Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-22 / 29. szám
Az itt vázolt fejlődést, a fegyvernemek sokféleségét követhetjük nyomon azon a kiállításon, amelyet nagyrészt a kassai (Kosice) kelet-szlovákiai múzeum anyagából rendezett a galántai Járási Honismereti Múzeum. A kiállítás a kökorszaktól kezdve az I. világháborúig mutatja be a tájainkon egykor használatos fegyvernemeket. A hazai fegyvergyártás mellett helyt kaptak itt a török és huszita fegyverek is, de találkozhatunk a vágkirályfai vízduzzasztó építése során a Vág medréből előkerült gótikus kardokkal csakúgy, mint a csodálatot keltő nehéz lovagi páncélokkal. ,,A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés“ Valóban ezen a kiállításon, annak ellenére, hogy gazdag metszetanyag segíti a képzeletet egy-egy fegyvernem használatában, nem a harcok elevenednek meg előttünk, hanem elsősorban a fegyverek, gazdagon díszítik lőporszaruk, magas művészi értéke vívja ki a néző csodálatát. A sokrétűségében és magas művészi értékeiben gazdag kiállítás szeptemberig várja a látogatókat. SZANYI MÁRIA • Janiga Aurél felvétele Múzeumainkban a hazai fegyverek mellett a török harcok emlékét őrző míves keleti munkákat is találunk. Az aranyozott, réz-, gyöngyház- és féldrágakő-be- rakásos fegyvereken szinte burjánzik a keleti díszítések sokfélesége. A 17-19. század folyamán a társadalmi és ipari fejlődésben, s ennek következtében a haditechnikában is lényeges változások állnak be. A17. század második felében szervezik meg az első állandó hadsereget. Ennek egységes fegyver- és uniformis-ellátását a manufaktúra, majd később a gyári termelés teszi lehetővé. A társadalmi-gazdasági változásokkal összhangban a 17-18. században nemA feudalizmus korában felvirágzó szabad királyi városok kézművessége annyi más iparág mellett a fegyverkészítésben is jeleskedik. A kézművesség korában létrehozott fegyvereket a célszerűség mellett a magas szintű művészi kivitelezés jellemzi. Ennek emléke sokféle formában maradt fel az aranyozással, gra- vírozással és még sok más módon díszített kardmarkolatoktól és puskáktól kezdve a díszes alabárdokig és az ágyúöntésig. Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt? Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt! Akkor gyűlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre, akkor lelt rövidebb útra a durva halál. Vagy nem is ó a hibás, az az árva - magunk mi magunkra fordítottuk, amit ő vadak ellen adott? (Albius Tibullus) A háborúk nem a társadalmak természet-adta tulajdonságai, hanem olyan jelenségek, amelyek csak a termelőerők fejlődése, a kizsákmányolás megjelenése kapcsán jöttek létre. Az emberiség fejlődését, valamint a társadalmak harcait nyomon követve a háborúk kora nem sokkal tehető többre, mint 5 ezer év. Ettől számítható a védő és támadó fegyverek létrejötte és tökéletesítése is. Az őstársadalmak még nem ismerték a szervezett háborúskodást. Fegyvereik elsősorban munkaeszközök - vadászkellékek - voltak. A specializáltabb, már nemcsak munkaeszközöknek használt fegyverek csak a kőkor és bronzkor határán jelennek meg. Ekkor megoldódik a fémek titka, a bronzöntés, majd később a vas megmunkálása, ugrásszerűen megnövekszik a fegyverkészítés s ez a mennyiségi változásokon kívül a fegyverek sokrétűségében is megmutatkozik. Az antagonisztikus osztálytársadalmak nemcsak az államformációk kialakulását vonták magukkal, hanem azok fegyveres védelmét is. A feudális társadalmi rend legjelentősebb védelmezője a lovag: a felpáncélozott lovon talpig páncélban ülő harcos. Védőmeze az adott kor harci technikájához viszonyítva áthatolhatatlan volt. Fegyverzete a hosz- szú kopja, a nehéz kardok és buzogányok. A lőpor és a lőfegyverek