Új Szó, 1984. október (37. évfolyam, 232-258. szám)
1984-10-01 / 232. szám, hétfő
Fejlesszük ideológiai munkánkat a fasizmus ellen, a békéért és a szocializmusért folytatott harc hagyatékának szellemében (Folytatás a 3. oldalról) idézésében is, mivel előkészítését Hitler nem utolsósorban a birodalmon kivül élő németek „védelmének“ szükségszerűségével indokolta. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell arra, hogy az angol kormány készségesen asszisztált mindebben, lord Runcimant Csehszlovákiába ellenőrző látogatásra küldte, hogy a helyszínen győződjön meg arról, hogyan respektálják és védik nálunk az „emberi jogokat“ a német kisebbséggel kapcsolatban. A demokrata urak- a gyarmatosító birodalmak és erőszakos impériumok képviselői- már abban az időben is előszeretettel tetszelegtek „az emberi jogok védelmezőinek“ szerepében. Runciman hírhedt csehszlovákiai missziójának olyan eredményekkel kellett végződnie, amelyeket Londonban Berlin „megnyugtatása“ érdekében előre elterveztek és ez volt a második világháború kirobbantásának egyik gyújtóanyaga. Az ún. kiüzöttek azt, hogy el kellett hagyniuk hazánkat, amelyben hódítóként viselkedtek, ma az egyik legnagyobb igazságtalanságnak és sérelemnek minősítik. A valóságban ez a legkisebb törlesztés volt azért a határtalan szenvedésért, amelyet a fasizmus okozott népünknek. Négy évtized telik el rövidesen a háború befejezésétől. Minden évben tanúi lehetünk azonban a különféle revansista összejöveteleknek. Ezeken támadják hazánkat, a szocialista Csehszlovákiát, a Német Szövetségi Köztársaság, vagy Ausztria különböző személyiségeinek jelenlétében. Az idén a revansisták támogatásra találtak az NSZK elnökénél, sőt Kohl kancellárnál is. Kohl ugyan - és nincsen egyedül- tagadja, hogy az NSZK-ban re- vansizmus van, de ugyanakkor nem veti el a revansizmus tézisét, az ún. német kérdés „nyitottságáról“ és Kelet-Európának a „szabad Európához“ való csatolásáról. Az egész dolog komolyságát növeli az a tény, hogy Nyugat felelős politikai vezetői is kétségbe vonják, sőt közvetlenül tagadják a jaltai és a potsdami szerződés érvényességét. E szerződések alapján rendezték el a háború utáni viszonyokat és alapelveiket 1975-ben a helsinki európai biztonsági és együttműködési konferencia is megerősítette. A közelmúltban kétszer egymás után Ronald Reagan is támadta ezeket a szerződéseket. Kohl kancellártól eltérően az NSZK-ban sok olyan burzsoá politikus van, aki elismeri a revansizmus létezését. Többnyire azonban arra az álláspontra helyezkednek, hogy nem olyan „politikai erő'*, amelyet komolyan kellene venni. Szerintük csak a múlt megkésett visszhangjáról van szó. Valóban nevetséges lenne, ha túlbecsülnénk a revansista találkozók külsőségeit. Nincs szó azonban ártalmatlan folklórról, vagy pedig a régi birodalom elévült szimbólumainak seregszemléiről. A folyam habja szerint meg tudjuk állapítani az áramlat veszélyességét. Kétségtelen, hogy a nyugat-németországi és más kapitalista országok politikai életét jellemző áramlatok arra intenek, nem lehetünk gondtalanok. Az imperialista erőknek a második világháború eredményeinek megmászására kifejtett törekvései komolyan aggasztják mindazokat, akik megfontoltan nézik a világ mai fejleményeit és távlatait. A harmincas évek derekán, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a hitleri Németországtól, valamint fasiszta, reakciós szövetségeseitől csak a legrosszabb várható, csupán a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé hívta fel hangsúlyozottan a figyelmet a háború veszélyére. Csehszlovákia