Új Szó, 1984. február (37. évfolyam, 27-51. szám)
1984-02-16 / 40. szám, csütörtök
„Ha nagy leszek...“ Varázslat nélkül VOZÁRI DEZSŐ SZÜLETÉSÉNEK 80. ÉVFORDULÓJÁN A napokban lenne 80 éves, még itt lehetne köztünk, kortársai közül sokan élnek. Tizenkét éve halott, s úgy látszik, olvasóink számára is meghalt, alig beszélünk róla. Irodalomtörténetünk is adósa még, több tanulmány méltatja életművét, de homályos és bizonytalan a kép, melyet rajzolnak róla, a tartozást csak egy monográfia törleszthetné. Egyelőre csak az látszik bizonyítottnak, hogy Vozári Dezső költészete egy sajátos és magányos színfoltja a két háború közötti csehszlovákiai magyar lírának. Egy olyan költői ouv- re, amely Gyóry kisebbségi missziója és „kardos“ humanizmusa, Forbáth és Földes harcos forradalmisága, Sáfáry szociális töltésű humanizmusa, Morvái és Sellyei paraszti népisége, Berkó ígéretes antifasiszta és szocialista pályakezdése mellett egy modern városi polgár, tudatos antikapita- lizmusával, a műszaki és kulturális civilizáció bűvöletében élő, de meglehetősen kiábrándult művész attitűdjével teszi teljessé líránk tarka palettáját. Jelenléte mindig megosztotta a versolvasók véleményét, gyakran kevert vitákat költészete. Már jelentkezése is rendhagyó volt, alig 16 éves, amikor Őszi köszöntő (1920) címen kötetet ad ki. Igaz, a kritika meglehetősen fanyalogva fogadta, nem is alaptalanul. A rövidesen megjelenő második kötetét - Fekete Zászlók, (1921) - azonban nem kisebb kritikusi tekintély, mint Komlós Aladár, lelkesen üdvözölte. „Vozári tehetsége színes és egyéni asz- szociációiban áll - írja róla a Tűzben. - A verseit mindjárt fel lehet ismerni az éles és groteszk színeiről... Különös, merész, érzéki képeket lát mindig; elvontságokkal nem dolgozik.“ Komlós hasonlította elsőként Kosztolányi költészetéhez Vozári líráját, főként a Mágia című kötetből ismert Kosztolányihoz. A kép, melyet róla rajzolt, máig érvényes, a következő kötet - Ejfél után (1922) - csak árnyalta, lényegében nem módosította. A gyors egymásutánban megjelenő köteteket azonban hosszú szünet követte. Vozári lírája nem apadt el, de élete gyors változásai és fordulatai, valamint körülményei miatt csak folyóiratokban és különféle antológiákban publikált verset. Közismert és meglehetősen ellentmondásos lírikusként élt az irodalmi köztudatban. Megítélésére, az irodalomkritikai mérleg felállítására csak harmadik kötete megjelenése után kerülhetett sor. A Szebb a sziréna (1935) címen megjelent kötet a költői életmű igazi summája, fejlődésének csúcsa, lírai hagyatékának legjava. A belőle kibontakozó sajátos költői világa, elegáns művészi eszközei, tájainkon szokatlan formakészsége sokakat elbűvölt. Többen a szlovákiai magyar líra csúcsaként emlegették (Szalatnai, Földes), mások a szemfényvesztőt, irodalmi világfit, az emberi-társadalmi problémák iránt érzéketlen művészt, a világ dolgait kívülállóként, fanyar humorral és fölényes iróniával kezelő poétát leplezték le benne. Még a jobboldali kritika is a „nagyvárosi pesszimista, a megbocsátó cinikus, a léha etikus, a bontó és boncolgató okos ember“ attitűdjét vélte felfedezni költészetében. A legsúlyosabb kritikák a baloldalról érték. Fábry Zoltán sokáig nem tudja megbocsátani költői magatartását, a „talajtalanul ágáló, önmagát és a világot kiröhögő játékost“ véli kisejleni a Vozári-vers- ból, amely szerinte „sose érhet el a bohóc tragikus grimaszáig“, ami felmenthetné a léhaság vádja alól. Vozári költői állásfoglalását nihilcinizmusnak nevezi, mely törvényszerűen következik