Új Szó, 1984. szeptember (37. évfolyam, 207-231. szám)
1984-09-29 / 231. szám, szombat
ÚJ szú 3 1984. IX. 29. A Szovjetunió kész együttműködni mindazokkal, akik hozzájárulnak a feszültség csökkentéséhez, a bizalom légkörének kialakításához Andrej Gromiko beszéde az ENSZ-közgyűlés XXXIX. ülésszakának általános vitájában (ČSTK) - Az ENSZ-közgyűlés XXXIX. ülésszakán folyó általános politikai vita negyedik napján, csütörtökön este mondott beszédet Andrej Gromiko, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió Minisztertanácsának elsó aielnöke, külügyminiszter. Beszédét az alábbiakban teljes terjedelemben'közöljük. Elnök úr, tisztelt küldöttek! Az „Egyesült Nemzetek Szervezete“ kifejezés már csaknem negyven éve szerepel a politikai ’ szótárban. Gyakorlatilag nem létezik egyetlen olyan fontos nemzetközi kérdés sem, amellyel összefüggésben különböző nyelveken nem hangzott volna el ez a kifejezés ebben az épületben vagy kívüle. A világban zajló eseményekben és ügyekben az ENSZ széles körű aktivitása tulajdonképpen e fórum küldetésével adott. Azért hozták létre, hogy a világbéke és a biztonság megőrzése érdekében egyesítse az országok politikai jóakaratát és lehetőségeit. Ez a következtetés, amelyre az ENSZ alapító tagállamai jutottak, tulajdonképpen nagyon egyszerű. A legvéresebb és legpusztítóbb háború tapasztalataiból született, amelyet az emberiség valaha is átélt. Igen, éppen e közös erőfeszítéseknek köszönhetően sikerült csapást mérni az agresszorra. Drága áron született meg ez a győzelem, melynek negyvenedik évfordulóját jövőre ünnepeljük. A fasizmus ellen harcoló valamennyi nemzet hozzájárult ehhez, a döntő szerepet azonban vitathatatlanul a Szovjetunió játszotta. A háború utáni világ újjáépítéséhez is közös erőfeszítésekre volt szükség, és ez szükséges napjainkban is. Hiszen a második világháború legfőbb tanulsága az, hogy az országoknak közösen kell fellépniük a háborús veszély ellen. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy a földön még ki sem hűltek a háborús tűzfészkek, városok és falvak ezrei hevertek romokban, és a nemzetközi helyzet ismét bonyolulttá vált, majd később kiéleződött. Ezért azokat terheli a felelősség, akik önkényuralmi terveiket szem előtt tartva semmibe vették a Hitler-ellenes koalícióban vállalt szövetségi kötelezettségeiket, és megfeledkeztek a múlt tanulságáról. Államok egy csoportja lemondott *az ENSZ alapokmányában foglalt nemes célokról és alapelvekről, amelyeket aláírásukkal korábban szentesítettek, és egyre fokozottabb háborús előkészületeket tett, agresszív katonai tömbök rendszerét hozta létre, melyek pillére az Észak-atlanti Szövetség lett. Ezek az államok hitet tettek ,,az erő pozíciójából“ folytatandó politika és a „háborús szakadék szélén való táncolás“ irányvonala mellett. Nekik köszönhető „a hidegháború“ létrejötte, amely hosszú éveken keresztül akadályozta az államközi kapcsolatok normális folyását. Növekedett a háborús veszély Ennek következtében a háború utáni években a világot súlyos megrázkódtatások érték. És amikor a nemzetközi kapcsolatokban, mint az enyhülési folyamat időszakában is, bővülni kezdett a különböző társadalmi rendszerű országok közötti együttműködés, mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezeket a pozitív folyamatokat megzavarják. A NATO-tömb könnyelműsége folytán ez sikerült is. A világpolitikában tapasztalható ilyen hozzáállás következtében alakult ki az a helyzet, amely napjaink nemzetközi életében tapasztalható. Fokozódott a háborús veszély, és a világbéke alapjai ingatagabbak. A békeerók széles frontja szembeszáll azonban azzal az irányvonallal, amely jelenleg minden korábbinál jobban megnyilvánul az Egyesült Államok jelenlegi politikájában és azok törekvéseivel, akik csatlakoznak ehhez az irányvonalhoz. A Szovjetunió a békéért folyó küzdelem aktív élharcosa. Hű volt és mindig is hű marad ahhoz az ünnepélyds ígéretéhez, amelyet rögtön azután lett, hogy elsöpörték a bűnös fasiszta horogkeresztet, és szétzúzták a hitlerista háborús gépezetet. Ezen ígéret lényege azóta sem változott: határozottan küzdeni azért, hogy többé ne