nagy eldugott temetőjük? Vagy egyáltalán nem pusztulnak el? Könnyű kalapácsütésként csendült itt minden hang: annyiszor csendített parányi kalapács, ahányszor zajt ütött egy lehulló kődarab, erőteljesebb lépés, héjakiáltás vagy hangosabb szó. Lenn, a talaj mentén folyvást fütyült, zúgott valami. Ivan rögtön észrevette, hogy a hegyi szél játszik a fű húrjain: könnyű zúgás, gyönge füttyszó volt, erőtlen ütések, kellemes sípszó; hang, amelyen maga a hegység szólalt meg. Minden környezetnek van saját hangja: ez apró, gyermeki, pajkos, vidám és zavartalan. Mintha ezernyi láthatatlan lélek ugrándozna a kisebb-na- gyobb kövek közti fűszálakon. A karaván vezetője, sovány kis ember, mindkét öklét az öve mögé dugta, mintha a gyomra fájna.- Fáj valamid? - kérdezte Ivan.- Adja isten, hogy minél tovább fájjon.- Gyöngének látszol.- Negyvenhét éves vagyok, s mindössze negyvenöt kiló. Ez egy évre egy kilót sem tesz ki.- Hogyan élhetsz így?- Járok, minthá élnék. Feltekintett a hegycsúcsra.- Nem eszünk? - kérdezték a fiatalabbak. Úgy viselkedtek, mintha kirándulásra indultak volna. Viccelődtek, dalolgattak. Ám a sovány vezető minden beszélgetésnek véget vetett.- Majd eszünk később - vetette oda. Várt még valamire. Aztán a köszakadék kijárátához állított három öszvért és egy őrt, így elzárva a kiutat. A kijárat mindkét oldalán két-két fiatalember bújt a sziklák mögé. A többiek - amint meghallották a lovak patái alatt csúszkáló kavicsok zörgését - a vezető jeladására a hegy csúcsa felé indultak. Ivan a szakadék fölé ült, hogy mindent jól láthasson. A vezető szárazon és erélyesen, halkan, de élesen adta ki az utasításokat, és megkezdődött a vadászat. Az elején minden ügyetlennek és megfontolatlannak tűnt fel, mintha mindent a véletlenre bíznának, de kis idő múlva látta, hogy a csapdát valóban ügyesen állították fel. Mindenki a helyén állt, s a lovaknak bele kellett esniük a csapdába Mint annyiszor máskor, Ivan most is elismerte, hogy különb tervet ki sem eszelhettek: ő is ugyanígy csinálta volna. Mindkét oldalról egybegyűltek a hajtok, és megkerülték a csordát, így a lovaknak, hogy elkerüljék az emberekkel való találkozást, nem maradt más választásuk, mint a középút. És az emberek éppen ezt akarták. Ahogy Ivan a nyugtalan, szétzavart és megrémült állatokra pillantott, rögtön együttérzett velük, s felháborodva figyelte az idegen élet erőszakos beavatkozását. Lehet, hogy elszöknek. A sziget nagy. Mindjárt észrevette, hogy reménye nem reális, mert az állatok ösztönös szabadságvágya az emberi ravaszságba ütközött. Látta, hogy a lovak sorsdöntő hibát követnek el, mivel állandóan egy csapatban maradnak, s egy pillanatra sem akarnak szétoszlani. Egy testként mozgott mind az ötéves ló, ugyanabban a pillanatban fordultak meg, egységesen az egész, és követték a hosszúsörényü, vörös szőrű csődöd, s ha valamelyik elmaradt, rögtön utóléde a csordát, mint egyik testrész a másikat. Az ötven szépség közül egyik sem gondolt magára. Mindegyikük helyett a vezér ló gondolkodott, s meglehet, hogy valamennyien hozzá hasonlóan gondolkodtak, ösztönös egyesüléssel minden megnyilvánulásukban. Megható volt a csorda hűsége, de sorsdöntő is: megszokták a közösséget, s számukra a csorda nélkül nem létezett élet. Különös volt, hogy másféle előrehaladásra még az önfenntadás ösztöne sem késztette őket, s talán éppen ez az ösztönük tadotta őket egységben. Az emberek ezt tudták, és számoltak is ezzel; egyenként nem kell őket figyelembe venni, hanem a csordát, fontos, hogy a vezért irányítsák. Ha egy kicsit önállóbban és szabadabban viselkedtek volna, ha nem veszik át annyira a csopod ösztönét, ha minden irányban szétfutottak volna a szigeten, nem tíz, de ezer évig kínlódhattak volna velük. így aztán minden aszerint ment végbe, ahogyan az elején elkezdődött: a lovak pontosan úgy viselkedtek, ahogy az emberek feltételezték. Ám ez a közösségi hűség, amiéd feláldozták egyéni biztonságukat, mindezek ellenére megindító volt. A lovak előre kiszámított és megható- rozott vonalban mozogtak - a hágó felé indultak, amelyet valamikor az esővíz és zivatar mélyített ki, oldalról akadák kikerülni a csapdát (az öszvérekben sem bíztak, melyek kelet felől zádák el az utat), a kövek mögül azonban váratlanul előbukkantak az emberek, s