Új Szó, 1984. december (37. évfolyam, 286-307. szám)
1984-12-24 / 304. szám, hétfő
Mese-álom (Könözsi István felvétele) M indig közös foglalatossággal kezdődött az ünnep. Édesanyánk leültetett a konyha- asztal mellé, kezembe adta a kalapácsot, elém tette a fűzfavesz- szőböl font szakajtóban a diót, és rajta! Kishúgom pedig nem győzte tisztítani az alkalmi diótörő alól kikerülő roskataggá lett diószemeket. A jófajta diót egy-kettőre megtörtük, megtisztítottuk, olykor még az udvar havában utacskák söprésével foglalatoskodó édesapánk is besegített, ha betért egy-egy forduló után melegedni. A karácsonyi készülődésünk így mindig munkával kezdődött, örömünk is tellett benne, meg nem is. Megfizetve a zöldfülű újságírók években mért szerkesztőségi tandíját - családi lap lévén az, amelynél később dolgoztam - törtük a fejünket az ünnepi szám címoldalának témáján. Ennek aztán „diótörés“ lett az eredménye, vagyis szerettük volna, ha fotósaink nekiveselkednek és karácsony előtt néhány héttel ilyen hangulatú fotókat produkálnak. Tisztességgel elvégezték a munkájukat, s a fotókhoz mellékelt élménybeszámolóknak sem volt vége- hossza. Hallgattam őket, nézegettem a tetszetős fotókat, amelyeknek a hangulatából mégiscsak hiányzott valami. Akkor tudatosítottam, hogy sokunk életében lényegében évtizedek teltek el az ötletet adó élmény óta. A mai ünnep előtti sietős készülődésben a családok többségében nem jut idő az ilyen közös munkákra. Pedig az ezt követő esték melegebbek, diós, mákos kalácsok illatával együtt érzelmileg is telítettebbek voltak. Legalábbis a ma bennem éló emlékezet így idézi fel. Éppen ezért kell keresnünk új Gyermekkoromban sokat üldögéltem otthon sötétben, különösen a hosszú ószi és téli estéken. A szúkablakos bakterház konyhájában már délután négy óra körül sűrűsödni kezdett a homály. Ilyenkor az ablakhoz húzódtam, kibámultam az udvarra; a farakások, ólak, bodzabokrok, széna- és szalmakazlak birodalmában föléle- dó árnyakat lestem, hallgattam az állatok neszezését, a szél elnyújtott kiáltásait. Ha egyedül voltam, féltem eleget a sötéttől. A lámpát nem volt szabad meggyújtanom, s nemcsak azért, mert ezt a műveletet veszélyesnek tartották a szüleim és olyan tilos volt hozzányúlnom, mint apám borotvájához - a spórolás miatt is várni kellett, amíg csak föltétien szükség nem volt a világosságra. Beszélgetni, kukoricát morzsolni, kosarat fonni a vaskályha repedésein kiszűrődő fényben is lehetett. Amikor aztán anyám vagy apám meggyújtotta a lámpát - gyújtóssal vitték a lángot a tűzhelyből a lámpabélre -, amikor az öveg kifényesedett, valamennyien örvendezve köszöntünk: Jó estét! alkalmakat az effajta családi készülődéshez. Persze mindezt korántsem lehet egyik óráról a másikra elővarázsolni. A meghitt szülő-gyermek együttléteknek útja van, türelemmel, kitartással építgetett útja, amely talán a babaállít- gató mondókáktól az ünnep előtti közös mézeskalács-sütésig ér. A gyermeköröm állomásai szegélyezik ezeket az utakat, amelyek családonként különbözőek, egyenesek, kanyargósak, talán olykor buktatókkal is nehezítettek. Energiatartalékaink ezeken haladva aligha merülnek ki, inkább feltöltődnek. A látott, a megélt gyermeköröm új erőt ad, értelmet az olykor kiüresedettnek hitt kapcsolatainknak. Elnézőbbek leszünk, talán megértőbbek is egymás gondja-baja iránt, s a bennünket ért öröm oszthatósága révén megsokszorozható másokban. Nemcsak gyermekeinkben, kedveseinkben, testvéreinkben, szüléinkben, hanem munkatársainkban, embertársainkban is. Csak valahogyan meg kellene látni és megmutatni, fényt tartani elé, hogy felragyogjon a karácsonyiságában is mindenkoriságot idéző gyermeköröm. Erőink a gyermekekben az örökítő biológiai anyag révén is sok- szorozódnak. Az emberiség legnagyobb értéke, hogy gondolkodva