Új Szó, 1984. december (37. évfolyam, 286-307. szám)
1984-12-17 / 298. szám, hétfő
ÚJ szú 5 1984. XII. 17. A sport csak komoly játék... Az idén is odaítélték a fair play díjakat, és ilyenkor több szó esik a sport lényegéről, a tiszta játékról. Már az a körülmény, hogy a kiemelkedően sportszerű tettekre a világ szinte minden országában, sőt egy nemzetközi fórumon is (UNESCO) rendszeresen felhívják a széles sportközvélemény figyelmét, arra utal: a sportszerű játék sokszor hangoztatott és dicsért gondolata nem érvényesül mindig és olyan általánosan, mint elvárható lenne. Elköszönt egy „utolsó mohikán“ (Ellesett párbeszéd: Ezer éve nem láttalak...! Igaz, nem voltam már itthon vagy tíz éve hosszabb ideig. Tudod mit?! Találkozzunk vasárnap a meccsen úgy mint valamikor...! - Nem járok meccsre! Már itt is csupa idegen játszik, azt sem tudom honnanvalók. Nem is megy a csapatnak... “) Őszintén szólva nem túl sok jelentőséget tulajdonítottam az iménti párbeszédtöredéknek, amelynek az egyik dél-szlovákiai kisváros utcáján voltam véletlenül tanúja. Merthogy azt sem tudtam, milyen csapat két egykori szurkolója között zajlott. Mégis valahogy megelevenedett az emlékezetemben, amikor legutóbb szűkebb pátriám két labdarúgószurkolójának diskurzusára lettem figyelmes az autóbuszban:,,Hallottad?! - szólt az egyik. - ,,A Csémi“ is elmegy, most már tényleg nem lesz egy szenei sem a csapatban...” Nos, ,,A Csémi“, aki az imént jelzett véleményt kiváltotta a Mon- tostroj Senec jobbhátvédje volt az elmúlt idény végéig. Csapata pedig a II. Szlovák Nemzeti Liga meglepetéscsapata volt az elmúlt évi bajnokságban. A most véget ért bajnoki idényben Csémi István volt az egyedüli szülővárosának csapatában, aki ,tősgyökeres“ szeneinek mondhatja magát, s még egy nem akármilyen ténynyel dicsekedhet: soha más csapatban nem játszott! Igaz, a csapatot közben háromféleképpen is hívták. Korábban az Energia névre „hallgatott“, amikor az Elektro- vod szenei üzeme volt az együttes fővédnöke. Később a Szenei Állami Gazdaság lett a csapat bázisszervezete, s akkor lett a csapatból Poľnohospodár Senec. Az új nagy üzem létrejöttével pedig a labdarúgócsapat is „felvette“ annak nevét. Most pedig a szenei Montostrojtól megvált az együttes utolsó sajátnevelésű játékosa is, akit otthonában kerestem fel a búcsú hírére, hogy kifaggassam olyan dolgokról, amelyekről manapság azt mondják: nem jellemző. Ez elsősorban a klubhűségre vonatkoztatható...- Tényleg nem játszottam sehol máshol - sajnos. Ezt azért mondom, mert amíg a gyerekcsapatban majd az ifjúságiak között egy rövid ideig egészen jól ment a foci, addig a katonaidőm alatt szinte labdába sem rúgtam, így a leszerelés után újra kezdeni nem volt túlságosan kecsegtető. Mivel annakidején a szenei magyar iskolában kézilabdáztam is, így a kapus posztjától sem idegenkedtem túlságosan. Ültem is két teljes évet a kispadon tartalékkapusként, egyszer pedig - vagy nyolc évvel ezelőtt - a jugoszláviai turnénkon három mérkőzésen én álltam az egyes számú mezben a háló előtt, s csak egy gólt kaptam. Végül aztán a középpályán kötöttem ki. Az volt számomra az „örömfoci“ időszaka, akkor szinte valameny- nyien szenciek vagy környékbeliek voltunk, és nagyon jól megértettük egymást a pályán, és azon kívül is. Feljutottunk a divízióba, és előkelő helyen végezve soroltak be* bennünket a SZNL ll-be. Sosem vágytam más csapatba... • Manapság gyakran felmerül a csapatszellem kérdése különösen akkor, ha valamelyik együttesnek nem úgy megy, ahogy szeretnék. Ha jól értettem ilyen probléma a szenei csapatban nem volt.- Kissé talán távolabb kezdeném... A bátyámnak Gyulának köszönhetem, hogy végül is stabil csapattaggá váltam, ö volt a középhátvéd, és én lettem mellette a jobbhátvéd. Biztatása mindig átsegített a holtponton. Ha visszagondolok azt is neki köszönhetem, hogy már a gyerekcsapatban is nekem volt a legjobb erőnlétem. Mi a Feketevíztól nem messze laktunk, s onnan a szenei magyar iskola legalább három kilométerre van. A bátyám kerékpáron vitte az .öcsémet az óvodába, én meg mellette futottam az iskoláig. Persze, nemcsak ezért volt számomra más a csapatszellem korábban, mint az utóbbi időben. Azelőtt - mivel mindenki a városban lakott, vagy itt a közelben - edzés, meg mérkőzés után még együttmaradtunk egy ideig, megbeszéltük a dolgokat. Most mindenki rohan el, mert haza kell érni, és az otthon gyakran húsz-harminc kilométerre van. Ha meg egy-egy új csapattag itt is lakott már a városban, csak a pályán találkoztunk, nerp volt közös témánk. Régen volt mindig olyan érzésünk, hogy most a szurkolókért, a városért hajtunk, mindig úgy mentünk a pályára, hogy csak nyerni szabad. Manapság már ez a hajtóerő hiányzott. • Ha valaki egy helyről távozik, azért emlékei maradnak...- A legnagyobb élményem a pályán az volt, amikor Kuwait ellen játszottunk. Ez nyolcvankettőben volt, amikor a közel-keletiek a világbajnokságról hazafelé Csehszlovákiában tartózkodtak, és ellenünk is játszottak egy edzőmérkőzést. ötezer néző volt a szenei pályán. Vagyis a fél város kiment. Egyébként 2:1-re vesztettünk. Ha hosszabb időszakot kellene önmagamban értékelnem úgy, a feljutás éve, 1976 volt az igazi. Azt nem fogom elfelejteni. • A futballt azonban még nem fejezi be, tehát mi ösztönözheti a jövőben az olyan játékost, akinek eddig a klubhüség volt a legfőbb jellemzője?- Huszonkilenc éves vagyok, van még vagy öt évem, amíg jól mehet a játék. Megyek a bátyám után Nagymagyarra (Zlaté Klasy). Együtt kezdtük, együtt fejezzük be, igaz, egy osztállyal lejjebb. Ami még oda vonz, az az, hogy további két volt csapattársam Krajč és Mezei is ott játszik. Talán sikerül ismét megtalálni valamit az egykori „örömfociból“, és úgy játszani, hogy a szurkolók szívesen menjenek ki vasárnap délután a futballpályára ebben a csallóközi nagyközségben. A szurkolók véleménye ugyanis számomra mindig fontos volt és az is marad, amíg csak végleg be nem fejezem. MÉSZÁROS JÁNOS szereplő együttesek szurkológárdáját is megszégyenítő módon az idegenbeni mérkőzéseket is 300 - 400 személy szurkolta végig. A kerületi bajnokság keleti csoportjában szereplő csapat megérdemelten lett őszi bajnok. A 13 mérkőzésből tizenegyet megnyert, csak egyszer kellett vesztesen elhagynia a pályát. Ez a nyitó találkozón Kozárovcében történt. A csapat a letöbb gólt rúgta (40) és a legkevesebbet kapta (9). A második helyezett Šurany előtt két pont az előny, míg a harmadikat, Nagysallót (Tekovské Lužany) nyolc ponttal előzi meg. A helyi Slovan labdarúgóira a tavaszi idény kezdetén várnak a legnehezebb mérkőzések. Előreláthatólag az első négy-öt fordulóban sok minden tisztázódhat. A sikeres szereplés feltételei biztosítottak. A csapat vezetőinek, játékosainak