Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-06 / 1. szám
Vaszilij Suksin IW p&hn.mdän! Ha városiak jönnek vadászni erre a vidékre s az után érdeklődnek a faluban, hogy ki tudná elvezetni őket az alkalmasabb helyekre, mindenki azt válaszolja:- Csakis Bronyka Pupkov... ő a mestere nálunk az efféle dolgoknak. Unatkozni sem fognak mellette. - De vala- hoqy furcsán mosolyognak hozzá. Bronyka, Bronyiszlav Pupkov, kék szemű, mosolygós, könnyű járású és beszédű, jó erőben levő parasztember. Túl van az ötvenen, megjárta a frontot, jobb kezére rokkant, két ujja hiányzik, melyeket nem a háborúban vesztett el: még legénykorában, télvíz idején megszomjazott egyszer vadászat közben, puskatussal akarta hát feltörni a vizparti jeget. A fegyver csövét markolta meg, befogva két ujjával a torkolatát. A ber- dánka biztosítva volt, mégis elsült, s messzire elrepült egyik ujja, a másik meg egy darab bőrön lifegett. Fogta s letépte azt is. Ujjait - a mutatót és a középsőt - hazavitte, s eltemette a kertben. Keresztet is akart állítani föléjük, de azt már nem engedte az apja. Sok botrányt csinált élete folyamán Bronyka, sokat verekedett, alaposan helyben is hagyták néhányszor, ilyenkor feküdt egy darabig, de aztán, ahogy fölkelt, megint a faluban furikázott fülsiketítő mopedjén („a pedikjén“) - senkire sem gondolt már haraggal. Könnyen élt. Úgy várja Bronyka a városi vadászokat, akár az ünnepnapokat. Alkalmasint egy hetet, sőt egy egész hónapot is szívesen eltöltene velük. Kitűnően ismeri az itteni helyeket, akár a tulajdon nyolc ujját, a vadászathoz pedig igen okos és szerencsés. A városiak nem sajnálják tőle a vodkát, egy kis pénzt is adnak néha, persze azt sem bánja, ha semmit sem fizetnek.-Hány napra kellene? - kérdezgeti igen tárgyilagosan a vendégektől.- Háromra.- Minden rendben lesz, akár a patikában. Maguknak is jót tesz a pihenés, megnyugtatják kicsit az idegeiket. Három-négy napig, egy hétig járják az erdőt. Ameddig jól érzik magukat. A városi nép tisztességtudó, köztük még akkor sem ébred fel Bronykában a verekedő kedv, amikor beszív egy kicsit. Vadászkalandjait meséli, igen nagy élvezettel. A legfontosabb történetét az utolsó napra, a búcsúlakomára tartogatja. Rettentő izgalommal várja ezt a napot, s jó előre gyűjti rá az erejét... Amikor aztán elérkezik, Bronykának reggel óta sajog a szíve a gyönyörűségtől, ilyenkor egész nap ünnepélyesen hallgat.- Magával meg mi történt? - faggatják. _ Semmi - feleli. - Áldomást hol tartunk? A partccskán?- Lehet a partocskán is. Estefelé keresnek egy barátságos kis lankást a sebes vizű, szép folyó partján, s tábortüzet raknak. Aztán míg fődögéi levesükben az apróhal, isznak egy kört, és beszélgetnek. Bronyka felhajt két aluminium pohárral, s cigarettára gyújt..- A frontot megjárták-e - kérdezi, látszólag minden különösebb nk nélkül. A negyvenen felüliek persze valamennyien voltak a fronton, de Bronyka azért a fiatalabbaknak is felteszi ezt a kérdést, mert így vezeti be a történetét.- Ez onnan van? — fűzik tovább a szót, csonka kézfejére pillantva.- Nem. A fronton én szanitéc voltam. Az... bizony, bizony... - mondja jókora hallgatás után: — Hát a Hitler elleni merényletről hallottak-e?- Hallottunk.- De nem ám arról. Arra gondolnak, ugye, amikor a saját tábornokai akarták hidegre tenni?- Persze.- Na nem. A másikról.- Milyen másikról? Másik is volt?-Volt. - Bronyka most az üveg alá tartja az alumínium bögréjét. - Na, töltsenek egy keveset. - Iszik. Volt, kedves elvtársak, volt. Csett! Ennyire ment el a golyó a fejétől - mutatja a kisujja hegyét.- Ez mikor volt?- Ezerkiláncszáznegyvenhárom július huszonötödikén — hadarja, aztán megint hallgat egy darabig, mintha most idézné emlékezetébe távoli drága múltját.