Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-02-03 / 5. szám

CSICSAY ALAJOS

EMÉR:

»tél

táj,

íjt üveg,

T7fjnn T?ním TOMIM

l\I_L±_\V g JVLJjjJluIJcjX_Ia

n

’gyek.

iccses

ágyék. 'IPia >

lőtt

in

íjét

ajtóm.

k

Úgynevezett író-olvasó találkozóra hívták meg. Varbói Verbók Józsefet, a fiatal, tehetséges költőt, miután megjelent első verses könyve, egy vékonyka füzet Sikerült belőle eladni vagy kétszázat, ami nálunk rekordteljesítmény. A könyvterjesztő szerint azért, mert az olvasók dedikáltatni szeretnék. Ki tudja, mi lesz még ebből a Varbói Verbók gyerekből, hátha valami világhíresség, s mégiscsak más verses kötetben őrizni meg az autogramját, mint mondjuk letépett újságpapír szélén, vagy éppen egy cementes zsák darabján.

Mások viszont, a pesszimisták, azzal érveltek, hogy ilyen olcsón még egyetlen szépirodalmi alkotást sem árultak a boltokban, mint V. Verbók József Elfuserált nemzedék című füzetét. Olcsóbb egy pohár pálinkánál.

És megérkezett a várva várt pillanat. A klubvezető szólásra emelkedett, s miután köszöntötte a szövetkezet agronómusát és

TÓ

mm

ibjai ezek a városiak? Mióta az eszemet tudom, Ráülnek József nádor vállára, fejére, s szépen izpalástját időről időre kegyetlenül beszennyezik, brok sorsa ez; arra is példa, hogy az utókor keveredik valami gyanús mocskolódás.

»Igában különben sem olyan nagy az egyetértés, ek képzelik. Az emberek jó része közömbös nnmaradó kisebbség két konok pártot alkot, 'ei öreg nénikék, tipegő gyermekek s azok átok, akiknek az emberiségről már nem sok jó isik tábor a már-már fóbiás rendszeretőké. Ezek y a galamb piszkot és betegséget terjeszt maga sének bája nem áll arányban az általa okozott

aa sszí van is, de galambellenes vagyok. Függet- en természetétől - ahol ez a madár jelen van, összecsapnak az indulatok. Faluhelyen, mert i földből az elvetett magot, kikaparja a palántá- dákról már szóltam (lásd: szobrok). Ám külön ambászoké. Anélkül, hogy bármi szakismerettel ólok közülük egyről, akit naponta láthattam

d, s akitől sok mindent ellestem, amikor kedvenrolt, az Óbudai Fehérítőben dolgozott. Pici,

e, amolyan vértelen fajta, akinek átlátni a fülein, irt, kellemetlen harákolások s bősz atyai intel- ogyasztotta az ebédjét, s máris indult a galamb- cilós testét átpréselte a sufni tetőnyílásán, át megelőző úrutas - ég-föld között balanszí- sal vegyes gügyögésbe kezdett;

dárkáim! Most pedig röpülni fogunk, ment ez olyan egyszerűen. Károly ugyanis

i minimális kockázatot sem vállalta. Tudta, hogy falvédőn a hűség jelképe, s kiereszteni csak

iá odafönt ö a vezér.

tétén, amikor még tiszta volt a levegő, kiengedte >b testű nőstényeket is - hadd erősödjenek -, üntek a szomszéd dúcok mintapéldányai, akkor y játékra. Ilyenkor hatalmába kerítette öt valami i, s minden bűverejét bevetette a harcba.

:ből a legerősebb hímet, két tenyerébe fogva az s elkezdett beszélni hozzá. Az állat mintha jatott, búgó hangokkal válaszolt, szárnyával oruló tenyereket, amelyek lassan engedtek égül heves mozdulattal bocsátották útjára őket. en hozzátámasztotta hátát a szomszédos ház a font kézzel nézte a fejleményeket, amelyekről iron álló nézőket - is tájékoztatott, yen ravasz! Először csak alattuk köröz, de a kis :... ha majd följebb megy, hozzácsapódik a kék

évedett. Hatalmas hímje mind energikusabb :ét a fönti raj egységét, s rendszerint lehozta lyeket.

kkoltunk neki, de közben nevettünk is rajta, tétele nem tart ki hajnalig, mert benn a konyhá- hatalmas fehér galamb - Anna, a felesége -,

ii sose tud, de itt kell élnie vele mégis, egy zoba-konyha falai között, s számára a kék ég i marad.