lobbanjon fel újabb világháború lángja. S ha ezt sikerült megakadályozni csaknem négy évtizeden át, akkor ez nagymértékben azon országok érdeme, amelyek a nemzetek közötti békés egymás mellett élés politikáját valósítják meg, és amelyek nemzetközi tekintélyüknek és befolyásuknak köszönhetően. gúzsba kötik az agresszív és kalandorszándékokat, bárhonnan is induljanak ki. Ezen országok közé tartozik a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége is. A többi szocialista országgal együttműködve továbbra is a nemzetközi kapcsolatok javulására törekszünk. Éppen erre irányulnak a Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének prágai ülésén, valamint a KGST-országok közelmúltban Moszkvában megtartott gazdasági csúcsértekezletén elfogadott dokumentumok is. A tömegpusztító fegyvereket nem szabad bevetni A Szovjeutnió és a szocialista közösség országai erőfeszítéseiket a legfontosabb célra, az atomháborús veszély elhárítására összpontosítják. Ha működésbe hoznák a világban jelenleg felhalmozódott pusztító potenciált, az emberi faj alighanem kipusztulna. Ennek megakadályozása rendkívül fontos feladat, melyhez az ENSZ-ben képviselt valamennyi országnak hozzá kell járulnia. Senki és semmi sem mentheti fel őket a jelenlegi generációk és a jövő nemzedékek sorsa iránti felelősség alól, azon felelősség alól, amely az ENSZ alapokmányából eredően hárul rájuk. „A világ alapvetően megváltozott“, hangsúlyozta a közelmúltban Konsztantyin Csernyenko, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke. „Problémáit erőszak alkalmazásával nem lehet megoldani. A realitásokból kiinduló, a józan észre támaszkodó politikát kell folytatni közös együttműködésben az emberiség előtt álló feladatok megoldása céljából“. Akik számára a béke valóban drága, nem maradhatnak meg pusztán annál a megállapításnál, hogy az atomháborús veszély fokozódik. Pontosan rá kell mutatni arra, honnan is ered ez a veszély. E kérdés tisztázása nemcsak a történelmi igazság szempontjá- bóí elengedhetetlen. Annak megértésétől, hogy az emberiség mi miatt került közelebb a nukleáris katasztrófa szakadékéhoz, függ a válasz arra a kérdésre is, hogy leállítható-e ez a folyamat, és hogyan lehetséges ennek elérése. Alapvető jelentőségű a politikában tapasztalható két irányvonal, valamint a nukleáris fegyverek kérdéséhez való hozzáállás összehasonl ítása. Hirosima és Nagaszaki után a világ szemtanúja volt, hogy egyre nagyobb mennyiségű atomfegyver halmozódott fel, és tapasztalható volt a „nukeláris zsarolás politikája“. A Szovjetunió egyértelműen amellett szállt síkra, hogy helyezzék törvényen kívül ezeket a legszörnyűbb és legpusztítóbb fegyvereket. Az ENSZ-ben már 1946- ban előterjesztették azt a szovjet indítványt, amely nemzetközi szerződés megkötését javasolta arra vonatkozóan, hogy egyszer s mindenkorra tiltsák meg az átomfegyverek gyártását és bevetését, illetve követelte a meglevő készletek megsemmisítését. A fasizmus ellen vívott küzdelemben egykori szövetségeseink azonban nem szavaztak ezen indítvány mellett. Ez a reagálásuk szükségszerűen aggasztotta a világ nemzeteit, és valóban komolyan nyugtalanította is őket. És mi történik napjainkban? Még a legmagasabb hivatalos szinteken is arról beszélnek, hogy az Egyesült Államoknak állítólag joga van az első nukleáris csapás mérésére, tehát az atomháború elindítására. Országunk olyan időben sürgette az atomfegyverek betiltását, amikor maga még nem rendelkezett ilyen eszközzel, majd később is, amikor már kifejlesztette saját ilyen típusú fegyverét. A Szovjetunió most is azonnali intézkedések elfogadását sürgeti a nukleáris fegyverek csökkentése, illetve végső soron teljes megsemmisítésük érdekében. Ezt a célt szolgálják azok a kezdeményezések is, amelyeket a Szovjetunió tett, s amelyek átfogó jellegűek. Mindazokban az esetekben, amikor az amerikai fél realista magatartást tanúsított, valamint az egyenlőség és az egyenlő biztonság elve alapján hajlandóságot mutatott a megállapodásra, és korábban ez így volt, sikerült fontos megállapodásokat kötni. Jelentős lépés volt például a stratégiai támadó fegyverrendszerek korlátozására