- És ki lőtt rá? Bronyka nem hallja a kérdést, cigarettázik, a tűzbe bámul.- Ez a merénylet hol volt? Bronyka mintha megnémult volna. A többiek csodálkozva néznek össze.- Én lőttem - szólal meg hirtelen. Egész halkan mondja ezt, nézi tovább a tüzet, majd lassan felemeli a szemét. Mintha azt akarná mondani: „Csodálatos, ugye? Nekem magamnak is az.“ Aztán késernyés mosoly fut át az arcán. Hallgatói rendszerint sokáig szótlanul merednek Bronykára. Ó meg cigarettázik, s a tüzet piszkálja egy botocskával... Pattanásig feszült ez a pillanat. Mintha tiszta szesz járná át az ember vérét.- Komolyan beszél?- Hát mit képzelnek? Én talán nem tudom, hogy mi jár a történelemhamisitá- sért? Tudom én azt.- Valami hülyeség lesz...- Hol lőtt rá? Hogyan?- Browninggal. Igy ni, meghúztam a ravaszt - és puff! - Halálos komolyan körbejártatja szomorú szemét, bosszankodik, hogy ilyen hitetlenek az emberek. Pedig ingadoznak már a hitetlenkedök.- Na és miért nem tudnak erről mások is?- Eltelik még száz év, és sok mindent befed akkorra a homály. Értik? Az pedig, hogy maguk nem tudnak róla... Hát éppen ez a tragédia, hogy sok hősre fátylat borítanak.- Várj. Hogy volt? Bronyka biztosan tudja, hogy előbb- utóbb felébred hallgatóiban a kíváncsiság. Mindig így van.- Aztán majd elpletykálják? Újabb bizonytalankodás.- Dehogy pletykáljuk el...- Kommunista becsületszavukra?- Mondom, nem mondjuk el! Mesélje már.- De igazán kommunista becsületszóra? Mert minálunk ez a falusi nép olyan ám, tudják...- Semmi baj se lesz, nyugodt lehet!- Izgatottan várják már minden szavát.- Kezdje már el.- Töltsenek egy keveset - tartja ismét a poharát Bronyka. Semmi kétség, teljesen józan. - Amint már említettem, negyvenháromban történt, július huszonötödikén. Támadtunk. Olyankor, támadás alatt, a szanitéceknek is több a dolguk. Azon a napon húsz embert cipeltem be a tábori kórházba... Viszek be egy súlyosan sebesült hadnagyot, fektetem le a sátorba... Abban a sátorban volt egy bizonyos tábornok is. Vezérőrnagy. Könnyebb sebbel, megsérült egy „kicsit a lába, a térde felett. Éppen akkor kötözték át. Amint meglátott engem ez a bizonyos tábornok, azt mondja: „Várjál csak, szanitéc, maradj itt.“ Na, gondolom, valami utazás lesz ebből, nyilván azt akarja a tábornok, hogy én támogassam. Hát várok. Egy tábornok mellett persze sokkal érdekesebb az élet, mindjárt úgy ismeri az ember a helyzetet, akár a saját tenyerét. Feszülten figyel már mindenki. Vidáman pattog a tűz; az erdőből lassan kilopakodik s elterül a vízen a sötétség, de a folyó közepe a sodrásában csillogva világít most is, mintha hatalmas, végtelen hosszú hal úszna a tetején.-Szóval, a tábornokot bekötözték... Azt mondja neki a doktor: „önnek feküdnie kellene, kérem!“ - „Ugyan, menjen már!“ - intette le a tábornok. A magamfajta persze akkor is félt a doktoroktól, de a tábornokok nem ijedtek be olyan köny- nyen. Kocsiba ülünk a tábornokkal, aztán indulás. Kikérdezett: hol születtem, hol dolgoztam, hány osztályt jártam? Elmondtam mindent részletesen: ide meg ide való volnék (helybeli születésű vagyok), a kolhozban dolgoztam, mondom, de főleg vadászattal foglalkoztam. „Ez a jó - derült fel a tábornok -, jó lövő vagy?“ Az, mondom, ötven lépésről eloltom a gyertyát a puskámmal, ezzel mindent megmondtam, igaz?“ Az iskolával viszont nem dicsekedhetem, még egészen csöpp gyerek voltam, amikor a taj- gában mászkáltam már az apámmal. „Nem baj - azt mondja —, oda úgysem kell egyetemi végzettség. De ha azt az átkozott gyertyát, amelyik fölgyújtotta a világot, eloltod, sose felejti el a nevedet a haza.“ Finom célzás, mi? Értették?... Én még nem kapiskáltam a dolgot. Egy óriási fedezékben álltunk meg. A tábornok mindenkit kikergetett, s faggatott tovább. „Rokonod - azt kérdezi - nincsen külföldön?" Már hogy volna? Tősgyökeres szibériai család... Azoktól a kozákoktól származunk, akik Bij-Katunszk várát, itt van nem messze, elfoglalták. Még Péter cár alatt. Az egész falu, úgy lehet innen származik...- Hol szedted fel ezt a nevet: Bronyiszlav?- A papunk találta ki másnapos állapotában. Kapott is tőlem miatta arra a nagy sörényű lófejére, amikor harmincháromban a GPU-hoz kísértem...- Hol kapott? Hová kísérte?- A városba. Kollektív határozattal letartóztattuk, de a városba senki sem akart bemenni vele. „Eredj - azt mondják -, Bronyka, te úgyis fened rá a fogad, kisérd be.“- Pedig szép név, nem?- Megfelelő vezetéknév kellene melléje. De így: Bronyiszlav Pupkov. Katoná- éknál is mindenki röhögött, amikor névsorolvasáskor elkiáltották. Az egyik fa- lumbéli Vanyka Pupkov, igy el is menne valahogy.- Igen, aztán mi történt?-Aztán, szóval akkor... Hol is hagytam abba?- Faggatta tovább a tábornok...- Na igen. Mindenről alaposan kikérdezett, aztán azt mondja: „A párt és a kormány rendkívüli feladatot bíz önre Pupkov elvtárs. Hitler kijött ide, az első vonalba, inkognitóban. Itt az alkalom, hogy ledurrantsuk. Éppen most fogtunk el egy gazembert, mondja, akit speciális feladattal dobtak át hozzánk. A megbízatását teljesítette, de közben lebukott. Erre kellett volna átmennie a frontvonalon, hogy magának Hitlernek adhassa át azokat a fontos papírokat. Személyesen. Mert Hitler a brancsával együtt személyesen ismeri ezt az alakot.“- És hogy kerül ebbe maga?- Hó, beleszólt valaki, hát igyon is bele. Töltsenek egy keveset. Khm. Megmagyarázom: mint két vízcsepp, annyira hasonlítottunk egymásra azzal a gazemberrel. Akkor kezdődött aztán az élet, barátaim! Élvezettel s titkolt gyönyörűséggel belefeledkezik emlékeibe Bronyka, láttára hallgatói is, szinte akaratlanul, elmosolyodnak.- A kórházban mindjárt adtak egy külön szobát, s két katonát állítottak mellém... Az egyik őrmesteri váll-lappal, én meg egyszerű közlegény. Na, mondom, VOJTECH KONDRÓT Felépítmény Mennyi a liba hattyúlélekkel és mennyi hattyú lelketlen őrmester elvtárs, add mán ide a csizmámat. Hozza is. Pihenj, parancsolom neki, erre is szót fogad. Ezalatt engem előkészítettek. Oktatásra jártam...- Milyenre?- Egészen különleges kiképzésre. De erről egyelőre nem beszélhetek, aláírásomat adtam rá. Majd ötven év múlva erről is lehet. Eltelt eddig... - s miközben számol, hangtalanul mozgatja a száját - huszonöt év telt el. De nem ez a lényeg. Tart hát a gyöngyélet! Amint kilépek az ágyból, hozzák a reggelit: első fogás, második fogás, harmadik fogás. Nézem, valami ócska portóit hoz a legényem, zavarom is vissza a fenébe!... Tiszta szeszt hoz, hordószám tartogatták ott a kórházban. Ezt nem bíztam másra, én hígítottam fel, a saját szám íze szerint, a portóit igya meg a csicskás. Egy hét ment el igy. Hát, gondolom, meddig tarthat? Végre aztán hívat ám a tábornok. „Na, Pupkov, elvtárs, hogy állunk?" Készen, jelentem, feladatom teljesítésére! „Akkor hát indulj - azt mondja. - Eredj Isten nevében - azt mondja. A Szovjetunió Hőseként várunk vissza. Csak el ne téveszd!“ Utolsó gazember, áruló, néoel- lensége lennék, mondom, ha eltéveszteném! Vagy odafektetnek mindjárt Hitler mellé, vagy Pupkov Bronyiszlav Ivano- vics mellére feltűzhetik a Szovjetunió Hőse kitüntetést, így mondtam neki. Hozzátartozik a dologhoz, hogy egy nagyobb támadásra készülődtek éppen a mieink. Igy, a szárnyakon a gyalogság, középen meg egy óriási frontális csapás tankokkal. - Szárazon izzik, tüzel Bronyka szeme, akár a parázs. Alumínium bögréjét sem tartja az üveg alá, az ivásról is megfeledkezett már. - Nem mesélem el, kedves elvtársak, hogy dobtak át a frontvonalon, s hogyan jutottam be Hitler bunkerjába. Bejutottam!... Az utolsó lépcsőt elhagyva, tágas vasbeton teremben találtam magam. Ragyogó villanyfényben úszik, az egész, tömegével a tábornokok. Gyorsan körülnézek: hol van Hitler? Feszültség tölti meg minden porciká- ját, hangja megtörik, egyszer magasra váltva sziszeg valamit, majd felüvölt kínos fájdalmában. Akadozik a nyelve, szüneteket tart, aztán csak félszavakat mond, s a nyálát nyeldesi közben...- Itt... a torkomban vert a szívem. Hol van Hitler?? Nagyítóval tanulmányoztam végig azt a rókapofáját, előre kiszámítottam, hová lövök - a bajuszkájába. Fölemelem a karomat: „Heil Hitler!“ Jókora csomagot szorongattam a kezemben, a csomagban a browning, mérgezett robbanógolyókkal töltve. Odalép az egyik tábornok, a csomag után nyúlna: no hát, ide vele. Mii pardon, madám, csak a Füh- remek, jelzem finomam a kezemmel. Führer! - mondom, tökéletes német nyelven. És akkor - megint nyel egy nagyot Bronyka — kijött. Mintha áramütés ért volna... Távoli szülőföldemre gondoltam... Anyámra, apámra... Akkor még nőtlen voltam... Most hallgat egy sort Bronyka, sírni, ordítani szeretne, s le tudná tépni melléről az inget...- Előfordul, tudják, hogy egyetlen szempillantás alatt az egész élet átvillan az ember agyán... Mikor hirtelen szembetalálja magát a medvével, ugyancsak ez a helyzet. Hő!...- Aztán? - kérdezi csendesen valaki.- Jön elém. A tábornokok, mind az összes, „vigyázzba“ vágták magukat... Ő meg mosolygott. Akkor fölszakitottam a csomagot... Röhögsz, gané! Ne, ezt kapod a szenvedéseinkért!... Kiabál s kezét, mintha lőni akarna, Fonálon felemeli. Ha kézi.- Nevedé ját véredben üvöltésként Síri csend k< alig értheti- A mellére sokáig sír, a nem lehet v néz, patakzi! csendesen, i tői reszkető tettem. Hallgatna!' ni, úgy hat n- Töltsene egyszer csal lemegy a vÍ2 sokáig ül a A hallevest s ... Többn hogy Bronyk rényletet“. Ilyenkor ro készülve rá, I megértsen it vastag szájú- Mit váns tya? Már me<- Haggyál!- Hozd a vac- Nem va vacsora - őrt a fejedet kell val. Hiszen t emberek köz-Ülj meg kálnál!- Azért is í nácsba, n*3 megint azt £ elóbb-utóbb, lemhamisitás- Nincs rá szöveg. Megt- Kinevetik az se számi Fene azt a i vadállat!... H ség? Vagy tel Szemen köple kiházi!... Bronyka di szonyt, s főj mondja:- Mil part agyonváglak! A felesége lad a faluba, „erdei vadállí Nincs ped mert azért Br degy. Nem b szenved, hát iszik. Kamas; vodkáért.- Senkivel elkeseredetter haza. Néhányszoi Bronykát a ta tek, s megfer tesznek... Bro pótban, kerülv dötten azt dün-Jól van, r Hát aztán!... h Hazafelé nr egy üveggel, s ve bevárta a , inge ujját, és f- Na, teaftét is bocsánat, hí ni egy kicsit. N De ami azt il GERENCS Ketrecben a kerítés tövén kacsák alszanak jelképesen szárnyuk alá rejtett fejjel Tárgyilagosan vékony póznával diót ver a szél Ó egyformaság egyformaság családi házak geometriája Kukoricás erdejéből fagyok kutyáitól űzve gyermekkorunk kis nyulai barázda-hullámba vesznek? Fekete ujja van az estnek fehér magva a reggelnek A szobák ama térmértana az a fény az a ragyogás a konyhában (Lovak ősz szekérvonatát amely minden mezsgyén megállt hová húzták? A mezőség - gazdák sírja - elnyelte tán?) ökör nyál fonálon egész alacsonyan lóg az eső de a kamrában vagy a pincében is (a háznak e lelkében) Asztaghegyek - a névtelen építők piramisai - évről évre mind kisebbek ami a legértékesebb (ami a legrejtettebb) sötétség borítja (Apó s anyó maguk élnek - bús vége ez a répáról szóló igaz szép mesének) TÓTH ELEMÉR fon
