Új Szó, 1984. augusztus (37. évfolyam, 180-206. szám)

1984-08-28 / 203. szám, kedd

Ahol negyven éve harcok dúltak fökeres változások < Nemzeti Felkelés központja, Bans- és környéke a felszabadulásig Szlo- naradottabb vidékei, közé tartozott, itáni években, de különösen 1948 án mérföldes léptekkel fejlődött az eskedelem, az ötvenes évek elejétől tógazdaság is. nská Bystrica-i járás 2054 négyzet­területével a legnagyobb az ország­sainak száma az év elején megha- ’ ezret. Az elmúlt negyven év alatt ékhely lakossága csaknem megkét- , ma már megközelíti a nyolcvanez- éwel a felszabadulást követően az llalkoztatottak száma alig haladta sezret, ma ennél több dolgozója van Dvái Ján Šverma Vasműnek és ídelemgyárnak. mes Február utáni iparosítási prog- >en létesült a breznói nagyüzemen adkai Sigma, a Slovenská Lupča-i inská Bystrica-i üzemek közül pedig ár, a Slovenka és a Számítástechni- ,Az utóbbi években különösen az likai, a fémmegmunkáló, a vegyi és jlódött látványosan, tozásokon ment át az építőipar is, bban a szétszórtság és a gépesítés ka volt jellemző. Jelenleg Banská és környékén nem kevesebb, mint tőipari vállalat van, s ezek jelentős járultak hozzá a kerületi székhely ez, építéséhez. mezőgazdasági termelés fejlődött Kusabban. A hegyi falvak lakosainak ét is alig biztosító törpegazdaságok izenkilenc földmúvesszövetkezet és azdaság működik, múlt évi termelé- neghalaďta az 510 millió koronát, igi szolgáltatások korábban kizárólag jktorra épültek. Jelenleg a szolgálta­tások túlnyomó többségét korszerű berendezé­sekkel ellátott üzemek végzik. Számos kisebb- nagyobb üzem létesült az utóbbi években a szolgáltatások tökéletesítése érdekében. Kö­zéjük soroljuk az országos hírnévnek örvendő Mototransot éppúgy, mint a nemzeti bizottságok által létesített és irányított kisüzemeket. Mélyreható változások mentek végbe az ok­tatásügyben is. Az elmúlt év végén a járás 113 óvodáját közel nyolcezer gyermek látogatta, az alapiskolák tanulóinak száma pedig meghaladta a 21 500-at. A járás területén működő szakkö­zépiskolákban közel négyezren tanulnak, ezen­kívül két felsőfokú oktatási intézményben, a Pe­dagógiai Főiskolán és a Közgazdasági Főiskola idegenforgalmi szakán is több százan nyernek képesítést. Az egészségügy valójában csak 1952-től fej­lődött igazán. Eredményes volt a legutóbbi évti­zed is, amikor kórházak épültek Banská Bystri- cában és Breznóban. A két kórházban egy idő­ben 1823 beteget ápolhatnak. A Jakosság életszínvonalának egyik fokmérő­je a jövedelmek és a vásárlóerő alakulása. A szocialista szektorban dolgozók átlagos bére az elmúlt év végén 2825 korona volt, az utóbbi tíz esztendőben több mint 1100 koronával nőtt. A kifizetett nyugdíjak összege 1970 óta majd­nem a két és félszeresére nőtt. Nemcsak anyagiakban gyarapodott azonban a Felkelés központja és környéke, hanem alap­vető változások következtek be az itt élő embe­rek gondolkodásmódjában, cselekvésében is. Az egykori kisparasztok utódai öntudatos, szö­vetkezeti dolgozók lettek akik a legkritikusabb időszakokban is kinyilvánították hovatartozásu­kat, az egykor kizsákmányolt ipari munkásság pedig a kommunista párt igazi élcsapatává nőtte ki magát. A Garam mentén élő emberek most tisztelettel adóznak mindazoknak, akik negyven évvel ezelőtt megteremtették biztonságos életü­ket. -ha.