és érezve nevelheti, értelemmel és érzelemmel gyámolíthatja kicsinyeit, ha ezekhez adottak létfeltételei, társadalmi élettere. Ki tagadhatná le, hogy ez a mai este elsősorban a gyermekeké. Fiáké, lányoké, unokáké, dédunokáké, s visszafelé haladva a gondolatsoron, ugyanígy a dédszülóké, a nagyszülőké, az édesapáké, az édesanyáké. A végtelenség ez, melynek ősöktől kapott kincsét JÓ ESTÉT! Mindennek négy évtizede már, s ez a szép szokás a mai villanyvilágos estékben nem kísért el - kikopott belőlem. Egyik nap aztán, jobbára zavaromban, mert együtt ültünk, és néma volt mindenki, föl kati ntottam a villanykapcsolót és azt mondtam szép számban összegyűlt családtagjaimnak, hogy: Jó estét! Ók meg amolyan hangulatoldó bemondásnak értették megszólalásomat, hálásan nevettek és szíves örömmel, hangosan köszöntek vissza. Nem hagytam ennyiben a dolgot és a pillanat nagyítóüvegén át visszatekintve gyerekkorom estéibe, elmondtam városi családomnak, hogy a mi tájainkon a lámpagyújtásnál a köszönés természetes volt. Ohó, hangzott a válasz, tudjam meg, hogy náluk is ez volt a szokás. Akkor meg miért nem köszönünk, kérdeztem, s nyomban elhatároztuk, hogy megpróbáljuk visszavezetni ezt az esti szertartást a mindennapi használatba. A próbálkozás a mai napig tart, s mert azóta többször is szóba gyermekeinkbe rejtettük. Mindenekelőtt biológiailag, ám kiteljesedéséhez kell tudás, éthosz, érzelmi gazdagság is. Ezt kellene úgy átadni, hogy ne sértsük a gyermeki lelket, ne romboljuk tudatát, ne állítsunk elé hamis erköcsi értékeket. Társadalmunkban ez közösségi feladat is, mégsem hagyatkozhatunk csak erre. Az ember önmagához akkor lesz méltó, ha gyermeket hoz a világra, felneveli azt, s munkájával, tetteivel, gondolkodásával olyan világ megteremtésén fáradozik, amelynek nemcsak a földkerekség békessége, a közös tulajdonú béke, hanem az ember belső békéje is fontos. Mennyiszer leírtuk, elmondtuk ezt a napokban, s így talán már kissé szürkének érezzük a szavakat. Ez talán természetes is, hiszen amikor a békét, a békességóhajtást szüntelenül tudatosítanunk kell, baj van a világgal. A nem tudatosított, az élt, az ösztönösen érzett, a sejtjeinkben pul- záló béke került ma veszélybe. Az, amelyik a DNS-molekulák spiráljain feszülve gyermekeinkbe örökítette át az emberi értelmet. Azt az emberi kizárólagosságot, amely kordában képes tartani negatív érzelmeinket, ugyanakkor teljessé teheti mindazokat a képességeinket, amit szeretetnek is szokás mondani. Ki tudta akkor, két évtizede, hogy amit a pillanat szülői kényszerének hatására ugyan, de mégiscsak büszkén végeztünk kishúgommal, ma effajta gondolatokra sarkall. Az akkori gyermeköröm mára gyermeki örömmé nőtt bennem. A kettő között a különbséget nyelvünk gazdagsága révén jól érzékelhetjük. Míg az előbbi kizárólagosan a gyermek lelkében foganhat, addig az utóbbi a felnőttekében is sarjad. A gyermeköröm képessége gyermeki örömként egy életen át megőrizhető. Ha eddig nem tettük, akkor ma kezdjük el DUSZA ISTVÁN került közöttünk, talán sikerül meghonosítanunk. írásba meg azért foglalom, mert hátha kedvet kap hozzá más is - és a leíráshoz hozzátoldom beszélgetéseink egy-egy szálát. Érdemes már azon is eltűnődni, hogy a köszönés voltaképpen kinek vagy minek szól - a lámpának, az estének, a jelenlévőknek? Ha emlékezetem nem csal, mindig a lámpagyújtó köszönt először és a többiek neki válaszoltak. Csakhogy a lámpagyújtó akkor is köszönt, ha egyedül volt a szobában, és ez arra vall, hogy az üdvözlet voltaképpen a sötétséget elűző világosságnak szólt. És én ezt legszívesebben úgy értelmezném, hogy az oda- és visszaröppenő szavak maguk is világosságot teremtenek, fénybe vonják a kapcsolat létrehozásával az embereket, maga a fény kapcsolat. A szó, amely a jó estét kívánja, a másiknak és