epikureista és hedonista hajlamaiból, s melyet vágyakozása motivál a gondtalan, nagyvilági élet után, amelyből ki van rekesztve, s tulajdonképpen ebből táplálkozik antikapitalizmu- sa is. Egyetlen mozzanatot vél őszintének és megéltnek a költői attitűdből, a költőnek a város, a modern polgári élet színtere iránti vonzódását, itt érzi maradéktalannak a művészi szándék és kifejezés azonosulását: Mert énnekem a város kedvesebb, szebb a sziréna, mint pacsirtadal. Kőhomlokát; betonnyakát imádom, zaját, baját, estéjét, reggelét. A város úz és ringat, mint a dajka, szelíd és bölcs, kegyetlen, ostoba. Hát bizony csak ót, ót, ót dicsérem, ő a szerelmem. Verjetek agyon! Ebben pontos Fábry diagnózisa. Vozári valóban igaz urbánus költő volt, nemcsak a kötete címadó verséből idézettek, hanem egész életműve bizonyítja ezt. Az egész költői ouvre megítélésében azonban sok türelmetlen elfogultság, s bizonyos jelenségek eltúl- zása található. Vozári valóban nem volt osztályharcos szocialista költő, a két háború között különösen nem. Sohasem volt azonban a haladás, a társadalmi és szociális igazságok ellensége. Életének, költészetének későbbi alakulása azokat igazolta, akik hittek a költőben. A háború aíatt számos nagy antifasiszta vers és szocialista hitvallás született tolla alatt (Európai költő siráma, A kortárs éneke, Európa elrablása, Új Márciust stb.). Fegyverrel is harcolt a fasizmus ellen, Ludvík Svo- boda brigádjában. SZEBERÉNYI ZOLTÁN előtt kell tartania, hogy értékeléséhez szakmai ismeret, elméleti fel- készültség és világnézeti tisztánlátás is szükséges. Aki kritika írására vállalkozik, egyben kötelezi magát, hogy a vele szemben választott eszmei és szakmai elvárásoknak a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen. Ami a SZŐTTES előadásának kritikai visszhangját illeti, csak annyit állapítunk meg, hogy az említett műsort ma már az együttes sem vállalja. A kritikus és az olvasó közötti nézeteltérés árnyaltabb megítélése érdekében említjük meg, hogy munkatársunk az ősbemutatót megelőzően beszélgetést adott közre lapunkban, amelyben a szerzőt; Mészáros Lászlót kérdezte meg új drámájáról. Az előadás értékelését több mint egy héttel később közöltük. Igy a néző és az olvasó először az író véleményével ismerkedhetett meg lapunkban. Mindebből kitetszik, hogy a kritika nem tévesztendő össze a színházat népszerűsítő publicisztikával. Mindkettőnek szigorú szabályai, kialakult hagyományai vannak, még akkor is, ha olykor ugyanazok művelik mindkettőt. A kritikának nem feladata a népszerűsítés, legalábbis nem közvetlenül. Értékelésének eszmei, tárgyi, tartalmi és formai szempontjai olykor pozitív, máskor viszont negatív irányú elfogultságnak tűnhetnek. Mindez a kívülállók megítélésétől függ, hiszen minden valamire való kritikus megkísérli a csaknem lehetetlent: objektív akar lenni, habár rendszerint a kritikus véleménye sem több a lehető legnagyobb objektivitásra törekvő szubjektív véleménynél. Dicsérő írásai ellen legfeljebb más véle-" ményt formáló társai berzenkednek. Elmarasztaló bírálatai után nem is olyan ritkán sokarf felkapják a fejüket. Olykor írók, rendezők, színészek és mások is kifejezik rosszallásukat. A mi esetünkben más a helyzet. Egy néző kér szót, s ez nemcsak lapunkat, hanem munkatársunkat is lekötelezi, sót kötelezi. A szerkesztőség H armadikos koromban csillagász akartam lenni; hogy miért, azt ma már nem tudnám pontosan megmondani, akkor tudtam. Talán a szputnyikok játszottak közre, az idő tájt bocsátották fel az elsőt, majd nemsokára