úgy megijesztették őket, hogy rögtön átlódultak a másik oldalra, onnan viszont a másik két hajtó űzte vissza őket a mély völgykatlanba. Az emberek elzádák a katlan be- és kijáratát (az öszvérek, mint árulók, nekik szolgáltak, amikor távoli unokatestvérük útjába állottak), a lovak pedig zavarodottan és eltévelyedetten köröztek egyhelyben, hiszen nem látták a vezető csődöd, med az velük együtt forgott, tolongott a csordában. Hálóba fogott halakhoz hasonlítottak, s éppoly tehetetlenek is voltak. A karaván vezetője sorra megmutatta, melyik lovakat kell elfogniuk, s a hajtők a szakadék magas falairól hurkokat dobáltak a kijelölt állatokra: ádáz harc kezdődött a lovak rettenetes, néma rémülete és a makacs emberi elszántság között. Az elfogott ló felkapta a fejét, s igyekezett kiszabadulni a hurok szorításából, míg a hajtok húzták, feszítették a kötelet, s így nem maradt más választása, mint hagyni, hogy megfojtsák, vagy kiragadják a csordából, s mivel már a vezetőjét sem találta, amelyik megmutatta volna, mit kell tennie, végül is megadta magát. Sem az akarata, sem a félelme, sem sorsának kötődése a csorda sorsához nem segített rajta. Nehéz elképzelni a rabul ejtett vadlovak félelmét. Vonaglottak és reszkettek tehetetlenségükben, mintha az anyjuk belsejéből tépnék ki őket, nagy, világos almaszemük megannyi apró napkorongként világított. A karaván szikár, fáradhatatlan vezetője a legidősebb (bár legidősebbek egyáltalán nem voltak köztük) és leggyengébb állatokat válogatta, valamint a csődöröket, édhetö volt tehát hogy azzal is törődtek, hogy a megmaradt csorda jól szaporodhasson. A vezérmént is elfogják? Ivan, amikor a kis szabad világnak ezt a megsemmisült képét látta, kishitűen kapaszkodott a gondolatba, hogy legalább a vezetőmént a csordájában hagyják. A hurkok megállás nélkül röpködtek a lovak feje felett. Ivan elfáradt, már nem kísérte figyelemmel, melyik lóra mutat a vezető sovány ujja. Nyugtalanul, haragosan lobogott tovább a szabadon maradt vadlovak sörénye. Aztán eszébe jutott, hogy a lovak vezetőjének, számításból, meghagyják a szabadságát: megmarad magnak. A Panorámában csak látszólagosan szabad az élet: a valóságban láthatatlan kei drótok és örök nélk szó, csak ámításéi ság itt i^p Hiszen a menekülniük, mini a tenger vizébe üt átléphetetlen határ, nyúan megriasztjál félelmük az embere dig megmarad, és £ ságosabb palánkot való hűségük jelent A lovak szabads? retetük a közösség a legnagyobb segít Agyafúrt és aljas e2 Egyenként köl a pompás állatokat, szerint, s minél több godtabban viselkec minden emberi moz resztgették nagy sz rük sem remegett a fogjul ejtett lovak ték, hogy csupán et lik őket újra össze gyobb rendben lesz és akaratuk most is nek, és megkönnyíti Megálazottan állt ban, fej-fej mellett körül ugyanazzal a Erősen a hajó be el kell viselniük k a tenger hullámzás! resztgetik majd a s; bőrük remegni fog őket a hajó furcsa I; és emelkedése. Agt a hajópallón, fürge s a távoli móló kavi - szabadság nélküli Nem túl magas I kis lovasainak- ag; tására tanítják be ók gédebbek, mint a fel meg őket. És talán i zükre visszaemléke pesek emlékezni) a zű tavára.- Hová mennek t dezte a vezetőtől. Leültek enni. A s átadták magukat rosüveg kézröl-ké nyáján ittak belőle.- Olaszországba a vezető.'- Mit fognak ott c- Feldarabolják i kolbásznak. Mintha hirtelen < a gyomrába vágtak- A lovak a faluhi évben befoltozzák , madó réseket. Fenn, a kék égt hagyott maga után e A repülőgépet nézt tekintete nehogy a a gyomra. GASPi LADISLAV STEHLÍK B Vajon még hányszor rét Vajon még hányszor vezet utam a mogyorócserjésen át? Vajon még hányszor hallgathatom a zizegő rozsnak dalát? Vajon még hányszor kelek útra fényes, üde reggeleken? Vajon még hányszor lelek újra békét, s hagy el gond, félelem? Vajon még hányszor kéklik felém vonulata Sumavámnak? Vajon még hányszor fürdőm meg én a nyári nap sugarában? Hai tőle Kél sze Eg< oly Der mo: Báj nyc JOSE Vajon itt még hányszor lépdelek, felettem vén fák lombjával? Kosaram hányszor szedem tele csiperke- s szegfügombával? Vajon még hányszor hallgathatlak, fenyők, ha szelek lengetnek? Mohos forrás, tárt égablak, itt innám mindig csendetek! Fügedi Elek fordításai Lev Itt vagy' Már a ti Tenger, hazámt Kék árr Hív ked Mint tá\ hol min