megnyitja a beszélgetést. Hiszen, ahogy József Attila írja a Thomas Mann üdvözlése című versében: „...egymás nélkül sötétben vagyunk. “ HORGAS BÉLA Gyérülnek már és kisvártatva el is ülnek a szobámba szüremlő zajok, hangfoszlányok: lakótelepi szomszédaim lassacskán nyugovóra térnek. Feketét forralok, mert ma még olvasni, és főleg írni kell. Holnap ugyanis rámzúdulnak bokros tennivalóim, kéziratleadások, gyűlések, halaszthatatlan intéznivalók szívják föl újfent időmet, energiámat, ki kell használni ezt a csendet, ezt a nyugalmat. Mielőtt leülök a befűzött papír elé, bepillantok a pedagógus-feleségemhez, aki éppen befejezte a mai dolgozatjavítást, nagyot ásít ugyan, de még ő sem megy aludni. Sok ezer dolgozó nőhöz hasonlóan van még ereje-kedve a szerepcseréhez; most anyaként nézi át a gyerkőcök ruháit, egyéb holmijait, majd nekifog szaloncukrot kötözni. Besurranok leányaimhoz is, akik talán éppen a várva várt karácsonyi ajándékokról meg az általuk gondosan, de megmo- solyogtatóan gyermekes naivitással álcázott, nekünk szánt meglepetésről álmodnak. Rájuk gondolok dolgozószobámba visszatérve is. A pszichológusok szerint a legfogékonyabb korban vannak, ösztöneikben, értékítéletükben, cselekedeteikben, érzelmi világukban kitörülhetetlen nyomot hagy az, hogy mit kapnak útravalóul a szülői házból. Firtatom önmagamban, hogy tudnak-e örülni az ünnepnek, érzik-e a családi fészek melegét legalább úgy, mint mi, hajdanvolt gyermekkorunkban? Nem tűnik-e természetesnek, magától értetődőnek, s ezaitai egynangunaK is rrnnaaz, ami nekünk lélekemelő, szívet melengető? Kérdések, kételyek kavarognak bennem. Ók már szerencsére nerň tudják, igaz, már az én nemzedékem sem ismerte alapjában véve azt, hogy mi a nélkülözés. Esténként tágranyílt szemmel, olykor megborzongva a képernyőn látott véres tragédiáktól, talán sejtik, érzik, mennyire jobb e tájakon, szélárnyékban, békében élni. Gyermekeim, gyermekeink - az anyagiakat tekintve - jól élnek. Talán túlságosan is jól. Mert szemrebbenés nélkül hajigáinak el kiflit, kenyeret, sót még narancsot, banánt is, követelik a legdrágább, olykor a haszontalan játékot is, mint legutóbb a műanyagbetűket, a „cécskót“ meg a „décskót“, amelyek közül nem egy semmiben sem szolgálja épülésüket, értelmiérzelmi nyiladozásukat, legfeljebb csak arra jók, hogy a gyerkőc felvágjon, hencegjen társai előtt: ő mennyivel többet szerzett, netán elcsent, mint társai. Nem szidjuk, ne ítéljük el gyermekeinket: ók csak olyanok, amilyennek neveljük, nevelik őket. Ha nem tanítjuk, meg velük, hogy a becsületes szülőknek keményen meg kell dolgozniuk mindenért, és az élet olykor lemondással is járt, mert mindig mindent nem lehet megvenni, megszerezni, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a fiatalok egy részének hamis az értékrendszere. Igen, hamis és társadalmi szempontból is káros, mert távolról sem sikerül mindannyiukat meggyőzni arról, - természetesen nem szólamokra gondolunk hogy a munka, a becsületes munka az értékek alapja, tulajdonképpen ez adja meg az ünnepek értelmét, fényét is. Be szép lenne, ha a szeretet és a béke ünnepén olyan ajándékkal lepnénk meg gyermekeinket, amely napjainkban nagy hiánycikk, viszont egyetlen boltban sem kapható: idővel, türelmes törődéssel. Mától ebben a rohanós világban is találnánk időt, módot arra, hogy szót értsünk gyermekeinkkel, megértsük őket, törődjünk velük - vagyis szeressük őket. Ne hamisan, s nem elsősorban a talmi dolgokat megcsillantva előttük. Talán most kellene elkezdeni, karácsonykor. Meghitt beszélgetésekkel, értelmes párbeszéddel, a nagy eszem-iszomok, rongyrázások helyett. Talán most kellene megpróbálni azt, ami fáradságos, nagyon nehéz, de nem lehetetlen: megfogni gyermekeink kezét, rányitni szemüket mindarra, ami szép és értelmes az