­y vagyok a sok közül agas homlokú látásra senki )la, hogy négy egyenruhában, lalmazott mér- ) ma sem tud i nélkül, jólle­lik életévében >égben ringott olcan voltunk zd bele élete slevenítésébe. }/d földön gaz­szűk termést ássál szerzett itte ki. lyerekek közül jl tanult, ezért tenái gimnázi- hogy az érett­fordul a sorsa, e segédtanítói ártszerencsé­dében önként nai szolgálat- atonai akadé- te csapattiszti íar tagja lett llási csoport- /ütt dolgozott ívtár<**al. Mint íttüzérosztály ;at tett a Fel­éért. sztus 25-én ysztály törzse ba - folytatja. )ostát, a köz­ém örülhettek ég katonái fu- itették őket, ztük a nemze- fetóen Ernest /al kiszabadí- foglyokat. így i harci utam rtzeti Felke­lapokban fel- nyába érkező az ütegeket a térségébe a polgári la­ével védelmi ettek. Szep- isiszták bom- leg elhagyták , fiatal fóhad- k a 6. taktikai nokának he- só napokban elfoglalta az ahol tüzér- lást rendezett rtottuk a vé- f. Tizennégy, ogatott táma- za - eleveníti fel az eseményeket. - Hogy a legénységbe bátorságot önt­sek, az egyik ágyúval magam lőttem az acélszömyetegekre. Jó néhányat sikerült kilőnöm. Ám október 24-ről 25-re virra­dó éjszaka válságosra fordult a helyzetünk. A túlerőben levő fasiszták beékelődtek a védel­mi állásainkba és kézi tusára került sor. S mivel Liptovská Osada térségében hátunkba került az ellenség, kénytelenek voltunk visszavonulni. Néhány nap menetelés után megsem­misítettük a nehézfegyvereket. Korytnicat majd Prašivá, Magu­ra és Chabanec irányába me­neteltünk. Tudtam, hogy ezu­tán már csak mint partizán har­colhatok tovább. Alig piherit néhány napot, megkezdte a visszavonulók kis csoportját összegyűjteni. Ké­sőbb ezek képezték a 4. parti­zándandár első ezredét, amelynek ó lett a parancsnoka. A hegyekből indítottak táma­dásokat a fasiszták ellen. A legtöbb akcióban személye­sen vett részt. December vé­gén sikerült felvenni rádió útján a kapcsolatot a Szovjetunió­ban megalakult csehszlovák hadtest törzskarával.- 1945 februárjában átállt hozzánk egy magyar honvéd­század, amelynek Szabó László főhadnagy volt a pa­rancsnoka - mondja. - Mind­végig kitartottak velünk, addig, amíg március 29-én a mieink­kel nem találkoztunk. Nem ment minden ilyen egyszerűen, mint azt néhány szóval elmondja. A partizán­dandárban sok volt a beteg, a sebesült. Amíg Poprádig el­jutottak a keskeny hegyi ösvé­nyen, a „fehér halál“, a fagy megtizedelte az 1200 fós állo­mányt. Decembertől vele volt a felesége is. Együtt tették meg ezt az életveszélyes utat. Amikor felszabadult területre értek, a harcosok szemében könny csillant meg. Őt a had­osztály tüzérségi parancs­nokságához helyezték, de a további harcokban már nem vett részt. Mire leromlott egész­ségi állapotát rendbe tették az orvosok, véget ért a háború. Őrnagyi rangban segített a néphadsereg szervezésé­ben, s miután elvégezte a ka­tonai akadémiát, pedagógus­ként tevékenykedett a katonai főiskolán. A nyugdíj előtti négy évet külügyi szolgálatban töl­tötte.