Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-06 / 1. szám
a rosszullét környéB, furödjél most a sa- idt féreg!!! - Idegtépő t már az a mondat, ik utána... És sietős, jgás: - Lőttem... a fejét, hangtalanul, igatja, hogy számára lás. Amikor újra felei könny. És megint csendesen, rémület- n folytatja: - Elvétem tudnának szólalté Bronyka állapota. <eveset - mormogja csolóan. Iszik, aztán Dalomtól elgyötörtén, Sóhajtozik, krákog. adja el. egtudják a faluban, nt elmesélte a ,,mevüen megy haza, fel- thon sértegetik, s ö is A felesége, csúnya, ip, rögtön rátámad: :, mint egy kivert kudohogja Bronyka. cellene neked, nem íz asszony -, hanem étverni a vasbunkó- sem merek lépni az ion, minek is mászik!... Elmegyek a tarn, ^iopy idézzék be dot! Úgyis elítélnek tlan hülye! TörténeTiert nem nyomtatott ? Adjál enni. nébe röhögnek, neki isten bolondjának, s pofádat, te erdei sen benned tisztesiverték már belőled? :égyentelen! Te senméri végig az asz- imény hangon azt nadám... mindjárt 'ja rá az ajtót, s sza- anaszkodhasson az a az asszonynak, ak se minden min- Hisz ő is gyötrődik, Két napig otthon cüldözgeti a boltba szóba - inti a fiát d az üveget, s futás E gy halálosan beteg óriás lépett be az üres szobába. Piros arca tüzelt a vértót; hatalmas vállaiból nehéz karok lógtak le; de amint meghajolt háttal, óvatosan bejött: egy félénk gyerekre emlékeztetett. Felesége és leánya most mentek el hazulról: fülelt, mintha attól félne, hogy visszatérhetnek, meglephetik, rászólhatnak, aztán föltette az egyik lábát a székre. Cipőjéből a fűzők megkötözetlenül patakzottak szét: a zsinór a lyukak között nem volt még szorosra húzva. Most pár perce hozta vissza javításból a suszter: Majzik nevű sipkás ember, akinek mindig cigaretta csüng a szájában, pedig éppen úgy eltiltották a dohánytól beteg szíve miatt, akárcsak Vácit. Alig ment el a suszter, Váci rögtön bejött ide a szobába. Felesége, leánya, mióta a szívrohama volt, minden moccanását figyelték. Reggel arra ébredt, hogy a leánya fülelve hallgatódzik fölötte. Azt leste, hogy még lélegzik-e. Délben kimertek neki egy nagy kanál levest, s a két nő rögtön összezördült fölötte, hogy sok. Tíz óra felé azelőtt a legnagyobb öröme volt a postás jötte: most a saját kívánságára a felesége kapta kézhez a leveleket, néki csak a reklámleveleket adták át. Éppen így újságját is csak nagy kivágásokkal, áthúzott hírekkel kapta meg; tudta, hogy a kihúzott hírek alatt egy ember fekszik valamelyik utcán, csomagolópapírral letakarva, mint ahogy egyszer látta; s a szíve már áh. Ő, akinek a szavától táncolt az egész ház, s képes volt ötven emberrel tárgyalni naponta: most csendesen megkérdezte, hogy szabad-e egy fél pohár vizet innia; lemehet-e ma egyedül a parkig, kicsit elüldögélni a napon. S nem mehetett. Mert útközben egy trafik van; a múltkor betért oda, kicsit szagolni a dohányokat, nézni mint csörög az értük járó pénz az üveglapon, s az öreg Duditsné hogy ontja a cigarettát a vevőknek. Mióta nem lobban a meghúzott gázláng fénye az arcára! Mióta nem látta a parázslani kezdő cigarettavéget s az alig ömlő füstöt, amint áttör a bajuszán! Álldogált a trafikban, s fájt neki, hogy ez a Duditsné psak a vevőkkel törődik, s nem áll oda vele együtt búsulni azon, hogy egy közel húszéves vásárlója nem vehet nála többé cigarettát, mert beteg lett. Már-már ingadozott akkor, hogy hát tíz fillérért vesz két Mirjámot, amikor bezúdult a lánya. Lihegve, könnyes szemmel, mint a fenevad meredt Duditsnéra: Nem megmondtuk a néninek, hogy ne adjon az apának cigarettát? S másnap kereste a nadrágjában a tíz fillért, nem volt meg. Akkor, először hosszú idő óta sírni kezdett a mellékhelyiségben. Igen, igen, ha érti is, hogy nem hagynak nála pénzt cigarettára, ha 6 maga is kérte őket, hogy vigyázzanak rá, no de idáig jutni! Ez a mellékhelyiség lett az a hely, ahova elvonulhatott, ahol végre nem zaklatták. Itt megnézte magát a fali tükörben. Szép piros volt az arca, az ökle is megvan, hát hol a baj? Sohase volt beteg, semmit sem értett az orvosi dolgokhoz. Felesége és leánya viszont örökké ki-be nyitottak a betegség kapuján. Ha sokat nyögtek, rögtön valami kitűnő orvost hívatott, a legdrágább orvosságot rendeltette a részükre, hogy oka legyen azt mondani: Na most, már jó orvosságot kaptál, Anna. Egy fél óra múlva nem lesz semmi bajod. Gyakran lehúzta az ingét, s nézegette a tükörben a mellkasát: ez alatt van a beteg szív; rejtelmesen dong; legalább a lánya menne férjhez hamarosan; hátha megélné még azt is, hogy lássa az unokáját. Ha legalább fájna a szíve! Nyomogatta. Nem szúrt. Kezdett a föld felé hajolni. De amikor negyedrészt megtette ezt a legtiltottabb dolgot, a hajlást: a felesége ötlött fel, amint szinte magánkívül rohan hozzá, mint mindig, ha valamit leejtett. Eddig ö hajolt le mindenért, s volt valami kedves öröm abban, mikor a leesett holmit a felesége köszönve átvette; s itt a régi históriák elszállt, elmúlt öröme is. Mint legényember, ha kiharcolta, alázattal, tisztelettel, s mégis égő szemmel, hogy a hölgy elejtsen valamit a muffjából; egy fél kesztyűt, zsebkendöcskét, milyen öröm volt az a hajlás, és gyönyörűséggel járó kiegyenesedés. És hogy mint gyerek, milyen kunsztokat csinált... hajtem tudta eddig - s óvatosan magára vette az inget -, most megtudhatta egy visszatartott hajtáson keresztül, hogy elmúlt a gyerekkor fölötte, el a legény- és a férfikor: beteg már s aggastyánnak számít. Gelléri Andor Endre Ha eszébe jutottak ilyesmik s megingatta a fejét, rögtön rászóltak: Kedves apu, miért mozgatod a fejed? Mondd, kérlek, min búsulsz? Tudod, hogy a doktor azt mondta: nem szabad búsulnod. Abbahagyta a fejingatást, s malmozni kezdett az ujjával. Kerengett és forgott a két hüvelykujja egymás körül, elnézte... s hidegebb lett... mi lesz, ha majd a mellén fekszik már a két keze, s nem tudja forgatni a hüvelykujjait. Megingatta fejét.- Apácska, kérem, már megint - hallotta rögtön.- Ugyan, hagyjatok már! - tört ki. S erre ijedt szemek feléje nyúlnak, mintha azt várnák, hogy máris jön a beígért második roham, s ő belehal. Csöndes hangon mondott valamit, amivel megnyugtatta őket. S azután nem malmozott a hüvelykujjaival sem. Ellenben... álmodott. Ha rá-rányitották egészségének őrei a villanyt: nappal öreges, szomorú arca helyett egy vidám és mosolygó arc feküdt a párnán; néha megrándult a szája, mintha álmában rágna valamit. A két őr összenézett: biztosan fokhagymás rostélyost eszik. S tűnődtek: vajon álmában nem árt-e ez neki? És suttogva megállapították, hogy az álombéli rostélyostól nem hízhat. A széles Dunában úszott: a túlsó partra, s mikor átért fújva, már gőzölt a frissen főtt paprikás hal a számára. Megint megmászta az öt-tóhoz vezető felhőfátylas tátrai utat; s felesége szeme láttára talán tízszer is lehajolt egy földre dobott tűért, s föl tudta emelni anélkül, hogy valami baja történt volna. S ekkor felesége az örömtől nevetgélve egy nagy findzsa kávét hozott néki, utána likőr, s egy hosszú török cigaretta következett. De néha rémeseket is álmodott: ilyenkor arra gondolt, hogy ezeket az álmokat a beteg szíve küldi eléje figyelmeztetésül. Hanem most, közel kétheti boldog álomlátás után, hogy itt volt ez a Dikics suszter, akinek a biztos halálát már egy fél évvel ezelőtt megjósolta a felesége; mert eszik, iszik, szí és hajlong..., s hogy ennek mindezek dacára kutyabaja sincs... föltüzelve bejött a szobába lábhegyen. S azért is fölrakta a lábát a székre. Befogja fűzni egyedül a cipőit. És megfogta a zsinór egyik szárát, aztán megfeszültén figyelő idegekkel kissé elörehajolt. Hajlok már, a fejemben valami kicsit feszül. .. szabad kezével rántott egyet a gallérján... na, mit érzek? Lassan összeszorul a hasam... így figyelte magát, amíg mérhetetlenül óvatosan egyre közelebb hajolt a cipó akasztógombjaihoz, amik feketén csillogó szájjal már közelebbről néztek rá. A nagy állótükörben is vele hajolt a képe: odapillantott, hogy nem