Új Szó, 1984. december (37. évfolyam, 286-307. szám)

1984-12-04 / 287. szám, kedd

Szép este volt Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor beléptem a Szlo­vák Filharmónia épületébe. Régen láttam már itt ennyi embert, s hir­telen nem is emlékszem rá, leg­utóbb melyik hangversenyen volt ennyire zsúfolt a nézőtér, mikor fordult elő, hogy néhány ember­nek már ülőhely sem jutott. Ez a nagy érdeklődés a Csehszlová­kiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának erkölcsi elismerését, támogatását jelentette egyben, a közönség szeretetét és köszö­netét a két évtizedes nem könnyű, széd, bensőséges ünnepség kísé­retében köszönték meg a kórus alapitó és más tagjainak, valamint Janda Iván és Vass Lajos ered­ményes munkáját. Látszólag nem nagy dolog, de aki a múltban már végig szégyenkezte különböző kulturális rendezvényeink díjkiosz­tó ünnepségeinek zűrzavarát, ba­kijait, az fellélegezve tapsolhatott a jól szervezett, a jubileumhoz méltó kis ünnepségnek is. Természetes, hogy a legna­gyobb élményt a jubiláló és a két vendégkórus hangversenye jelen­i *f?l' * £ * * * * 1 ^v * •*** lU v» j * */ tette. A Csehszlovákiai Magyar Ta­nítók Központi Énekkara főleg a szlovákiai magyar költők megze­nésített verseit mutatta be első­rangúan. Igazolva azt is, hogy ma már igényes, kortárs kórusműve­ket is képes magas színvonalon interpretálni. A szlovák énekkari kultúrát a bratislavai pedagógusok vegyes kara képviselte - méltóan A Pavol Baxa által vezényelt mű­soruk megérdemelten kapott vas­tapsot. Ugyancsak nagy sikert aratott a budapesti Vasas művészegyüt­tes vegyeskara is Vass Lajos ve­zényletével. Kultivált előadásmód, magas fokú zeneiség jellemezte műsorukat, amelyben a magyar zenealkotások mellett elsősorban a grúz kórusmű előadását fogadta szűnni nem akaró taps. S következett a hangverseny záró része, amely a szocialista internacionalizmus szép példája volt. A három kórus először szlo­vákul énekelte el az Eugen Suchoň ismert és népszerű kórusművét, majd Kodály csodaszép Esti dala csendült föl, ugyancsak a három együttes tolmácsolásában. Újra igazolódott, hogy a zene sem is­mert határokat, s hogy a kultúra, a művészet közelebb hozhat egy­máshoz embereket, nemzeteket, népeket, s nagy mértékbeh hoz­zájárulhat egymás értékeinek ala­posabb megismeréséhez, egymás megbecsüléséhez, a káros csöke- vények felszámolásához. Erről a jubileumi hangverseny­ről nyilvánvalóan lehetne alapos elemző kritikát is írni. Meggyőző­désem, ennek a kicsengése is mindenképpen pozitív lenne. Úgy véljük azonban ezen a jubileumi hangversenyen elsősorban az esemény kultúrpolitikai jelentősé­gét kell méltatnunk. Azt, hogy a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara az eltelt két évtized alatt tiszteletet parancsoló munkát végzett, az amatőr kóru­saink között országos viszonylat­ban is a legjobbak közé tartozik. Megérdemlik hát a közönség, a szakemberek szeretetét, elisme­rését, s méltán igénylik a fenntartó és a felettes szervek további tá­mogatását, hogy a következő évti­zedek még szebbek, s lehetőleg gondtalanabbak legyenek. SZILVASSY JÓZSEF A járható út Az idei Szenei Molnár Albert-napokról Szencen (Senec) napjainkban tízezer ember él: a lakosság egy- harmada magyar nemzetiségű, s közüiük félezer tagja a helyi CSEMADOK szervezetnek, me­lyet Fojtek