- Szíwel-lélekkel szolgál­tam a hazát, és szolgálom mindmáig. Ma sem tudok ölbe tett kézzel ülni - állítja. - A gyerekek felnőttek. A fiam, Ľubomír, a néphadseregben szolgál, őrnagy. így hát dolgo­zom, ha meghívnak, szívesen elmegyek a fiatalok közé, hogy a dicső harcokról beszéljek nekik. Tíz éve, hogy nyugdíjban van. Dolgozott a Magasépítő Vállalatnál, a Bratislavai Autó­gyárban, s ma az Antifasiszta Harcosok Szövetsége Szlová­kiai Központi Bizottságának munkatársa. Szabad idejében feldolgozza a hadtörténeti mú­zeum részére az ezred harci útjának történetét. Büszke ar­ra, hogy bárhol szolgált, min­denütt kivette részét a párt­munkából is. Elvhü, köteles­ségtudó emberként tartották nyilván és tartják nyilván a mai napig. Ha ünnepi alkalommal ma­gára ölti tiszti egyenruháját, a zubbonyán ott látható a Vö­rös Csillag, a Győzelmes Feb­ruár, a Szlovák Nemzeti Felke­lés Érdemrend, a Csehszlovák Hadikereszt, a Bátorságért, a Haza védelmében szerzett érdemekért, a Győzelemért és a fegyverbarátságért kitünte­tés, valamint a partizánjelvény. Mindegyik harcos életútjának egy-egy állomására emlékez­tet, no meg arról tanúskodik, hogy bátran helytállt, mindig az első sorban harcolt. Sohasem hozott szégyent az egyenruhá­ra, kommunista mivoltára. Egy a sok közül, akik népünk sza­badságáéig harcoltak, a boldo­gabb holnapért küzdöttek és küzdenek mindmáig. NÉMETH JÁNOS Elet a romok felett Két emlékmű, egymástól nem messze. A márványtáblákon a hősi halált halt öregek, nők, gyerekek nevei. A legfiatalabbak három- és öthónaposak voltak. Állunk az emlékműnél és emlékezünk...- Kľak és Ostrý Grúň községe­ket, sorsukat nem lehet elválasz­tani egymástól. Szegény, dolgos emberek, többnyire favágók éltek itt valaha, akik forradalmiságát a nincstelenség, a jobb élet utáni vágy formálta. Már 1928-ban ille­gális pártsejt működött a 600 lako­sú Kl'akban és Ostrý Grúňban is. 1936-ban a famunkások sztrájkbi­zottsága kihirdette a környék fa­ipari dolgozóinak általános sztrájkját. Azután kitört a háború- elevenítette fel az emlékeket Ján Benč, a Kľaki Helyi Nemzeti Bi­zottság elnöke. - A Felkelés hírére fegyvert ragadtunk. Apáink a há­borúban harcoltak és mi, fiúk, a Ján Nálepka kapitány partizánbrigád tagjai lettünk. A környék hegyei­ben éltünk, nem messze a falvak­tól, a lakosság látott el minket élelemmel, meleg ruhával... 1944 karácsonyát a falu lakosságával nagy családként együtt ünnepel­tük nemcsak mi, hanem a J. Žižka brigád egy része és a Vorosilov egység tagjai is. Akkoriban már sok volt a sebesültünk, sokan vol­tak betegek, nem volt olyan ház, ahol nem ápoltak volna partizáno­kat. Aggasztott minket, hogy a szomszédos falu német lakos­sága, hajdani barátaink nem néz­ték jó szemmel, hogy a két község együttműködik a partizánokkal. Árulkodni jártak Žarnovicába, az ott állomásozó német csapatok vezérkarához. Aztán megszületett a szörnyű terv, elkezdődött a spe­ciális kiképzés - a partizánok elle­ni harcra irányult. Tudomásunkra jutott, hogy valami készül ellenünk, ezért már szombaton, 1945. janu­ár 20-án visszahúzódtunk a he­gyekbe, velünk jött a falu férfi lakossága ötvenéves korig. A fa­házakban csak az öregek, az asz- szonyok és a gyerekek maradtak. Három sebesült társunkat nem le­hetett elszállítani, ók is ott ma­radtak. Háromszáz SS-legény, háromszáz hazai német és a hírhedt Edel- weiss-csoport