életben. S amiért dolgozni, küzdeni kell. Nekünk s egykor majd nekik is. SZILVÁSSY JÓZSEF A z, és mégsem az már ez a táj. Hány r\ éve is? Huszonöt? Körülbelül. Magas fák nőttek ide azóta, bokrok, gyep helyett térdig érő fűtenger, fúszálas keréknyom, ahogy letérsz az aszfaltról. Na és a víz, a Latorcának ez a kis tószerú holtága. Már nem lehet bárhonnan megközelíteni, legalábbis nem annak, aki horgászni akar. Fák, ágak, süppedő talaj, amott sűrű hínárerdó a vízben, több méter befelé. Itt meg mintha megnőtt volna a part. Vagy mélyülve a meder lejjebb vitte magával a vizet is? Ki tudja? A teprtészet mindenesetre dolgozott, változtatva önmaga formáit, olyannyira, hogy pontosan már nem is tudom, hol vetettem be azt a horgot - életem elsó horgát - a vízbe. Erről a kiugrásról vagy ott a kanyarulatban? Gyermekkori horgászemlékeim elé dús függönyként ereszkednek ezek a változások, mégis örülök nekik, örülök, mert érezhetően él, egészségesen lélegzik itt a természet, nem fojtogatja tüdejét füst, nem nehezednek mellére betonsávok, betonfalak. Ha így lenne, nehéz lenne az emlékezés arra a kölyök- re, aki én- voltam itt huszonöt évvel ezelőtt. Mert nemcsak az fontos a léleknek, mennyi idő távolából emlékezünk, hanem az is, hogy honnan. Az a kölyök sok órát töltött itt: kezdetleges horgászkészséggel, zsíroskenyér a táskában, bokorba szúrva a bicikli az olvasztó nap elől. Na és a fürge törpeharcsák. Alighogy bedobtam, már rángott is a földbe rögzített zsineg. A mohón kapó halak, mintha egyenesen kikívánkoztak volna a szárazra. Pedig a vízre igazán nem lehetett panaszuk. Nem lehet a maiaknak sem, úgy látom. Az üres, beteg vagy halott víznek más a színe. A vízen is, mint az emberen, meglátszik, gazdag-e vagy sivár a „medre“ és világa. De nézd csak, mintha Együtt vagyunk igazolni akarna, fekete testecske emelkedik a mélyből, lassan, méltóságteljes mozdulatokkal evezve előre. Törpeharcsa?! Az bizony. Lám, megvannak még ók is, élnek. Amióta elkerültem szülőföldemről, nem találkoztam törpeharcsával, pedig sok vizet,,behorgásztam“ azóta. De miért jött föl ebben a borús időben ez a hal? Köszönteni engem? Megmutatni magát? Vagy véletlen lenne a megjelenése? Tulajdonképpen mindegy. Amiként az, hogy egy ikrafaló tüskés úszójú és még csak nem is a legszebb, bár a húsa miatt kedvelt halfajta láttán elevenednek meg további emlékképek, egykori élmények, melyekkel, any- nyi más között, a szülőföld épült az emberbe. Otthon vagyok már, ez a lényeg. Hogyan is állhatnám hát meg, hogy ne horgásszak itt- annyi év után?! Igaz, ez már más, mint akkor volt, sok minden miatt... A legkevesebb, hogy orsóból fut ki a zsineg, nem kézi pörgetés nyomán, ahogy a kölyök csinálta. A törpeharcsa közben eltűnik, valahol távolabb visszamerül az övéi közé. Egyedül vagyok megint a mély csendben, melyet az ólmok becsapódása is csak egy pillanatra zavar meg. Leülök a part szikkadt földjére, várok. De valahogy most nem tudok csak a kapásjelzőre figyelni, pedig érdekes lenne látni, hogy a törpeharcsa hogyan mozgatja- húzza meg a fehér karikát. Más halak kapásait már ismerem, az övéről csak emlékeim vannak, azok is földbe rögzített zsinegről csupán. Nem akarom elhinni ezt a változást. Hogy ennyire megújulhat, gyarapodhat a természet, ha nem bántják. Hogy a víz is maradhat jó hazája növénynek, állatnak. De mozdul a kapásjelzó, majd megáll, újabb lassú húzás, ismerős. Ez nem törpeharcsa lesz, gondolom, és egy kicsit megnyugszom... Nem érzek nagy súlyt; és apró lökések egyenetlen ritmusban. Kárász. Soha itt kárászt nem fogtam. A nnál többet ott, ahonnan hazalátogat- r1 tam szülőföldemre. A Csallóközben, mely, lám, eljött utánam, ha csak egy bodrogközi hal képében jelent is meg. Együtt vagyunk. BODNÁR GYULA Gyermeköröm ÚJ SZÚ 4 1984. XII. 24. Talán most