"V

Molnár elvtársat, aki a községfejlesztési akciókról tart beszámolót, az iskolaigazgató kisunokája Pétiké elmondta Petőfi Sándor Anyám tyúkja című versét. Viharos tapssal jutalmazták a talpraesett csöppséget, hiszen még alig ötéves és milyen bátran, szépen és hangosan szavalt. Csak úgy harsogott tőle a terem.

Molnár elvtárs után az agronó- mus kapott szót. Elmondta, milyen súlyos gondokat okozott az ősz, hányszor esett és hányszor nem esett az eső.

Végül sor került Varbói Verbók Józsefre is. A klubvezető rettenetesén Izgult, mert valami nemtet- szésfélét olvasott le egyesek arcáról a közönség soraiban. Ezért jobbjával magasra emelte V. Verbók József könyvét, s a másik kezével a költőre mutatott.- Ó az Elfuserált nemzedék szerzője. Valaki a tömegben fölnevetett. A klubvezető elpirult. Ha tudta volna, hogy ez a Varbói Verbók ilyen apró termetű és kopasz, bizony kétszer is meggondolta volna, hogy meghívja-e. Nagyon megkönnyebbült, amikor valaki felemelte a karját és szót kért. Mégiscsak lesz beszélgetés.- Mi a véleménye a költő elvtársnak a huligánokról? - hangzott az első kérdés. Ezután már köny- nyebben jött a többi.

V. Verbók Jóska, aki már ugyan részt vett író-olvasó találkozókon, természetesen még nem mint író, azaz költő, hanem mint a közönség egyik tagja, csak hímölt-há- molt. Arra várt és arra készült, hogy a versei kerülnek boncasztalra, s ehelyett csupa közérdekű kérdéssel kezdték ostromolni: ,,A fővárosban is hiánycikk-e a babapiskóta?, Igaz-e hogy Újév után emelik a benzin árát?, Szerinte melyik gépkocsimárka a legjobb Európában?, Ki a kedvenc tánc- dalénekese, és gyerekkorában szeretett-e verekedni?“

Lehet, hogy több kérdés is elhangzott, de nem írták be a klub krónikájába.

Mikor a tömeg kifelé tolongott, szegény Varbói Verbók Józsefre ilyen megjegyzések hangzottak el:

„Egy költő legyen daliás, mint Petőfi! Magas, karcsú, mint József Attila, nagybajuszú, mint Arany János, érchangú, mint Jónás Pál, az egykori jegyző, aki szintén írt néha verseket... - és sorolták a sze'bbnél szebb jelzőket, tulajdonságokat, melyek V. Verbók Józsefből mind hiányoztak.- Nem akarok rosszmájú lenni, de találó címet választott könyvének ez a költöcske - tett pontot a zsörtölődés végére Kocsis Gáspár, aki maga is megírt már néhány tudósítást az újságoknak.

Szép Amália még, serdülő leányka korában elhatározta, hogy költő felesége lesz. Ahány szerelmes verset elolvasott, annyiszor könnybelábadt a szeme.- O, ha majd egyszer rólam is ír valaki, ilyen gyönyörű szavakRal.

Azon is sokat töpréngett, hogy milyen lehet egy valóságos költő. Bizonyára nem olyan ember, mint a többi. Bár az embereket Szép Amália nem nagyon ismerte, sőt egyáltalán nem, de azért voltak némi elképzelései.

Keresett, kutatott, s végül talált is magához illő társat Körösi Kovács Ákos személyében, akinek húszéves korában már két kötet volt a háta mögött, tele figyelemre méltó alkotásokkal.

Ó, mennyire örült szerencséjének Szép Amália, mert K. Kovács Ákos megismerkedésük után rögvest elhalmozta őt verseivel. Némelyik meg is jelent közülük a lapokban. Mi lehetett volna a vége egy ilyen ragyogó szerelemnek, ha nem a beteljesülés? Az örök hűség, amit okmányok pecsételnek meg. Csak sajnos, a szerelem múlandó. Ez ugyan közhely, ám igaz. így Amália és Ákos lobogása is évek múltán bizony alábbhagyott.

A költő hű maradt verseihez - még szerencse! - a feleség pedig kézimunkázásban próbált örömet találni. Ákos már évek óta nem írt szerelmes verseket, csak a közéleti gondok foglalkoztatták, no meg a klasszikus filozófia. Költőtársai dicsérték is érte szüntelen. Egyszer csak váratlanul ismét felbukkant lírájában a szerelem. Minden verse szép Amáliáról szólt, de Szép Amália könnyek közt vifrasztotta át az éjszakákat, és azon tépelödött, vajon ki csábíthatta el az ö hűséges Ákos- káját.

Egy alkalommal megkerestem régi ismerősömet, Józsa Pált. íróasztala mellett ülve fogadott. Kezet is ülve nyújtott, mégis látszott rajta, hogy örül váratlan érkezésemnek.- Nézz csak körül nálam! - biztatott és szélesre tárta karjait.

Én magáztam őt, ő tegezett engem.- Nagyszerű! - mondtam. Úgy éreztem, ilyenkor csak ezt illik, sőt ezt kell mondani. - Nagyszerű! - ismételtem meg nyomatékosabban.

Már nem emlékszem, miért kerestem fel őt. Talán valami tudatalatti ösztön hajtott hozzá, olyasféle, hogy tudomására adjam, még élek, létezem.

Megcsodáltam elismerő okleveleit, melyekkel szinte kitapétá^ta a falat maga körül. Messzire virított róluk a pecsét, ő úgy mondta stempli.-Á stempliket nézd, meg az aláírásokat!- Ó, igen - bólintottam.

Beszélgettünk jelentéktelen apróságokról, s hogyan, hogyan nem, szóba jött az irodalom is.- Milyen jó, hogy eszembe hoztad - mondta, s az egyik fiókból előkotort egy kézzel írt levelet, majd a markomba nyomta. - Olvasd! Cséfalvi Ödön jeles költőnk írta, gyerekkori jópajtásom.

Cséfalvi Ödön kézírását először láttam életemben, s nem kis áhítattal néztem gyöngybetűit. Alig jutott el tudatomig a levél tartalma. Józsa Pál hátradől kárpitozott karosszékében és elégedett mosoly- lyal szemlélte arcomat.- Hát igen - sóhajtotta, miután a levelet az asztalra letettem.- Valamikor nagyon szerettem Ödönt. Most is szeretem, sőt büszke is vagyok rá, azaz büszkék vagyunk rá mindannyian. Elvégre hány országos hírű költővel dicsekedhetünk? Nem igaz? Rémlik, mintha valamilyen elismerésben is részesült volna a múltkoriban.- Jeles művész lett - mondtam.- Nagyszerű! - lelkendezett Józsa. - Es szerinted megérdemli? Én sajnos még egyetlen versét sem olvastam - mondta szomorúan. - Tudod az idő... Kinek van ideje manapság verseket olvasni?- és megint sóhajtott.- Add csak ide azt a levelet, mit is akar tőlünk tulajdonképpen? Annyi akta fordul meg a kezemben, hogy már nem is emlékszem pontosan. Ja, persze, házat szeretne venni. Hát igen. Le akar telepedni nálunk öregségére.

Azzal szépen összehajtogatta a levelet és bietette ismét a fiókba.

A kíváncsiság fúrta az oldalam.- Segítenek neki? - kérdeztem.- Ugyan már, hova gondolsz! Nem ismered az írókat? Több bajunk lenne vele, mint az összes ügyfelünkkel. Úgy kell ezeket szeretni, komám, mint az anyóst. Messziről.

S hogy ilyen „találó“ hasonlatra lelt, jóízüt kacagott rajta.

(Archív-felvétel)

Szabó Gyula: SZOMSZÉD UDVAR