alkalmazása alapvető változásokat hozott a haditechnika fejlődésében. Keletkezésüket a 14. század elejére teszi a szakirodalom, ám legalább két évszázadnyi időnek kellett eltelnie, amíg a tüzifegyverek felváltották a korábbi messzehordó fegyvereket, a számszeríjat és a golyóvetőket. csak a fegyverek mennyisége növekedett meg, hanem a lőfegyverek minőségi változásainak is tanúi lehetünk. A korábbi kígyós kanóctartóval, valamint a sárkány vagy kakasfej alakú kalapáccsal ellátott puskákkal szemben egy fejlettebb, kova- gyújtású fegyvernem terjed el, amelynek kezelése lényegesen gyorsabb az előbbinél. A 19. században felvirágzó hadiipar tovább fejleszti az addigi kezdetleges závárzattal ellátott puskákat, karabélyokat, perkussziós fegyverekkel látja el a katonaságot. A múlt század 80-as éveiben vezetik be az első ismétlőfegyvereket (Winchester), ezzel egyidőben a füst nélküli puskaporral töltött töltények s a modern haditechnika sok más vívmánya „gazdagítja" a hadifelszereléseket. A 19. század végén a tőkés világ hatalmi széttagolódása újabb, komplikáltabb fegyverek használatát vonja maga után: ezek az I. világháborúban szedik többmilliós emberáldozatukat. A MC0TMLW ŐSEINK l/ÍIW1 □ y /II. 22. A totális terror természetrajza DOKUMENTUMREGÉNY A HÁBORÚS IDŐKRŐL Egyre messzebbre távolodnak az időben a legutóbbi háború esztendei. Már nem is egy olyan nemzedék nőtt fel, melynek tagjai nem élték át a háborút, és csak szemtanúk beszámolóiból, könyvekből és filmekből van tudomásuk róla. . . Az idő nem áll meg, örök és feltartóztathatatlan rohanásában egyre messzebb sodródnak az emberi tettek és gondolatok. De a nép emlékezetén nem fog az idő. Az emberek sosem fogják elfelejteni, és szentül őrzik azoknak a hősöknek az emlékét, akik megmentették a világot a fasizmus barna pestisétől, a XX. század e szörnyű veszedelmétől. Emlékezni fognak a győzelem oltárán hozott óriási áldozatokra is. A legsúlyosabb megpróbáltatások a szovjet népnek jutottak osztályrészül, mely a legnagyobb részt vállalta a győzelem kivívásából: a háború húszmillió szovjet ember életét oltotta ki. így aztán érthető, hogy a Nagy Honvédő Háború, a haza becsületéért, szabadságáért és függetlenségéért folytatott küzdelem, a szovjet emberek páratlan hősiessége és önfeláldozása, mélységes hazaszeretetük, internacionalizmusuk és humanizmusuk oly nagy teret foglalt és foglal el ma is a szovjet irodalomban és a művészetben. A szovjet nép számára az elmúlt háború nem egyszerűen „történelem“: túlságosan sok mindent kellett átélni, túlságosan kemény volt a lecke, amit az emberiség kapott. A Nagy Honvédő Háború emlékének szentelt újabb művek közé tartozik Alex Adamovics Büntetőosztago- sok című regénye is. A szerző, aki egész sor nagy hatású könyvet írt a háborúról, olyanokat, mint a Háború a háztetők alatt és A fiúk harcba mennek című dilógia, az Égő falvak című dokumentumkötet (melynek társszerzője Janka Bril és Vlagyimir Kolesznyik), a Fejezetek a blokád könyvéből (Danyiil Granyinnal közösen), a Hatinyi harangok, új regényében ahhoz a témához tér vissza, amivel az Égő falvak és a Hatinyi harangok című könyvében foglalkozott, ez pedig a fasiszta hódítók által felégetett és elpusztított belorusz falvak tragikus sorsa. De a Büntetőosztagok témája lényegesen tágabb ennél. Adamovics arra törekedett, hogy szülőföldje, Belorusszia példáján bemutassa, mi is voltaképpen a fasizmus, hogy a végsőkig lemeztelenítse emberellenes lényegét, bemutassa a fasiszta pribékek filozófiáját és ideológiáját, akik tömegesen mészárolták le a nőket, öregeket és gyermekeket, nem is szólva a hadifoglyokról. Aki ismeri a Nagy Honvédő Háború történetét, tudja, hogy a fasiszták - akárcsak a