László mérnök irányít. Az itteniek az idén ősszel is (tizen­negyedszer) megrendezték a nagy szülött, Szenei Molnár Albert emlékét őrző kulturális na­pokat. Úgy gondolom, hogy az egy héten át tartó rendezvény-sorozat minden szempontból sikeresnek mondható. házaspár érkezett. Jó választás volt őket hívni, fellépésük élmény­számba ment. Emlékezetes estet szerzett kö­zönségének önálló műsorával Dráfi Mátyás is,a MATESZ kitűnő színésze, előadásásában dal és költemény váltotta egymást, sok humorral fűszerezve. A Komárom (Komárno) - környéki képzőmű­vészek közül négyen - Kopócs Ti­bor, Janiga József, Szilva József és Fekete Zoltán - mutatkoztak be tárlaton legújabb alkotásaikkal. Találkozott olvasóival Zalabai Zsigmond és Szénássy Zoltán. A gyermekeket a Sziget nevű ze­nés csoport szórakoztatta, amely negyedik éve járja Komáromból a hazai magyar költők megzenésí­tésével Dél-Szlovákiát. A záró es­ten a Szőttes vendégszerepeit. Vojtek László, a CSEMADOK szenei helyi szervezetének elnöke mondja: - Igyekeztünk a közön­ség mindegyik rétegéhez szólni, bemutatni hazai kulturális értéke­ink egy részét. Munkánkat meg­könnyítette, hogy jók a kapcsola­taink a művelődési otthonnal és a könyvtárral. Nem törekedtünk minden áron a tömegességre; a Zalabai Zsigmonddal rendezett író-olvasó találkozóra harminc­ötén jöttek el, ám ez a beszélgetés így is élménydús és hasznos volt. Munkánkhoz támogatást nyújtott a CSEMADOK járási bizottsága is. Az idei Szenei Molnár Albert- napokon is bebizonyosodott, hogy e takarékosságra intő években is van létjogosultságuk a kisebb, he­lyi rendezvényeknek, ha átgondolt a műsorpolitika, ha a rendezők tudják, mit akarnak. A szencieké járható út. (batta) Majakovszkij - zenében Dévai-Nagy Kamilla (Balajti Árpád felvétele) Bebizonyosodott, hogy a fővá­ros tőszomszédságában, a kultúra szlovákiai központjának konkur­enciáját vállalva is lehet érdeklő­dőket találni helyi műsorokra, ha azok az újdonság erejével hatnak, és színvonaluk is megfelelő. Kide­rült továbbá, hogy a hazai magyar kulturális élet is rendelkezik olyan egyéniségekkel, akik vonzzák a közönséget akkor is, ha fellépé­seiket, bemutatkozásukat nem előzi meg különösebb reklám. A szenciek idei műsor-sorozata számítógépes tervezéssel sem si­kerülhetett volna arányosabbra, sokszínűbbre, s mindez még a fél­ezres tagság anyagi keretei közé is belefért! Magyarországról a Dévai-Nagy Kamilla-Pelsóczi László művész A Lityeraturnaja Gazeta szovjet iro­dalmi hetilap Hónapról hónapra című rovatában a szovjet kulturális élet több számottevő eseményéről számolt be nemrégiben. A cikkek közül az egyik legérdekesebb az, mely Majakovszkij verseinek megzenésítéséről szólt. Természetesen, először volt a szó, mely előadót kívánt. Majakovszkij ver­seinek legjobb előadója - mint ismere­tes - maga a költő volt. Talán így sikerült valóra váltania leghőbb vágyát, sőt akaratát, hogy megértsék... Később aztán jöttek a színészek, k. versmondók. Hozzászoktunk a nagy pátosszal, nagy hangerővel fűszere­zett előadásmódhoz. Majakovszkij köl­tői nyelvének másik, bonyolultabb ol­dalát nem nagyon sikerült feltárni. A költészet ugyanis nem mindig ott nyílik meg számunkra, ahol az ajtót keressük. A költőt azért szavalták. De ha például Majakovszkijnak vala­ki azt mondta volna, hogy az 1914-ben irt szatirikus