a másodikat, Lajka kutyával a fedélzetén. Ez nekem szörnyen tetszett, és ugyancsak izgatta a fantáziámat. Igen ám, csakhogy mindehhez matematika is kell, mondták, azt meg én nagyon nem szerettem, ha voltak nehéz pillanataim az iskolában, a matematika órák miatt, (gy hát hamarosan lemondtam a csillagászatról, és ma már - különösen, amikor csillagász barátommal találkozom- mosolyogva emlékezem arra az időszakra. Ahogy, azt hiszem, minden felnőtt is a saját gyermekkori elképzeléseire, amikor a „mi leszel, ha nagy leszel“ kérdésre kapásból és olyan határozottan tudta kivágni az ember: mozdony- vezető, tanító, kőműves, doktor, nővérke, halász vagy éppen csillagász. Ugyanilyen kész válaszaik vannak a mai, a tízen inneni gyerekeknek is. Mi leszel, ha nagy leszel, mondd meg a bácsinak- szól hatéves, egészen világos szőke hajú kisfiúhoz egyik jó humorú ismerősöm. Szobapiktor, válaszolja a gyerek. És miért? Mert fehér a hajam, ha rácsöppen a mész, nem látszik meg. Hasonló bájos, környezetüdító feleleteknek se szeri se szárna, ahol gyerek van. Amíg gyerek a gyerek. Aztán, tízen túl, ugye, kezd komolyabbra fordulni az egész. Módosulnak és elbizonytalanodnak a válaszok, sőt, sok esetben nincsenek is már, illetve a „még nem tudom“ lép a helyükbe. A kivételektől eltekintve - akikben bizonyos adottságok már a gyermekkorban erősen megnyilvánulnak, akikben szenvedéllyé válik például a zene, a matematika vagy valamely sportág művelése, vegyi folyamatok tanulmányozása vagy az írás művészete, meghatározván egyéniségük, érdeklődési körük és későbbi pályájuk alakulását- tulajdonképpen magától értetődően történik ez így. Nagy biológiai és lélektani változások kora a serdülőkor, amikor minden más elóbbrevaló, mint a jövő. Az énkeresés, az énképzés legfontosabb időszaka kezdődött el, külső és belső lázadásokkal, érzelmi hullámzásokkal: eredetinek lenni, másnak lenni, kitűnni. Ugyanakkor a másik nem iránti vonzódás, a közösségkeresés ideje is ez, megannyi új formában és új tartalommal az utóbbi egy-másfél évtizedben. De „újfajta“ negatív jelenségekkel is, minthogy a társadalom különböző szféráiban végbemenő értékrend-változások, amelyek külső és belső okok miatt korántsem zavarmentesek, nem mindig tudnak hatékonyan, illetve elfogadható, követésre érdemes, egyben magatartást formáló-fe- gyelmezó mintát adni a serdülők számára Amint a minap olvastam egy tanulmányban, „a mintakövetés lehetősége zavarbaejtóen sokfélévé vált, ami önmagában még nem lenne baj, de gondot okoz, hogy szilárd értékrend híján a választás gyakran esetleges lesz“. Hiába igyekszik az iskola, a gyors iramban és a nem ritkán har- mincöt-negyvenes létszámú osztályokban még a tananyag rendes átadására sincs mód; és egyre kevesebb eredménnyel működik ilyen tekintetben (is) az érzelmi tartópilléreiben megroppant család. Úgy tűnik föl, ebben a helyzetben sok tizenéves számára érdekesebb és kényelmesebb mintákkal, ha úgy tetszik, példákkal szolgálnak más, „menő“ közegek, szórakozási formák, a tömegkommunikációs eszközök, és hát a felnőtteknek kevesebb munkával is könnyen élő csoportjai. Pályaválasztás? Ugyan, van még arra idő, mondják a tizenévesek, az alapiskolák felsőbb osztályosai, de nem kevés azoknak a középiskolásoknak a száma sem, akiknek még a harmadik évfolyamban sincs határozott elképzelésük pályájukról. Mintha terjedőben lenne körükben - nem az ó hibájukból - a „majd csak lesz valahogy“ szemlélet, mely-ilyenkor - általában számol a szülői segítséggel, azaz: majd megoldják, elintézik a