és szurkolóinak féltve őrzött vágya így valósnak és elérhetőnek látszik. ÁBEL GÁBOR SZERETNI KELL... Napjaink sportjában, sajnos, elég gyakoriak a sportszerű gondolkodást tagadó, támadó cselekedetek. Nem múlik el úgy hónap, hogy ne lennénk kénytelenek sportszerűtlenségekről hírt adni. A kelleténél sokkal gyakrabban tapasztaljuk, hogy a sportsikerekhez vezető számtalan érdek nem tisztítja, hanem inkább fertőzi a sportpályák légkörét, és olyan gondolatokat ébreszt, amit jobb lenne mindenkinek azonnal elfelejteni. A helyi és a klubsovinizmus a legnagyobb veszélyek egyike, mert elfogultságra, a tiszta játék szellemének megcsúfolására buzdít. Pedig a sport csak addig sport a szó igazi értelmében, amíg tiszta eszközökkel vívják... Kezdődik ez mindjárt a különböző sportágak szabályainak tiszteletben tartásával. A szabályok megsértése éppen olyan sportszerűtlenség, mint a durva szavak használata, erőszakoskodás vagy-az ellenfél megfélemlítése. Az a sokat hangoztatott mondás, hogy költő hazudj, csak rajta ne kapjanak, semmiképpen sem vonatkoztatható a sportra. Még akkor sem, ha ügyesen, furfangosan elkövetett, és azért a rejtve maradt szabálytalanságok nemegyszer sikert hoznak. Sőt, kiváltják a nézők elismerését! Márpedig a sportban az a szép, hogy szabályok vannak (nem úgy mint az életben?) és a szabályok kerete között kell és lehet küzdeni. A szabályok megsértése tehát egyenlő a sport tagadásával! Milyen elszomorító látványt nyújtott a közelmúltban az európai kupaküzdelmek néhány labdarúgó- és kézilabdamér- közése, amelyen gátlástalanul harcoltak a csapatok. A hazai bajnokságokban is van ilyesmi... Régi tétel: a sport csak addig ér valamint, amíg épülünk és felüdülünk tőle, amíg szórakozást, pihenést, ki- kapcsolódást ad sokaknak. Mit ér a legizgalmasabb film, ha cinizmusra, kegyetlenségre vagy éppenséggel túlzott szexualitásra nevel? Mit ér a legnagyobb sportteljesítmény, ha csaltak a versenybírók? Mi* ér a legnagyobb eredmény, a legszebb dij, ha áthágtuk a sportszerűség alapvető szabályait? Nagy hiba lenne nem észrevenni: a sportszerűség ápolása, a sportszerű gondolkodás terjesztése szorosan összefügg a játék (nem a pénz!) szeretetével. Nem volt (vagy volt?) és nem is lesz olyan tét, amiért a sport játékos jellegét érdemes lenne feláldozni. Hiszen a sportban az a szép, hogy segítségével félretehet- jük hétköznapi gondjainkat és átadhatjuk magunkat a játék örömének. Félreértés ne essék. A sport játékossága nem felelőtlenséget jelent! A gyermeknek is csak akkor igazán öröm a játék, ha komolyan csinálja. A sport is csak akkor ér valamit, ha komolyan művelik. De gondolataink hátterében mindig ott kellene lennie annak, hogy mi tulajdonképpen csak játszunk. Mint ahogyan gyermekeinket is arra neveljük: bármennyire is beleélik magukat játékaikba, sose higgyék azt valóságnak. Mindig tartsanak mértéket. ZÖLDSÉGES KONTRA NYUGDÍJAS. De hol van már napjaink élsportjában a mértéktartás! Amikor megjelent a rádió „fiatalabb testvére“, a televízió, a lelátók beköltöztek a lakóházakba, a szobákba. És a mérkőzésre kijáró embernek konkurense támadt: a televízió előtt ülők, akik ugyan nem sokat értenek a sporthoz, de annál okosabban beszélnek róla. Ha nem lenne az a csodálatos „doboz“, akkor egyes sportolók fe- negyerekeskedése, a botrányok, a szabálysértések nem lépték volna túl a jégkorong, a