Kommunista Pártja, a Komintern határozataival összhangban, hazánkban széles antifasiszta front megalakítására mozgósított. Akkoriban a hírhedt Ferdinand Peroutka - burzsoáziánk „várszárnyának“ szószólója - azzal gúnyolta ki a kommunistákat, hogy állítólag szélcsendben is „hallják a haraszt zörgését“. Hangsúlyozta, hogy a hitleri Né- metországggal meg kell találnunk a közös nyelvet, feleslegesen nem szabad ingerelnünk. Ez jóval München előtt „müncheni“ megnyilvánulás volt! F. Peroutkát csak prototípusként, azon politika jelképeként említettem meg, amellyel burzsoáziánk végül is kizárta magát a csehszlovák nép ügyeinek eldöntéséből. Hadd tegyem azonban hozzá, hogy F. Peroutkát nagyon tisztelik az ún. disszidensi körökben. Mi több, - elnézést kérek, hogy erről szólok, de ez esetben az olyan demagógia jellemző példájáról van szó, amellyel ellenségeink igyekeznek lépést tartani nemzeteink történelmi tudata alakulásával - egyesek Havlíček óta a legkimagaslóbb cseh újságírónak tekintik. Havlíček azonban nemcsak rendkívül ügyes újságíró volt. Egyben megvesztegethetetlen harcosa volt a társadalmi haladásnak, a nép érdekeinek. Nemzetéről mindig a legnagyobb tisztelettel szólt. Művét is meghatározzák kora cseh társadalmának életviszonyai, s népünk emlékezetében és szívében tartósan megőrzi dere- kasságáért, amellyel védte nemzete ügyét, s vágyainak találó, magvas kifejezésének képességéért is. Fogyatékosságait szóvá téve teljes megértéssel viseltetett gyöngéi és ereje iránt, büszke volt arra, hogy a cseh nemzethez tartozik, a nemzet történetére, törhe- tetlenül hitt jövőjében, gyűlölettel tekintett a német úri és klerikális elnyomókra, mindazokra, akik a nemzetet megalázták, arra tanították, hogy hétrét görnyedjen, s vállalja a robotot. Azok, akik Münchent előkészítették, s akik kapituláltak - mint például F. Peroutka, a pragmatikus és kozmopolita újságíró - elárulták Havlíček hagyatékát. S aligha lett volna tőlük várható valami más. Az elitet jellemző arisztokratizmusuk következtében távol álltak a néptől. Különben is mindig csak megvetették s a néppel szembeni gyűlöletük meghatványozódott, amikor megértették, hogy reakciós magatartásuk nem talált megértésre és saját országukban teljesen elszigetelődtek. Végső soruk - hazánk ellenségeinek zsoldosainak szerepe - csak törvényszerű betetőzése volt sorsuknak. Persze, azok, akik ma Perout- kára hivatkoznak, tudják miért teszik ezt. Ók is politikailag teljesen elszigetelődtek, nyilvánosságunk teljes érdektelenségébe ütköznek, ami lejáratja őket még a kenyéradóik szemében is. Ezért gyűlölettel és lenézéssel beszélnek a csehszlovák népről. Szívügyük az, hogy a történelmével, valamint a jelenlegi, a szocialista társadalmi változások korszakának nagyságát bizonyító törekvéseivel kapcsolatos elképzelések torzítottak legyenek. Vegyük csak például, milyen kitartóan igyekeznek lejáratni azt a művészetet, amely ennek a kornak nagyságát tükrözi és tudatosan hozzájárul a dolgozók új világért vívott harcához. Ezzel szemben kiemelik az olyan művészeti képződményeket, amelyek a „mi emberünket“ olyan seké- lyes kispolgárként, korlátolt és kul- turálatlan emberként parodizálják, aki csak az élvezeteire gondol, és minden eszmény csak a nehezére van. Ez sajátos módja azon politikai platform csődje megmagyarázásának, amely hiába törekszik a szocializmussal szemben szélesebb ellenzéket teremteni. Ebben kifejezésre jut a szocializmussal szembeni ellenséges'viszony, annak szívós, elvakult törekvése, hogy ne ismerjen el semmit sem azokból a forradalmi változásokból és eredményekből, amelyeket népünk 1945 óta napjainkig elért. S főleg arról van szó, hogy cáfolja azt, miszerint a szocialista országokban az új társadalommal párhuzamosan új ember születik - új szocialista öntudattal, új, szocialista erkölccsel. V isszatekintve arra az útra, amelyet népünk Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetésével az elmúlt négy évtizedben megtett, és értékelve eredményeit, nem kerülhetjük el azt a kérdést, hogy valójában mennyiben voltunk és maradtunk hűek azokhoz az eszményekhez, amelyek jegyében kivívtuk szabadságunkat, s amelyek zászlaja alatt reményekkel, lelkesedéssel eltelve átléptük az új korszaknak, az igazi demokrácia és szocializmus korszakának küszöbét. Megvalósultak ezek az eszmények, avagy eltávolodtunk tőlük, illetve irreálisaknak bizonyultak, ahogy azt a jobboldaliak és a szocializmus ellenségei főleg a hatvanas években igyekeztek bebizonyítani? Aki csak kissé elfogulatlan, aki a társadalmi jelenségek értékelésében nem téveszti szem elől a történelmi kilátásokat, s meg tudja különböztetni a lényeget a külsődlegestől, az természetesen a legkisebb mértékben sem kételkedhet abban, hogy az adott valóság, amely teljes joggal büszkeséggel tölt el bennünket az elvégzett mű és a szocializmus láttán, nemcsak hogy megfelel a szocializmus úttörői és első építői elképzeléseinek és vágyainak, hanem sok vonatkozásban túl is tesz rajtuk. Ez nem eltúlzott állítás, ez nagy és rendkívül értékes igazság. A jelen gyakran túlságosan is nehéznek tűnő problémái megoldásának gondjai következtében rendszerint kevesen tudatosítják ezt az igazságot, mivel magától értetődővé vált sok minden abból, ami valaha nehezen elérhető eszménynek, vagy olyan követelménynek tűnt törvényszerűen, amelyre az előző nemzedékek csak bátortalanul gondoltak. Egyetlen forradalom sem valósulhat meg forradalmi lelkesedés hiján és nyilván mindig velejáróját képezték és képezni fogják az illúziók. Talán senki sem intett óva előlük olyan határozottan, s nem mutatott rá annyira ártalmasságukra (akár az osztályellenség ellenállása szívósságának és alattomosságának lebecsülése, akár a szélsőbaloldali radikálisok türelmetlen szektássága miatt), mint V. I. Lenin. A forradalmi fellendülés korszakait törvényszerűen váltják a „kijózanodás“ korszakai. Csupán az a kérdés, hogy vajon a munka módszereinek és stílusának nélkülözhetetlen átértékelése a gyakorlati politika alapját képező elvek feladásához vezet, avagy a szubjektivizmus és a vo- luntarizmus korlátozásához, tárgyszerűséghez, tettrekészség- hez, a kitűzött célok, a tudományosan megalapozott program még szívósabb megvalósításához. Nyilván nem lehet a véletlen műve, hogy az imperializmus kísérleteit, amelyeknek célja a háború utáni világ elrendezésének alapvető megváltoztatása, a forradalmi és a haladó fejlődés eredményeinek felszámolása, a szocializmus meggyengítése és felgöngyölítése, a tőke általános uralmának megújítása, a múltban és ma is kiegészítik az adott országban (főleg abban, amelyet az antikommunista erők összpontosított igyekezete céltáblájaként jelöltek ki) a szocializmus belső ellenségeinek arra irányuló törekvései, hogy kétségbe vonják és befeketítsék egész eddigi, a szocializmus felé vezető útját, lejárassák és elértéktelenítsék a szocializmushoz hű ember milliók óriási igyekezetének és áldozatkészségének eredményeit. Nemegyszer megéltük ezt, és a hatvanas években kis híján végzetesen ráfizettünk erre. Csodák csodája, az „illúziók szertefoszlá- sáról“ azok szavaltak, akik korábban a legkevésbé álltak a hatásuk alatt, vagy ezt nyilván csak azért színlelték, hogy valamiképp megmagyarázzák a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején tanúsított felelőtlen, dog- matikus-szektás magatartásukat. Itt azonban nem volt szó az illúziók elveszítésének valamiféle fájdalmas folyamatáról, hanem azoknak az eszményeknek durva félrerú- gásáról, amelyek megalapozták nálunk az emberek millióinak igyekezetét az új társadalom építésében. A szocializmus felé vezető utunk lejáratására törekedve, még a legádázabb és a legdemagógabb ellenségeink se kendőzhetik el azt, hogy ennek az útnak már a kezdete magávalsodró volt; nemzeti és demokratikus forradalmunk és átnövése a szocialista forradalomba, valóban a dolgozó nép legszélesebb tömegeinek ügye volt; nálunk a szocializmus építése minden társadalmi terület példátlan fejlődéséhez vezetett. Elsősorban alapjaiban megváltozott a munkásosztálynak, a falusi lakosságnak, az értelmiségnek társadalmi helyezete. A nép valóban gazdája lett a társadalma- sított vagyonnak, és igazgatni kezdte ügyeit. A múlt ködébe vesznek és soha vissza nem térnek azok az idők, amikor görnyedni kellett az urak, a gyárosok, a nagybirtokosok és lakájaik előtt. Társadalmi életünk mély demokratizálása, amelyre csak a magán- tulajdonosi rendszert és ezáltal az osztályellentéteket kiküszöbölő szocialista társadalmi rend valósíthatott meg, lényegesen megváltoztatta az emberek közti viszonyokat, a társadalmi légkört és az ember értékelésének mé/céit. Nehezen, de feltartóztathatatlanul érvényesülő elv, a szocializmust jellemző egyik legfontosabb elv, hogy az embereket a társadalmi fejlődéshez való hozzájárulásuk szerint becsüljük, aszerint, hogy valójában mit tudnak és mit hajlandók a társadalomnak nyújtani, s nem pedig a vagyonuk vagy a származásuk szerint. Lényegesen megváltoztak nemzeteink és nemzetiségeink kapcsolatai is. A szocialista állam nem engedi meg, hogy szítsák köztük a bizalmatlanságot, s bárkit nemzeti hovatartozásáért gyűlöljenek. S ha Nyugaton azt állítják, (ez gyakran előfordul az utóbbi időben, főleg azóta, hogy az Egyesült Államok kibontakoztatta hírhedt kampányát az „emberi jogok védelmére“), hogy nálunk állítólag üldözzük az embereket nemzetiségükért és vallási meggyőződésükért, akkor ezzel egyetlen célt követnek: befeketíteni a szocialista Csehszlovákia jó nevét. Egyes esetekben ugyanakkor nyomást akarnak gyakorolni. Szeretnék elérni azt, hogy egyes elemek szabadon fejthessék ki törvénytelen szocialistaellenes tevékenységüket. Ez azonban egy más kérdés. A gondos kerttulajdonos nem engedi meg, hogy kertjét kártevők veszélyeztessék. Ehhez hasonlóan a szocialista társadalomnak nemcsak joga, hanem kötelessége is az ellenséggel szemben védeni a dolgozók vívmányait. E legendő meggyőző tényanyag tanúskodik társadalmunk sokoldalú fejlődéséről a gazdaságban, a szociális szférában, a kulturális és a művészi alkotó tevékenységben. Ezek a dokumentumok bizonyítják, hogy szocialista államunk óriási eszközöket fordít a társadalom fejlesztésére, s a kommunista párt, a szocialista állam, a Nemzeti Front valamennyi szervezete homlokterében az ember java áll. Vegyük például iskolaügyünket és kulturális-művelődési intézményeinket. Társadalmunk e fontos területén az anyagi-műszaki és a káderbázis fejlődésének gyors áttekintése is arról tanúskodik, hogy Csehszlovákia, amelyet már a forradalom előtt kultúrállamnak tekintettek, éppen a szocializmusban alapvető pozitív változásokon ment át. Ezek lehetővé tették Komenský, nemzetébresztőink és a szocializmus úttörői régi