indultak 1945. janu­ár 21-én kora hajnalban felfelé a kľaki völgyön. A hó hónaljig ért, de a tankok és a páncélos jármű­vek, amelyek a nehézfegyvereket szállították, utat törtek a vérszom­jas gyalogosoknak. A hajnali csendben bekerítették Ostrý Grúňt, a csapat az alvó falura tört. Izidor Debnár háza előtt lövések dörrentek - elkezdődött a pokol. Az SS-legények berúgták a kapu­kat, ajtókat, kihajtották a lakosokat Debnárék udvarára. Ott, abban a házban 64 ártatlan embert lőttek halomra, bestiális módszerekkel. De ezt mondják el majd a grúňiak- mondta akadozva Ján Benő.- A vértől és az alkoholtól megré- szegült csapatok Kľak felé indul­tak. Itt már nem terelték egy házba a lakosokat, hanem helyben gyil­koltak. Az első házban Anna Ha- ringová háromhónapos kislányát mosdatta amikor a gyilkos a házba tört, kikapta a csecsemőt anyja kezéből a falhoz vágta, majd főbe lőtte a jajveszékeló anyát. A többi­eknek sem kegyelmezett - nyol­cán haltak meg ebben a házban.- Könny szökött kísérőm szemé­be. - Ne folytassa - mondom csendesen. - De el kell monda­nom, százszor és ezerszer, hogy már soha többé... Foszforlövedé­kekkel gyújtogatták a házakat, igy haltak meg Pavlíkék, Zúbekék, Adamecék, tizenhat családból nyolcvannégyen. Azután a falu felső végébe ér­tek. Az iskola elé hajtották a meg­rémült lakosságot, vagy négyszá­zan lehettek ott. Az anyák maguk­hoz ölelték gyermeküket, az idő­sek a gyerekek elé áltak, védve őket. Néhány anya térdre rogyva könyörgött a kicsik életéért - gú­nyos nevetés volt a válasz. A gyil­kosok egy csoportja közben a há­zakat rabolta, de keresték a parti­zánokat is. Dolguk végeztével fel­gyújtották ezeket a házakat is majd rábukkantak egy sebesült partizánra. A tömeg elé vezették, meztelenre vetkeztetve kínozták több mint két órán keresztül, majd a haldoklót az egyik égő házba dobták. A családok búcsúzkodni kezdtek, hiszen tudták, hogy itt a vég. Ekkor egy motoros össze­kötő érkezett, parancsot hozott a visszavonulásra. A gyilkosok az összegyűlt lakosságot is maguk­kal vitték, a még ép házakat felé­gették. A Martin Herko házában bújtatott megkínzott partizán men­tette meg tulajdonképpen a töb­biek életét...- Amikor másnap reggel le­mentünk a faluba, az üszkös tete­mek, falak láttán, nem akartuk el­hinni a történteket. Nem gondol­tunk arra, hogy ilyet is tehetnek... (Ján Benő akkor 19 éves volt).- Janko Jakab, Peter Boroš- emlékezett a harcostársakra kí­sérőm. - Janko hídrobbantó, ügyes gyerek volt. Kerülte a bal- szerencse, de egyszer találat érte. Francia orvosunk amputálta a lá­bát, a műtő a konyhaasztal volt, a műszerek: konyhakés és fűrész valamint két deci rozspálinka fáj­dalomcsillapítóként. Rágyújtották a házat, ott égett el ó is... Azután felszabadultunk. Csak nehezen épültek az új házak, se­gítséget nem kaptunk, pénzünk sem volt, a háborús károkat is csak jóval később fizették ki... Élet a romok felett... De felépült önerőből az üzlet, a művelődési ház, a vízvezetékhálózat, a vil­lanyvezeték, a falu telefont kapott, autóbuszjáratok szállítanak min­ket sok felé, itt élünk 328-an és elmékezünk... Házaink a régiek helyén állnak s ez így van rendjén. Ostrý Grúň is újjáépült. Portala- nított utak kötik össze a 83 új házat a 100 felújítottal, a postával, az iskolával, a tűzoltószertárral, a gyermekek számára játszótér, sportpálya épült, víz, villany, köz- világítás, sífelvonó, telefon jelentik a mát. Jövőre már a 2 200 000 korona beruházással épülő bevá- sálróközpontban vásárolhat a köz­ség lakossága.