labdarúgás határát, hogy csak a két legnépszerűbb sportot említsük. így azonban országos vitákra ad okot. A zöldségárus összevész a nyugdíjassal, a nagypapa az unokával. Csak azért, mert nem egyezik a véleményük. Abszurd , dolog: hány embert érdekel a sport, annak ellenére, hogy sohasem sportolt, nem ismeri annak eredeti küldetését, alapelvét. Sőt, még szabályait sem pontosan! Ugyanilyen érthetetlen (vagy érthető?), hogy miért kerget a kétség- beesés szélére egy országot, egy várost mondjuk a labdarúgóválogatott, illetve a klubcsapat veresége, gyenge szereplése? Mellesleg megjegyezve: ha tartósan nem tartozik a válogatott az élmezőnybe, hát istenkém, a japánok sem tartoznak oda, mégis labdába tudnak rúgni - a világpiacon! Miért ismerjük százszorta jobban az élsportoló személyiségét, lelkivilágát, mint mondjuk saját magunkét? Miért nem bíráljuk hasonló hangnemben a vízvezetékszerelőt, a tudományos dolgozót, a hanyag munkást, ha megérdemelné? Miért? A kérdőjelekre nehéz a válaszadás. Az viszont tény és való: a népszerűség eredményeképpen túlbecsülésnek örvendő sport sok nem kívánatos jelenséget von maga után. Elsősorban is egy ország öröme és bánata lett. Aztán itt van a gyakran eltúlzott presztízs kérdése is. Egy nemzet élsportja jelzi ugyan a társadalom fejlettségi fokát, ám az élet- színvonalnak vannak más fokmérői is mint mondjuk a tekevilágbajnokságon szerzett három érem! A kettéosztott világ azonban új csatateret talált a sportpályákon, ahol fegyver és vér nélkül lehet bizonyítani saját igazunknak igazát. Már réges-régen nem időszerű Coubertin báró, a modern olimpiák szülőatyjának mondása, hogy „Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel...“ És az a mindenárom való győzelem rossz irányba tereli milliók kedvenc szórakozását. A pénz irányába! (Sokat beszéltek erről a Nemzeti Olimpiai Bizottságok Szervezetének nemrégi mexikói tanácskozásán is). Főleg a nyugati országokban. Ott a sport óriási kereseti forrás lett. A korrupció és a pénzügyi akrobatika áttekinthetetlen dzsungele A sportoló áruvá vált, a klub tulajdona, vagyona lett. Az üzletemberek pedig nemcsak a sportolókat viszik vásárra, hanem a versenyek és a mérkőzések eredményeit is. A sport demoralizá- lása tragikus kicsúcsosodását éli napjainkban. Ahol a pénz már nem bizonyul elegendő doppingnak, ott megjelenik az ajzószer. A sport alapeszméjének legnagyobb ellensége. TÜKÖRKÉP. Nyilvánvaló, mindezeket az amorális tényezőket a kapitalista világ fogyasztói társadalma idézte elő. Itt burjánzik egekig a pénzimádat. Sajnos, egységesített testnevelésünk még nem volt elég erős, tapasztalt, amikor a sport súlyos betegsége, mondhatni rákfenéje hozzánk is eljutott. Gyakran vágunk olyan arcot, mintha páciensünk egészséges lenne, pedig tudjuk, hogy nem így van egészen. Tudjuk, hogy például legnépszerűbb sportjaink körül nem kis pénzek röpködnek, hogy nálunk is vannak „bundák“, előre megbeszélt eredmények. Hogy ezáltal a szocialista sporterkölcs a peritériára szorult? Sok sportvezető mitsem törődik ezzel. Itt kellene keresnünk a dolgok lényegét. Persze, beszélhetnénk a százezrekről, akik rendszeresen sportolnak és kocognak, a testnevelési mozgalom sikereiről, az új létesítményekről, az önfeláldozó sportvezetőkről, a világ legnagyobb tömeges sportünnepélyéről, a spartakiád- ról; ám a sporterkölccsel és a tiszta játékkal