szüleim. Miközben, sajnos, amolyan szükséges rosz- szá válik számukra a tanulás is. V alakinek elóbb-utóbb meg kell oldania ezt a - minden ember életében döntő, a mai körülmények és követelmények között pedig különösen bonyolult- kérdést. De hogyan, hogy a megoldás megfeleljen a társadalom érdekeinek, ugyanakkor igazodjon a diák egyéniségéhez és képességeihez? Ugy-e, ahogy egy éles társadalombíráló angol filmben láttam? A tizenegy éves főszereplő gyereket székbe ültette a pszichológusnő, különböző képességpróbáló műszerek elé: na öcsi, csináld, lássuk milyen szakmára leszel jó. És amikor a gyerek jól-rosszul végigcsinálta az egyes próbákat, a pszichológusnő már írta is a pályáját - talán a sorsát is- eldöntő papírt. Megdöbbentő volt. Vagy úgy, hogy apu, anyu dobja be magát, az utolsó pillanatban keresve „illetékes ismerősöket“, akiknek „lehet szavuk az ügyben“? Vagy hagyni az iskolára az egészet, esetleg a pályaválasztási felelősre, amelynek, illetve akinek, a már érintett okok miatt, tulajdonképpen több év alatt sem volt lehetősége alaposan megismerni a tanulót, elbeszélgetni vele menet közben, például érdeklődési köréről, hajlamairól? (Amellett, hogy szimpatikus, igencsak tanulságos volt egy minapi ifjúsági tévéműsor, melyben a tanító néni házibulira hívta meg lakására osztályát. Akkor csodálkozott e[, hogy az egyik gyerek milyen szép hidegtálat tud készíteni, a másik megjavította a magnetofont és így tovább. Magyarán, ekkor vette észre először, milyen képességek rejlenek tanítványaiban.) Vagy döntsön a szülő, aki megint csak nem biztos, hogy jól ismeri serdülő fiát, lányát, és aligha részletesen a számára ajánlható lehetőségeket? 0 " sszefogásra, gyermek-szü- ló-iskola-pionírház közös együttműködésére lenne szükség, mondanám, ha nem tudnám, hogy mily nehéz ezt a gyakorlatban megvalósítani. Mégsem mutatkozik más járható út az eszményit legalább megközelítő megoldáshoz. (A kérdés jellegénél és összetettségénél fogva, eszményi megoldás egyébként is elépzelhe- tetlen minden egyes esetben; nem véletlenül elsődleges probléma a pályaválasztás-irányítás minden korban, minden, gyarapodni egészségesen kívánó társadalomban, aminek bizonyítéka az e témában nálunk és külföldön született könyvtárnyi irodalom is). Ehhez azonban, többek között, fel kellene újítani, meg kellene erősíteni a tudás rangját a közvéleményben, és azét, aki tud, legyen az atomfizikus vagy asztalos. Azaz a rangját minden, hozzáértéssel végzett munkának. A tárgyi ismeretek elsajátíttatása és az eszmei nevelés mellett nagyobb teret kellene szentelni az ettől lényegében elválaszthatatlan érzelmi-erkölcsi- esztétikai nevelésnek, amelytől lassan már el is szokik az iskola. Magának a pályairányításnak pedig, melynek szúkebb értelemben csak végső eseménye a választás, olyan tudatosan vezetett folyamatnak kellene lennie, amelynek egy-egy fejezetéhez élmények tapadnak. Élmény nélkül nem alakul ki belső szükséglet, és mint annyi más minden, a pálya- választás is többé-kevésbé gépies, az esetlegesség veszélyét magában hordozó mozzanattá válik. Más szóval, megnő a veszélye annak, hogy majdani munkakörében nem tudja realizálni magát az ifjú ember, következésképpen a társadalmi elvárásoknak sem tehet eleget. Kínlódik, más munka után néz, mint amire a papírja szól. Ha szerencséje van persze, utóbb végül is megtalálja a neki leginkább megfelelőt, amelyre - a felnőtt társadalom okosan segítő közreműködésével, idejében ismerve meg énjét, a saját lehetőségeit - előbb is gondolhatott volna. Következésképpen előbb válhatott