- De nem felejtünk. Halottaink emlékművénél mindig lesz friss virág - mondta Ján Repiský, az Ostrý Grúň-i Helyi Nemzeti Bizott­ság elnöke. - A negyven évvel ezelőtti események szemtanúi kö­zöttünk élnek - kapcsolódott a be­szélgetésbe František Zúbek, az emlékszoba gondnoka, aki kísé­rőmmé szegődött. - A grúňi vé­rengzés „terven felüli“ volt, hiszen Kľak volt az úticél. Az akkor tizen­három éves František Debnár az asztal alá bújva szemtanúja volt 72 ember agyonlövésének, látta meghalni testvéreit, szüleit, nagy­szüleit, rokonait, iskolatársait... Amikor a gyilkos csapatok kivonul­tak, a falubeliek a házhoz rohan­tak és kisegítették onnan a nyolc sebesült túlélőt. Margita Masárová és férje Im­rich, a szerencsések között voltak. A házuk előtti kispadon ültünk, élveztük a nap melegét.- Itt szeretek ülni, látom a falut, az embereket. Amióta a cukorba­jom miatt amputálták mindkét lá­bamat, nehezen mozgok. - mond­ta a néni. - Dehogy mozogsz nehezen, - vigasztalta a férje nem is lehet látni, hogy műlábakon jársz.- Hogy is volt? - kérdeztem.- Ha behunyom a szememet, új­ból átélem, látom az egészet- sír­ta el magát Masár néni. - Álmom­ban is hallom a fegyverropogást- mondta Imrich bácsi. - Kora hajnalban csődítettek minket össze Debnárék háza elé. A négy- és hétéves lányainkat a dunyha alá rejtettük, mezítláb léptünk a papucsokba, az ajtóban álló ka­tona sürgetett minket. Kettesével, hármasával küldték az embereket a házba, mi kíntállók hallottuk a fegyverropogást. Tudtuk, hogy a halálba megyünk - mondta Ma­sár néni és sírva fakadt. - Azóta mindig sírok - panaszolta, - pedig ott nem volt egy könnyem sem. A szoba, ahova beléptünk, tele volt halottakkal és vérrel. Az ajtóban cigarettázó katona volt a gyilkos. Amikor belénk lőtt, kiürült a tá­ra s a lövést már nem ismételte meg, hiszen azonnal jöttek a kö­vetkezők. Többen estek ránk, hol­tak és halálosan sebesültek. A de­rekamon ért a lövés, a férjem három találatot kapott.-A feleségem fel akart emel­kedni, de nem engedtem, hiszen végünk lett volna. Csak amikor elcsendesedett minden, szabadí­tottuk ki magunkat és az erdő irányába mentünk. Sebeink vérez- tek, a hóban vörös foltok jelezték utunkat. Menekülés közben üzen­tünk kislányainkért, a nagyobbik hátára vette a négyéves húgát és utánunk jöttek. Amikor a felszaba- dálás után visszatértünk a faluba, házunkból csak a kémény maradt meg. Pedig új ház volt, harmincki­lencben építettük - mondták resz­kető hangon a szörnyűség hetven és hetvenhat éves túlélői. Két emlékmű egymástól nem messze, a márványtáblákon a hősi halált haltak nevei. Öregeké, nőké, gyerekeké. Ostrý Grúňban és Kl’akban. Álljunk meg itt és emlékezzünk! PÉTERFt SZONYA Banská Bystricában, a Szlovák Nemzeti Felkelés városában a leglátogatottabb helyek közé tartozik az SZNF Múzeum és a környező parkban a korabeli fegyverek szabadtéri kiállítása. (Peter Lenhart felvétele - ČSTK)

Next

/
Oldalképek
Tartalom