másik, képtelen világuralmi terveket szövögető hadvezér: Napóleon - elsőként Belorussziára sújtottak le hadaikkal, azt remélve, hogy így a legrövidebb úton eljuthatnak Moszkvába, és a szovjet főváros bevételével „három hónap alatt“ megnyerhetik a háborút. A „villámháborús“ győzelemre és a soknemzetiségű Szovjetunió „széthullására“ áhítozó kalandor tervek azonban teljes egészében csődöt mondottak. A belorusz nép a többi szovjet néppel együtt harcba szállt a fasiszta megszállókkal. A Belorussziában kibontakozó partizánháború méreteiről tanúskodik már pusztán az a tény is, hogy több mint százezer belorusz partizán részesült kitüntetésben és érdeméremben. A fasiszták Belorusszia területén a világtörténelemben páratlan kegyetlen „kísérletbe“ kezdtek, hogy „megtisztítsák az életteret“ az általuk „alacsonyabb rendűeknek“ minősített emberfajoktól. E „kísérlet“ során lerombolták a belorusz községek és falvak több mint felét, 627 falut pedig valamennyi lakosával együtt teljes egészében megsemmisítettek. A háború évei alatt minden negyedik belorusz életét vesztette. A Büntetőosztagosok fő célja, hogy leleplezze Hitler és fasiszta cinkosai gazságát, akik a totális terror révén rettegésben és rabszolgaságban akarták tartani a megszállt területek lakosságát, és kegyetlenül megtorolták a legkisebb ellenszegülést is. A hitleristáknak politikájuk megvalósításához pribékekre volt szükségük, akiket a társadalom aljából verbuváltak, nem törődve nemzeti hovatartozásukkal, és akiknek véres tevékenysége sokszor saját népük, nemzetük ellen irányult. A hódítók szolgálatába álló söpredék (elsősorban köztörvényes bűnözők) elhallgattatta lelkiismeretét, megtagadta a haza szeretetének, a haza védelmének szent parancsát, és a nép, a haza árulójává vált. így nevezték az efféléket, amióta a világ világ! Adamovics meggyőzően ábrázolja, hogyan állnak be az árulók az ellenség szolgálatába, hogyan válnak vak, engedelmes eszközzé, pribékekké. így volt ez mindenütt, ahová a hitlerista hódítók csizmája taposott. A Büntetőosztagosok a Borki falu békés lakossága ellen indított megtorló akció dokumentumanyagára épül. „Milyen iszonyú könnyedséggel és egyszerűen öltek!“ - ötlik fel óhatatlanul a gondolat, ahogy ezt az igaz könyvet olvassuk. Kik ezek a „büntetóosztago- sok"? A „fajtiszta árja“ Oskar Dierlewanger, aki „nemzetközi" zászlóaljával 200 belorusz falut semmisített meg, és akaratának teljesítői, ezek a köztörvényes bűnözőkből és deklasszált elemekből verbuválódott árulók. Adamovics meggyőzően ábrázolja, hogyan megy végbe az „ember elembertelenedésének“ folyamata; mint a tapasztalt sebész, aki éles szikével tárja fel a veszedelmes kelést, úgy követi nyomon, hogyan vesztették el ezek a silány lelkű emberparányok fokozatosan minden emberi vonásukat, hogyan váltak mindenre kapható szadista gyilkosok arc nélküli tömegévé, akik városokat és falvakat égettek porrá és tettek a földdel egyenlővé, százakat és ezreket kínoztak és gyilkoltak meg, temettek elevenen a földbe... S végül ott a „legfelső pribék“ - Adolf Schicklgruber- -Hitler, az őrült fasiszta „Führer“, akit a történelem zavaros hulláma vetett felszínre, ez a törpe, aki felsőbbrendű embernek képzelte magát. Találóan jellemzi őt az utolsó fejezet címe: „Minél feljebb kapaszkodik a majom a fán, annál jobban látni a fenekét.“ Alex Adamovics, mint Belorusszia történetének tragikus lapjairól szóló müvében, itt is monumentális képet fest a bátor és munkaszeretö belorusz népről, mely önfeláldozóan szereti szülőföldjét. Ez a nép jól tudja, mit jelent a háború, a fasizmus, és van mit mondania lakói számára arról, mi vár rájuk, ha a világon uralomra jutnak az agresszió, a gazság a gyűlölet erői. OLEG GROMA