álmainak megvalósulását, a művelődési rendszer széleskörű demokratizálását. A kulturális, népnevelő és a művészeti tevékenység már régen nem a magába zárkózó arisztokrata elitnek, az elefántcsonttornyokba zárkózó kiválasztottaknak a kiváltsága. Alkotásaival nemesíti az egyszerű ember életét, jelentősen hozzájárul szellemi és erkölcsi fejlődéséhez, a dolgozók szocialista életmódjának formálásához. S e nemes cél szolgálatának megfelelően becsüli és értékeli pártunk, szocialista államunk és dolgozó népünk. Igen, itt is találkozunk komoly problémákkal. Ezeknek egyike: a háború előtt (1936-1937) a csehszlovákiai főiskoláknak mintegy 27 ezer hallgatójuk volt. Napjainkban (1983-1984) már csaknem hétszer több - 181 ezer. Ennek meglelel a szükséges létesítmények és a pedagógiai dolgozók számának gyarapodása is. Egyben növekednek a főiskolák fejlesztésére fordított költségek is. A középiskolai tanulók száma négyszerese a háború előtti szintnek. Ennek ellenére akkoriban nagy nehézségek voltak végző tanulóik elhelyezésével és érvényesülésével. S előfordultak akkor valamiféle nehézségek a felvételi eljárással? Ilyen fogalmat akkoriban senki sem ismert. A szabályozást nemcsak a vizsgák biztosították, hanem főleg a szociális differenciálás, az, hogy ki rendelkezett a tanulmányokhoz szükséges anyagiakkal. Elég elgondolkodni e tények fölött, amelyek csak részben tükrözik a két társadalmi rendszer ellentétjét, hogy nyilvánvalóvá váljon, társadalmunk mai nehézségei nemcsak jellegükben teljesen eltérőek, hanem társadalmunk ugyanakkor egyetlen törekvéstől vezérelve fog hozzá minden probléma leküzdéséhez és megoldásához: javítania a dolgozó ember életét, megteremteni ésszerű szükségletei kielégítésének nélkülözhetetlen előfeltételeit. Ez természetesen egyrészt megkívánja azt, hogy szigorúan ügyeljünk a fejlődés reális lehetőségeire, s másrészt az embereket arra vezessük, hogy tisztában legyenek e lehetőségek határaival, és követelményeikben ne tévesszék szem elől a társadalom érdekeit, lelkiismeretesen és felelősségtudattal teljesítsék vele szembeni kötelességeiket. Talán nem is kell különösképpen hangsúlyoznom, hogy e tekintetben milyen fontos szerepe van az elvszerű politikának, a dolgozók iránti őszinteségnek, a hozzáértő, offenzív propagandának, agitáció- nak, valamint a tömegpolitikai munkának. Az élet megtanított bennünket arra, hogy mi sem károsabb a teljesíthetetlen felelőtlen ígérgetésnél, az olyan elképzelések terjesztésénél, hogy könnyen és vargabetűk nélkül elérjük a szocializmust és a kommunizmust és a fejlődés mentes az ellentmondásoktól, a feszültségtől és a konfliktusoktól. A társadalom legjelentősebb forradalmi átépítésének e történelmi útját leegyszerűsítő propaganda, amely semmibe veszi bonyolultságát és akadályait, nem mozgósíthat, akármennyire is hangosan hozsannáz. A szocializmus építése során a legjobb szándéktól vezérelve sem kerülhetjük el a népszerűtlen intézkedéseket sem, annál is inkább, mivel ha az emberek megszokják, hogy minden túlságosan könnyen valósul meg, akkor növelik igényeiket, és nem törődnek kielégítésük erőforrásaival. A propagandának és az agitá- ciónak éppen az ilyen helyzetben kell bizonyítania érvei erejét: mindenkinek meg kellene értenie, hogy a problémákat meg kell oldani, még mielőtt felhalmozódnának, s a szocializmus számára a legnagyobb veszély a problémák megoldásának elodázása és a pragmatizmus, amely nem törődik azzal, hogy mi lesz holnap. Felmérve társadalmunk fejlődését a felszabadulástól napjainkig, (Folytatás az 5. oldalon) ÚJ SZÚ 4 1984. X. 1.