vonatkozó ideiglenes megállapodás (SALT-1) megkötése, valamint a rekétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról 1972- ben létrejött szovjet-amerikai megállapodás. Az amerikai propaganda csalárdsága A későbbiekben azonban az atomfegyverek csökkentésére vagy legalábbis korlátozására való törekvéseink nem jártak konkrét eredménnyel. Az Egyesült Államok külpolitikai irányvonalát meghatározó körökben a militarista törekvések kerekedtek felül. Ezek az érvényben levő szovjet-amerikai megállapodások leértékelésére törekszenek, és lemondanak mindarról - így volt ez a SALT-2 esetében is -, amit korábban sokéves kitartó munka árán sikerült a két félnek elérnie. Meghiúsították a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia részvételével az atomfegyver-kísérletek teljes és általános betiltásáról folytatott trilaterális tárgyalásokat, s nem hajlandók ezek felújítására. Leállították a föld alatti atomkísérletekről, valamint a békés célú atomrobbantásokról régen aláírt szovjet-amerikai szerződések ratifikálását is. Az ilyen és ehhez hasonló akciók az Egyesült Államok politikájának csak néhány megnyilvánulását jelentik. Ezek fő célja az, hogy az USA katonai fölényre tegyen szert. Minden igyekezetükkel olyan változatok terjesztésére törekszenek, amelyekkel meg akarják téveszteni a közvéleményt. Azt pedig már egyáltalán nem is titkolják, hogy amennyiben a tárgyalások folytatása mellett döntenek, kizárólag az erő pozíciójából hajlandók azokat folytatni. Es ehhez állításaik szerint arra van szükség, hogy az Egyesült Államok mindenekelőtt erősítse katonai izmait. Washington sokáig habozott azt megelőzően, hogy képviselői Genfben leültek a tárgyalóasztalhoz. Az amerikai fél azonban olyan forgatókönyv alapján járt el, amely eleve nem számolt a megállapodással. Miként minősíthető másképp az, hogy a mi tárgyaló- partnereink ugyan részt vettek az európai nukleáris fegyverek korlátozásáról folytatott megbeszéléseken, azonban éppen más értelemben tevékenykedtek. Előre bejelentették az új amerikai közepes hatótávolságú rakéták több nyugat-európai ország területén történő telepítésének időpontját és velünk közölték: vagy elfogadjuk az Egyesült Államok álláspontját, vagy pedig nem lesz semmilyen megállapodás. És nem is lett. A szovjet javaslatokat 'egyértel- műen elutasították, jóllehet a mi indítványaink utat nyitottak volna megállapodások eléréséhez. Elutasítóan fogadták az egyenjogú megállapodás létrejöttére irányuló minden kezdeményezésünket. Washington szándékosan akarta meghiúsítani a tárgyalásokat mind a közepes hatótávolságú, mind pedig a stratégiai atomfegyverekről. Es ez sikerült is nekik. A tárgyalásokat látszólag támogató szavakkal való zsonglórködés félrevezető propagandafogás, és világos, hogy mi célt követ. Most örülnek annak, hogy sikerült megtartaniuk rakétáik európai telepítése megkezdésének eredeti menetrendjét. Azzal azonban, hogy a félrevezetést durva vagy alattomos formában végzik, a dolgok lényege nem változik: a jó gondolatot szennyes célokra használják ki. Felfigyeltünk arra, hogy a Nyugaton - beleértve az Egyesült Államokat - is vannak reálisan gondolkodó politikusok és felelős államférfiak, akik tisztában vannak azzal, hogy a tárgyalások kérdését ilyen célokra használják ki. Nem, ezen az úton nem lehet tovább haladni, nem lehet tovább halmozni az atomfegyvereket. A másik, ellenkező irányú úton kell járni, amely elvezet e fegyverek eltávolításához, majd pedig megsemmisítésükhöz Európában, majd az egész világon. A Szovjetunió a komoly tárgyalások híve. Nemcsak hogy készek vagyunk az ilyen párbeszédre, hanem ragaszkodunk hozzá. A stratégiai fegyverrendszerek, valamint az európai nukleáris eszközök korlátozását és csökkentését célzó indítványaink változatlanul érvényben vannak. Egyik fél számára sem biztosítanak előnyöket, de hátrányt sem jelentenek egyik fél számára sem. Az Egyesült Államoknak el kell hárítania azokat az akadályokat, amelyeket a tárgyalások útjába gördített. Gyakran halljuk a kérdést: Ha jelenleg nehéz megállapodni az atomfegyverek radikális csökkentésének kérdésében, nem lenne-e