volna önmagát és a közösséget gyarapító értékek teremtójé- vé. BODNÁR GYULA Tisztelt szerkesztőség, olvasótársaim! Közlöm önökkel, hogy 1984. január 27-én színházban voltam. Mészáros László: Egy tanú idézése című drámáját láttam, Horváth Lajos rendezésében. Ez önmagában talán nem érdemel helyet egyetlen napilapunkban, mert előfordul minden évben néhányszor, ugyanúgy jó néhány bérlettulajdonossal Komáromban és környékén. Nem is ez a lényeg, hanem az Új Szó hasábjain a dráma kassai (Košice) bemutatója után megjelent egy elmarasztaló kritika, Du- sza István tollából. Rossz a darab (illetve nincs is), a rendező nem tud mit kezdeni vele, erőlködnek a szereplők - állítja a kritikus. Kicsit lehangolódva indulok az előadásra és szorongva várom a kezdést. A nézőtér elsötétül és rövid írói közjáték után (Lengyel Ferenc), megjelenik a színen a „tanú“. Szögyéni Tibor mondja, játssza, szuggerálja Mészáros szövegével a fábrii magatartást. A terem megtelik feszültséggel, egy moccanás sincs, szinte éljük, átéljük mi is ezt az egy emberöltó- nyi történelmet. A szakszervezetek házának nagyterme igazi színházzá lényegül. Nem hosszú a több mint egyórás első rész. A szünetben nyüzsög ez a 70-80 ember, és nem az időjárás a téma. Szeretjük a drámaírót, örülünk a rendezőknek és lelkesedünk az ifjú főszereplőért. Alig várjuk a második rész kezdetét. Már csengetés előtt bent ül ez a néhány ember és feszülten várja a folytatást. A légkör nem változik, bár a darab egyes részei (Bábi és Turczel véleményének felolvasása az Irodalmi Szemléből) kizökkentenek egy pillanatra (ez is inkább dramaturgiai hiányosság, mint drámai). Az előadás végén nem rohanunk a ruhatárba. A függöny elé tapsoljuk háromszor a szereplőket. Színházi este volt. Persze, ez mind csak egy néző véleménye azok közül, akiket nem tartott vissza őfelsége, a KRITIKUS lebeszélése. Elment az előadásra és nem bánta meg. Nem, nem az igénytelenséget hirdetem, ellenkezőleg. A kritikus legyen kritikus, olyan, akinek a véleményére igazán adhatok. Legyenek igényei (önmagával szemben is)! Azért az sem árt, ha netán szereti a színházat és néha örülni is tud. Néhány évvel ezelőtt emlékszem egy Szőttes-bemutatóra, amelyikről Dusza István oly határozott szak- véleményt (erősen elmarasztalót - persze) írt, hogy azóta is kétlem, egy és ugyanazt az előadást láttuk!? Jó ha van egy polihisztorunk, ha valóban az, de írott szóval félrevezetni emberek ezreit lelkiismeretlenség. Nem hiszem, hogy a szakmában akkora az említett kritikus tekintélye, hogy elveheti egy tehetséges kezdő rendező és egy ígéretes fiatal színész munkakedvét, alááshatja önbizalmát. Ha mégis, akkor csak annyit: mi akik 1984. január 27-én láttuk az előadást, szégyenkeztünk azok helyett, akik nem voltak ott. Örültünk, hogy van Mészáros Lászlónk, Horváth Lajosunk, Sző- gyéni Tiborunk és persze volt egy Fábry Zoltánunk, aki „Tanú és tanulság" és „Korparancs“-ra érvényes ma is ebben a mi kis „Hazánk Európá“-ban. Talán igazat adnak nekem; lehet, hogy megköveznek, de a darabot mindenesetre nézzék meg. Érdemes! Tisztelettel: M. Kartali Irén Olvasónk levelét teljes terjedelemben közöljük. Nem azzal a szándékkal, hogy vitát kezdeményezzünk a színházról, a kritikáról és a közönségről. Amint a levélből is kiderül, a nézőt a kritikustól alapjában véve egyetlen dolog különbözteti meg. Az előbbi (a néző) felelősség nélkül mondhatja el véleményét, s ehhez nem várnak el tőle különösebb szakmai felkészültséget. Az utóbbinak (a kritikusnak) minden esetben szem ÚJ SZÚ 6 1984. II. 16.