piros-e nagyon az arca. Közben még jobban leereszkedett: Anna azt mondta, hogy elég egy hirtelen hajlás, és itt a baj... de én most először is nem hajlok hirtelen, aztán meg az arcom se olyan vörös, mint akit mindjárt megüt a guta. Már fűzte: jobbra, aztán áthúzta balra, de mikor keresztezni akarta őket: egy mély sóhaj tört ki belőle, s nagyot kellett nyelnie. Ijedten megállt és fülelt. Mitha nagy kortyokban vizet inna, olyan hangot hallatott a torka, pedig már csak két cipőfogba kell beakasztania a fűzőt... lehajolt egészen, és egy év óta először masnit kötött... csodálta a nyolcas alakban megkötött masnit, s majdnem fölordított örömében! A karjait erőtlennek érezte mostanáig: mintha zsongva új izom ömlene beléjük. Hátha csak nagyon ijedtek voltak azon a délutánon, amikor a roham jött: a feleségét látta, amint a szívére szorítja a vizes ruhát, a lányát, amint az ajtóból visszafordulva azt kiáltja: Megyek az orvosért. Ő az ágyban fekszik riadtan, s a bal könyökhajlatba érvágót szúr az orvos, és masszírozni kezdi a karját, aztán mintha eső csepegne valahol, lassan, nehezen folyni kezd a vére. Egy söröspoharat tart alája a lánya, s amint egyre telibb lesz a pohár, úgy múlik róla a fullasztó érzés. Úgy múlik az emléke is most, mint egy rossz álom. S dacosan, hirtelen lehajolt, s kapkodva, fújva, gyorsan befűzte a másik cipőjét is. Aztán lépett! Előre két lépést. Megállni. Kiáltani valamit. Sarkon fordult, és vérvörösen belenevetett a tükörbe. De a tükör fölrohant a csillár helyére. A csillár pedig ezüstös üvegkarjaival elcsúszott a mélybe. Valami föltartotta zuhantában Vácit. A gömbölyű asztal volt. De onnan továbbesett egy szék élére. Följajdult, és a padlóra zuhanva nem mozdult többé. (1933) óban behívatták z, a lelkére beszélik, hogy lépéseket 3dig, színjózan állalök tekintetét, sértö-lagyd már el. Na? fordul elő többet... negivott a boltban i a lépcsőn üldögél- ', felállt, feltűrte az gon kijelentette: . £t lesz az? Előre alálnám nyuvaszta- sn!... a jó lövő volt. GMOND fordítása Is rony kövér ium gömbje jy lekötözött repülés előtt aoszlopok áléitól a i-palotákig őzgetik egymást : szorongása ütését 1 nyújtja : mozdonya füstöl onatok natlanok mm Eduardas Miezelaitis Átváltozások Semmiképp se én találtam ki ezt - maga a föld gondolta ki, hogy szépsége ragyogjon nagyon, fémben, fában és a vásznakon mákból pirosat, pitypangból sárgát, hamuból szürkét, szénből fekete színt kaptak, elkeverték, föloldották s a vásznon, melyet a föld füveiből szőttek, megrajzolták a föld portréját - a mákok vörösek, a levegő ingadozó, a repüléstől fáradt madárszárnyakat és a távoli mosoly bizonyosságát - ezt nem lehet nem szeretni, nem lehet meg nem érteni, tőle ragyog, tőle sugárzik a fiatal és boldog anya. Sémiképp se én találtam ki ezt - a föld maga határozott, hogy fában és fémben életre keljen, hogy ragyogjon és értelmet nyerjen az évszázados tölgyből, a bazalt-tömbből nyersen, meggyőzően és vakmerőén a szobrász saját kezét is kivéste, a megfoghatatlan boldogság felé kinyújtott kezet, a magvető kezet, a koporsó deszkáját gyaluló kezet, az egész emberi nem kezét. Semmiképp se én találtam ki ezt - a föld szép akar maradni, látni akarja magát fémben, fában s a vásznakon a vasból, hol a föld minden atomja megfeszültén reszket röptében, a számító szobrász, mint az anatómus, új szépséget kovácsolt, az atomok, a szemmel nem láthatók, hirtelen láthatóvá váltak, vékony fémszálak tekercselik és kapcsolják össze. Számotokra ez nem statikus szépség, nem a szobor és vászon megszokott gyönyörűsége. Ilyennek még nem láttátok a földet, amilyen valójában idő- és térbeli végtelen vándorlásában. Mindez nem az én agyam munkája - a földnek szépsége kedves, igen. Magát pedig másnak, szokatlannak látva, a fában, a fémben, a vászon színeiben gyönyörködik a föld, és ezzel új korszak kezdődött nem az én művem, hogy ilyenné változott, maga a föld határozott. BÁN PÉTER fordítása SZABÓ GYULA: Lámpás önarckép