lehetséges olyan lépések megtétele, amelyek kedvező légkört teremtenének ehhez, növelnék az országok közötti bizalmat, és csökkentenék a nemzetközi feszültséget? Az a meggyőződésünk, hogy ez szükséges és lehetséges is. Ilyen hatékony intézkedés lenne annak a javaslatnak a megvalósítása, amelyet előterjesztettünk és az ENSZ-ben támogatásra talált az az indítványunk, amely szorgalmazza, hogy az atomfegyverrel rendelkező országok minőségi és mennyiségi vonatkozásban egyaránt fagyasszák be atomfegyverarzenáljaikat. Ezt a Szovjetunió és az Egyesült Államok mindenekelőtt bilaterális alapon tehetné meg, hogy ezzel is példát mutassanak a többi atomhatalomnak. Javasoljuk Washingtonnak: mutassunk példát. Egyelőre legalábbis arra van szükség, hogy lefékezzük a lázas atomfegyverkezést. A világ már túllépte azt a határt, amelyen túl e fegyverek felhalmozása és további tökéletesítése nemcsak hogy veszélyes, hanem értelmetlen is. A jelenlegi helyzetben tarthatatlanok és minden távlatot nélkülö- zőek a katonai fölényre, valamint a többiekkel szembeni előny szerzésére irányuló törekvések. Teljesen illuzórikusak az atomháború megnyerhetőségére vonatkozó elképzelések, hangoztassák bár ezeket bármilyen doktrínák, akár a globális vagy a korlátozott, illetve a gyors és elhúzódó atomháború folytatására vonatkozó elméletek. Világhírű tudósok, kompetens katonai és polgári szakemberek világosan és egyértelműen ezt erősítik meg. Azokat kivéve természetesen, akik feladták becsületüket és lelkiismeretüket, vagy akiket a természet ilyen tulajdonságokkal nem ajándékozott meg. Vajon ki ne látná, hogy a béke napjainkban milyen törékeny. A nyilvánvaló tények ellenére azonban ismét egyesek „az erő pozíciójából megvalósított béke“ politikájára tértek át. Sőt mi több, arra irányuló törekvések tapasztalhatók,- hogy ezt a politikát az államfői bölcsesség rangjára emeljék. Szinte nem hallunk mást, mint azt, hogy az erő és mindenekelőtt az erő a világbéke záloga. Más szavakkal: a fegyverek, az egyre több fegyver. Talán vajon a régmúlt és a közelmúlt tapasztalatai nem valami egészen másról tanúskodnak? Jelenleg a kiéleződött, veszélyessé vált katonapolitikai helyzetre való tekintettel rendkívül fontos, hogy egyetlen lehetőséget se szalasszunk el. El kell érnünk az atomfegyverek befagyasztását célzó megállapodást, és meg kell nyitni az arzenálok következő csökkentésének távlatait. Alapvető emberi jog - az élethez való jog Ez a megoldás világszerte széles körű támogatásra talált. Közismert, hogy az Egyesült Államokban és más nyugati országokban emellett szállnak síkra spontánul a lakosság széles rétegei és mi teljes mértékben megértjük őket. Csakis piszkos szándékok vezérelhetik azon állítások szerzőit, akik e mozgalom hátterében a Szovjetuniót keresik és azt állítják, hogy a Szovjetunió irányítja. Kérdezzék meg, miért harcolnak azok az emberek, akik tömeges tiltakozó menetekben az utcára vonulnak, kérdezzék csak meg ezeket az embereket. Egyetlen választ kapnak: az életért harcolnak. Melyik ember békélne meg vajon azzal, hogy amerikaiak, britek, franciák, olaszok, németek avagy hollandok pusztuljanak el az atomháború lángjaiban! Úgy vélem, ezzel tisztában vannak azok a politikusok is, akik abban bíznak, hogy megtorló intézkedésekkel elfojthatják a háborúellenes mozgalmakat. Ezzel kapcsolatosan vajon mit érnek az emberi jogokról hangoztatott fejtegetéseik, amelyekbe az említett vezetők gyakran bocsátkoznak különböző beszédeikben, különféle fórumokon és bizottságok előtt elhangzott nyilatkozataikban, cikkeikben, illetve a parlamentekhez intézett terjedelmes jelentéseikben? Azok, akik a lázas fegyverkezés hívei, egyáltalán nem tartják tiszteletben ezeket a jogokat s legfőképpen nem a legalapvetőbb emberi jogot, az életre való jogot. Semmivel sem igazolhatók a világot az atomháborús szakadék szélére taszító akciók. Teljesen törvényszerű, hogy az ENSZ tavaly túlnyomó szavazattöbbséggel hagyta jóvá azt a kezdeményezésünkre előterjesztett deklarációt, amely az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb bűntettnek bélyegezte meg az atomháborút. (Folytatás a 4. oldalon)