verseit hetven év múlva a színpadon énekelni (!) fogja egy nő (!) és mindez nagy felfedezésnek szá­mít majd, zenei és színházi értelemben egyaránt -, akkor még áz egyébként kevés dolgon meglepődő költő is min­den bizonnyal elcsodálkozott volna. A Himnusz az ebédhez című költe­ményt például nem sorolhatjuk az elfe­lejtettek közé. Mégis, lehetségessé vált újrafelfedezése, méghozzá - bármi­lyen furcsán hangzik is - zenére és énekhangra. A zeneszerzés feladatára V. Daske- vics vállalkozott. Az új szint kapó vers­csodákat Jelena Kamburova színmű­vésznőnek köszönheti a szovjet, illetve a moszkvai versszerető közönség. Kamburova számára „énekes mono­lóg“ készült a Hallgassatok ide! a Jó bánásmódot a lovaknak! és A hegedű vőlegénye szövegére. A nagy gonddal kidolgozott, bonyolult zenei megoldá­sok természetes egyszerűséggel hat­nak, ami megfelel a Majakovszkij-ver- sek hangulatának. A legkevésbé sem mosolygós szí­nésznő előadásmódjára leginkább a tragikum hangsúlyozása jellemző, továbbá szerénység, magabiztosság és kulturált előadásmód. Mély érzel­mek, de semmi szentimentalizmus. Megdöbbentő képességgel ismeri fel a lelki folyamatok értelmét. Úgy tűnik fel, hogy Majakovszkijnak a többnyire „nyers“ jelzővel illetett ver­sei most egy egészen új előadói egyé­niségre találtak. Igaz, eddig is érezhet­tük, hogy e mögött a látszólagos „nyer­sesség“ mögött egy végtelenül gyen­géd és könnyen sebezhető lélek lako­zott. Ez most a felszínre jött, és megszó­lalt az ének, a zene nyelvén - olvas­hatjuk a Lityeraturnaja Gazetában. Czibula Ildikó- UJ FILMEK­Önvédelemből (bolgár) A női egyenjogúság kérdése már hosszú évek óta hálás filmté­ma; olcsó vígjátékok foglalkoznak vele, sikeres mozidarabok dolgoz­zák fel, de gyakran felbukkan va­lóban míves munkákban is. S ez teljesen érthető, hiszen a férfiak és nők jogainak és kötelességei­nek ábrázolása tulajdonképpen nem érdektelen téma, éppúgy, mint az emberi kapcsolatok bár­mely más problematikája. Kérdés persze, hogy az illető alkotó az egyén magánéleti gondjai, konflik­tusai mögött általános érvényű evidenciákat is képes-e megmu­tatni vagy el tud-e rugaszkodni az öncélú pszichologizálástól, mely legyen mégoly érdekes is, mégis­csak egyfajta magatartás és élet­forma illusztrálása. Úgy tűnik fel, ezt a buktatót nem tudta elkerülni Zbigniew Kaminski forgatókönyvíró-rendezó sem. Iz­galmasan időszerű filmjének hőse egy vonzó külsejű, negyven körüli, független orvosnő, akinek nős kol­légájával van viszonya. Már az első, egyébként hatásos képsorok láttán sejthető, hogy kapcsolatuk zátonyra fut: a férfi szakít Marie­vei, mert a kettős élet túlságosan leköti idejét és erejét. Az elhagyott nő egyszerre üresnek, tartalmat­lannak találja életét, elveszíti biz­tonságérzetét, ezért családi kör­nyezetében, ismerősei körében szeretné helyrebillenteni lelki egyensúlyát. Nyugalomra azon­ban itt sem lel: bátyja elégedetlen a házasságával, elvált húga gond­jai elől az alkoholizmusba mene­kül, s anyja még évek múltán sem tudja elfelejteni férje hűtlenségét. Nem derül jobb kedvre a barátnőjé­vel való találkozás során sem. Egy volt iskolatársával felújított kap­csolata ígéretesen alakul, de az­tán kiderül, hogy a rokonszenv nem elegendő a mélyebb emberi érzelmekhez. Marie hiába keres valakit, akihez kötődhetne, akiben megkapaszkodhatna. S