összefüggő cseppnyi keserűség megmaradt volna bennünk. Erről is beszélni kellett. Már említettük: akárcsak a világ minden táján, nálunk is mikroszkóp alatt van a sport. Szinte az egész ország a nagyitó fölé hajlik, kérdéseket tesz fel, figyel, következtet. Sportolóink népszerűsége vetekszik a színész, az énekes népszerűségével. Sőt. Úgy tűnik, a sáros mezű, csapzott hajú futballista, atléta, jég- korongozó eszményképe közelebb áll a fiatalokhoz, mint az illatos szmokingban szereplő táncdalénekes. A sportoló ugyanis a keménység, a szívósság, a becsületesség, az erő, az önmegvalósítás megtestesítője. Minderre szüksége van az ifjúságnak az életben. Ráadásul a sportoló a fizikai és pszichikai erőkifejtés során természetes önmagát adja, kénytelen adni. És ez is vonzó a tizenévesek számára. Mindezt tudjuk. A probléma abban rejlik amit nem tud mindenki. A sportolók viselkedéséről van szó. Persze, nem mindenki él vissza helyzetével. Élsportolóink olyanok, amilyeneknek neveljük őket, amilyen környezetben nevelkednek, amilyenek edzőik és vezetőik. Ha azt akarjuk (márpedig miért ne akarnánk!), hogy sportéletünk a „fair play“ tekintetében is tükörképe legyen tejlett szocialista társadalmunknak, nem feledhetjük Pierre Coubertin szavait (,,A fair play feltételez bizonyos születési adottságokat, ám a jellem fejleszthető...“), teret kell nyitni neki az élet minden területén. Nemcsak azért, mert itt formálódik jövendő élsportolóink erkölcsi arculata TOMI VINCE Csémi István és az ellenfél egyik játékosa a Kuwait elleni edzőmérközé- sen, 1982 nyarán DERŰLÁTÁSSAL AZ ÚJ IDÉNY ELÉ A zselizi (Želiezovce) labdarúgók az 1983/84-es bajnoki évben alighogy elkerülték a kiesést. Az utolsó fordulóban idegenben kellett és sikerült győzniük, így szerencséről is beszélhetnek, hogy megmenekültek. A nyári felkészülés során Vladimir Ličkónak, a vnb elnökének szavait idézve a következőket írtuk lapunk hasábjain: „Csupán egy eredményt tartunk elfogadhatónak - a bajnokság megnyerését.“ Még a város néhány köztiszteletben álló vezetője is megkérdőjelezte a kijelentés komolyságát és nagy erőfeszítésébe került megvédeni a leírtak hitelességét. Vegyük sorjába az eseményeket. A csapat szakvezetője a tapasztalt František Raus lett. Kemény és hatékony edzésmunkát vezetett be. A kezdet kezdetén kijelentette, hogy csak azok élvezik bizalmát, akik az edzéseken és a mérkőzéseken minden erejüket és tudásukat latba vetik. Bevezették a játékosok megkülönböztetett értékelését. Az edző valamennyi szakosztály ülésén részletesen beszámol a csapat hangulatáról s elemzi a játékosok teljesítményét a bajnoki mérkőzéseken. A játékosállomány tapasztalt labdarúgókkal, az SZNL l-et is megjárt Jobkóval, Kociánnal és Mészárossal bővült. Rajtuk kívül leggyakrabban a következők szerepeltek: Záhorský, Gulyás I., Balogh, Krcsmérik, Gulyás R., Tokar- čík, Sokol, Őulan, Janšík, Csikós, Kokoška, Setnický, Štuler. A labdarúgó-szakosztály Csen- ky Dezső elnök és Juhász József alelnök személyében a sportért élő vezetők irányításával tevékenykedik. A szakosztály is magáénak vallotta a csapat problémáit, s minden tekintetben messzemenően támogatja annak igyekezetét. A helyi párt és állami szervek, valamint az üzemek is segítik a csapatot. Végül, de nem utolsósorban a lelkes szurkolók is kitettek magukért. Nem egy esetben a legmagasabb osztályokban