bár életé­ben a cselekmény végéig látszó­Ég áldjon, szerelmem lag semmi sem változik, Marie mégis már más, mint a történet elején: bölcsebb, tapasztaltabb, tudja, kitől mit várhat, tudja, mit akar, s azt is tudatosítja, hogy nem elég csak önmagát látnia, máso­kat is meg kell értenie, az ember Beata Tyszkiewicz, a lengyel film főszereplője csakis így lehet tisztában a saját értékeivel. Zbigniew Kaminski a szakmát megtanulta, s mint rendező, meg­lehetősen kézben tudta tartani a filmet, de hogy forgatókönyvíró­ként kevésbé jeleskedett, arra is bizonyságul szolgál a film. A jelle­mek, a konfliktusok és a szituációk egyaránt leegyszerűsítettek, noha az alkotó korunk emancipált, füg­getlen asszonyának bonyolult helyzetét hitelesen ábrázolja. De túl sok mindent el akar mondani, túlságosan sok társadalmi jelen­ségre akarja felhívni a figyelmet, s így óhatatlanul felszínessé válik a mondandója. S bár Beata Tyszkiewicz az emancipált nő acélos keménységét és lelki se­bezhetőségét egyaránt érzékeltet­ni tudta játékával, az igazi dráma- pszichológiai mélység híján- azonban elmarad. (amerikai) Raymond Chandler bűnügyi történetei általában nyelvi fordula­taiknak szellemességével és a sztori rejtélyes kibogozhatatlan- ságával ragadják magukkal az ol­vasókat. A Chandler-krimik állan­dó hőse Philip Marlowe magán­detektív magányos, mindig a ve­szélyek szélén jár, már-már a vesztesek közé számítjuk, s még azt is megbocsátjuk neki, ha néha nem teljesen törvényes eszközöket használ. Rövid idő leforgása alatt két művének filmváltozatát is műsorra tűzték a mozik; nyáron láthattuk A nagy álom című krimijének film­adaptációját, most pedig egy másik bűnügyi történetének filmes átdolgozásával ismerkedhetünk meg. Ér rögvest megjegyezhetjük: az Ég áldjon, szerelmem sikerül­tebb átültetés, mint A nagy álom volt. Persze, Dick Richard rendező feldolgozása is félsikerrel végző­dik, de Michael Winner munkájá­hoz képest egységesebb és ki­egyensúlyozottabb mű. Szabályos krimi, melynek története a szerző által ismert és szívesen ábrázolt világban, a negyvenes évek Ame­rikájának félvilágában-alvilágában játszódik, s az aivilág és az ,,édes élet“ társadalmának összefonó­dását ábrázolja. Dick Richard a re­gény cselekményét kissé leegy­szerűsítette, hogy a film áttekint­hetőbb legyen, de transzponációja nem hat elég meggyőzően. Persze, krimi ez így is, ha nem is a javából; a megoldás váratlan, mégis logikus. A végtől, a rejtély lelepleződésétől visszafelé szé­pen felfűzhető a történet: egymás­ba kapcsolódik minden szál, nem sérti logikai érzékünket semmilyen utólag feleslegesnek ítélt részlet, bonyodalom. A fordulatos törté­netben Robert Mitchum nyújt ele­gáns színészi alakítást. -ym­Jelenet az amerikai krimiből; jobbra Robert Mitchum a magánnyo­mozó szerepében ÚJ SZÚ 4 1984. XII. 4. de eredményekben oly gazdag művészi, népművelői munkáért. A jubileumi hangverseny tehát valóban méltó keretek között zaj­lott le. A szünetben Július Hanus, az SZSZK miniszterelnök-helyet- tese meg is jegyezte, hogy nagyon hálás közönség gyűlt össze, min­den megnyilvánulásán érződik, mennyire szeretik az énekkart, az énekkari kultúrát, Tetszett az is, hogy a hangver­seny közben rövid, tartalmas be­A hangverseny egyik jelenete (Gyökeres György felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom