Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-23 / 51. szám
■ dálkozni. Meg kell értenünk, hogy a serdülőkorban levő lányoknak, (fiúknak) sokkal több a bajuk, mint a szülőknek. A szülők persze csak azt mondják, amíg gyermek vagy, addig vagy boldog. A családnak egybetarto- zónak kell lennie és fő, hogy megértsék egymást a szülők a gyerekekkel. Nem pedig utáljon hazamenni a gyerek, hanem szeressen. A család szó olyan, mint a béke szó. Azokban a családokban, amelyeknek a tagjai nem őszinték egymáshoz, nem lehet szeretet, nem szerethetik egymást. Hát család. Van jó család és rossz család. Én most olyan családról fogok írni, amely négyszemélyes. Egy fiú'és egy lány, a papa és a mama. Jó család, (szerintem). A jó családban jön haza Péter és Kati. Mind a ketten 5-öst kaptak. A papa természetesen férfi és ezért keményre fogja a gyeplőt. A mama gyöngéd, melegszívű, jó. A két gyereket a papa büntetésre ítéli. De nem üti meg, csak néha. De persze az sem jó, hogy babusgatják, mert amikor az életben valaki reá ordít, összeomlik előtte a világ. A mama meg simogatja, és azt mondja: - Nem baj, kisfiam, majd kijavítjuk. Helytelen! Énnek a gyereknek tanulni kell, hogy ő maga javítsa ki a hibát. Rossz család. Szintén ugyanúgy, mint az előbb. Csak a papa banga, kétbalkezes balek, és ezért meg se követeli a gyerekektől a tanulást. A mama a családban az úr, mivelhogy a papa balek, ö veszi át a helyét. A mamát viszont húzza a meleg gyöngédség stb. * * * Magyar órán egyszer olyan feladatot kaptunk, hogy tíz szót kellett írni, amely nekem a legjobban tetszik. Ne- <em az egyik a család szó volt. Saj- ios, szüleim elváltak. Ha volna három kívánságom, azt kívánnám, hogy mindenki úgy éljen a családban, hogy az jó lenne mindenkinek, és a gyermekek ne kapjanak verést azért, ha az anya vagy apa „ideges“. (Meg- egyzem, hogy én ilyenkor soha nem capok ki.) Ha mindenütt olyan összeadás volna, mint a barátnöméknél; sn volnék a legboldogabb. Születésnapkor, névnapkor vagy ssetleg évfordulókon a családom bol- log. De nem mondanám, hogy más- :or szomorkodik. Vannak azért pilla- latok, amikor szomorú a családom. :n a jövőbeli családot egy modernnek épzelem el. Az apa, anya dolgozik aggéitól estig, a gyerekek az iskolá- ian és a család kezd szétesni. Nincs Jő a dolgok megbeszélésére, mert szülők este hazajönnek és gyerme- ük beszélni akar a nap lefolyásáról, lire a szülő rákiabál, hogy hagyd már bba ezt a süketdumát. Hát én így gondolom a családot jövőben, hogyan fog szétesni. így >g az emberiség egymástól elkülö- ülni. .* * * Legelőször azt mondanám, az állom. Egy jó légkörű, kiegyensúlyo- itt családot alapítani. Azt hiszem, én őst ilyen családban élek. Szüleim iradságos munkával keresik meg napi kenyeret. Apa egy kicsit szigo- ibb. De szerintem ez a jó család apja. Ahol elkényeztetik a gyereket, t a gyerek is így adja tovább az gyerekeinek. A család egy pici embercsoport, nely megértésen és szereteten ala- jl. Én is egy ilyen családot szeretik, a jövőben kialakítani. Gondol- idtam azon, hogy mi az, amin én iltoztathatnék. Egy picit többet fogkoznék, beszélgetnék a gyermekeiméi, mint szüleim teszik. a vallomásokhoz, melyek más a, mint ahol éppen születtek, •k, érzelmi állapotok tükröződ- miszerint ma mérnem ,,divat“, tek a család, és a családban dag érzelmi-lelki élet. Dehogy y, bármilyen a szép ruha, és a, ha nincs mindaz, amit az inösen a gyermekkorban, e dolgozatok is sugallják, hogy rmekeinkre, szülőknek és az íjuk, amikor például egy-egy, ) tervet, intézkedést készítünk •sznek-e elöbb-utóbb negatív ían. Végül is az emberről van Iádról. Jelenről és jövőről.) BODNÁR GYULA ■ I ■ ■ ■ ■ utóbbi esztendők hó nélküli, enyhe telei apránként elfeledtetik a tél igazi arcát. Idősebb vadásztársaink visszaemlékezéseit legyintve kinevetjük, és csak úgy ímmel- ámmal gondoskodunk a téli etetés takarmány- szükségletéről, az etetők és búvóhelyek építéséről, a szükséges felszerelésekről. Mi a fenének vásároljunk hóekét, úgy sincs hó mostanában! Elég lesz a fele lucernaszéna az idén, hisz amit tavaly ősszel kiraktunk, tavasszal ugyanúgy megtaláltuk. Ilyen és hasonló megjegyzések kíséretében évről évre jobban elhanyagoljuk a segítségadás eszközeinek előteremtését. Nem akarom ugyan az ördögöt a falra festeni, de mi történhet akkor, ha ismét megharagszik a tél, és az északi sarkot idézve bebizonyítja kegyetlenségét. Ismét méteres havat szór, ismét 20-25 fokos hidegtől csikorognak a csizmatalpak, és ismét két hónapig ordít, hasit és hótorlaszokat épít a szélorkánok ereje. Még rágondolni is rossz, de ki az, aki állítani meri, hogy az elkövetkezendő tél nem lesz-e hasonló?! Pedig vagyunk néhányan, akik már átéltünk ilyen kegyetlen ítéletidőt, és a tapasztalatokat örökre az agyunkba véstük. Ilyen volt az 1929-es év tele. Hatéves gyermek voltam. Az akkori emlékek talán az elsők életemben. Nem történet, nem összefüggő sztori. Képek, álló jelenetek, néhány, a kisfiú tipegő logikáját legjobban megdöbbentő pillanatfelvétel tapadt meg végleg emlékezetemben, de olyan erővel, hogy a legapróbb rezdülések is élesek és ma is élők. A BEVEZETŐ EMLÉK KÉPEI Édesapám tanácskozik. Bekecses, kucsmás erdészek, csizmás ködmönös kocsisok toporognak körülötte. Az erdészek vállán puska helyett fejsze, a kocsisoknál hólapát. Az arcokon mély, gondterhes redők. Az udvaron szénával púposra rakott szánok előtt nagyfarú muraközi lovak fújják orrlyukaikból a párát. A meleg lehelet pofaszőrzetükre fagy. A sor elején a két legerősebb pár áll négyesbe fogva. Istrángjuk a kisfára feszül, amelynek óriás kampóján hóeke fekszik. Hát akkor, induljunk - utasítja apám a kis csapatot, és mindenki a szánokhoz ballag.- Gyere, fiam, a szénán jó helyed lesz - kap hónaljon, és feldob az illatos takarmánykupac tetejére. Puhán huppanok a szán boglyájára, és jól befúrva lábaimat a melegítő szálak közé, csak a fejemet dugom fel. A gyeplőt Hári Pista bácsi fogja. Elindulunk.- Nee Rigó!... Húzd Madár ...! - kiabál Pista bácsi, és az ostor suhogva pattog a két erőlködő ló hátán. Az előttünk törtető hóekés négyes hasáról csöpög az izzadság. Gőzfelhó száll a hátukról a fagyos légbe. Minden erejüket összeszedve, tágult orrlyukakkal, nagyokat hor- kantva húzzák terhüket a szügyig érő hótorlaszon át. A nyerges hátuljára ágaskodva ugrik az akadálynak, de hiába. Lábai elsüllyednek a feneketlen hótömegben. Nincs biztos alap, elveszett a talaj, a ló nyerítve dől oldalára. Édesapám társaival az elöl járó eke mellé fut. Néhány rövid utasítás, és száll a hó a szórólapátok nyomán, csattog a fejsze a csonttá fagyott fatörzseken, éles kések vágják a lovat fojtogató szerszám szíjait. Ijedtségem feloldódik a nyugodt, de gyors munka láttán. Ismét talpon áll a ló. Egész teste remeg, az átélt félelemtől, de a nyakát paskoló emberek nyugtató dörmögése elűzi rettegését. A kijavított szerszám újból a vállára fekszik. Indulhatunk tovább. A hóekét húzó négy állat nekifeszül az istrángnak. Az eke nagyokat recs- csenve marja, tolja a jeges tömeget. A kérges hó nehezen enged. Jobbra, balra taszítja a belehatoló éket, de az ember és állat összefogása legyőzi ellenállását. ÚJ JELENETET IDÉZ A VISSZAEMLÉKEZÉS Szarvascsapat áll és fekszik az út mellett. Bámulva, félelem nélkül nézik a közeledőket. Néhányan kissé odább húzódnak, de a lépteik nyomán beszakadó jégkéreg reccsepése megbénítja mozgásukat. A fekvőnek még a felállás is teher. Púpos háttal, beesett vékonnyal, közömbösen szemlélik a szorgoskodó embereket. A hótoló körbejár. Teret tisztít, feltöri a páncélt, hogy a vérző lábú vad legalább evés közben ne szenvedjen. Az emberek lapátolják a havat, szénaboglyát raknak, az oldalába répafejeket dugnak és a hó nélküli szobányi foltot burgonyával, kukoricával szórják teli. Az életmentő takarmány illatára a szarvasok remegő orrcimpákkal felénk fordulnak. Alig kőhajitásnyira távolodunk el az etetőtől, a legéhesebbje már a szénát tépi. ISMÉT UGRIK A KÉP Őz barnáink a tisztás szélén. Csonttá fagyott, deszkavékonyra aszott hulla. Némán körülálljuk. Néhány lapát hó a szemfedője. MOST SZÍNES KÉPSORT LÁTOK Pirosán színeset. Szarvasok néhány órás csapása és a nyomok mellett véres kenések. Vörös a jégkések éle, de vörös az átfagyott beteg gyengébbek vizelete is. Ijesztő színek. A KÖVETKEZŐ EMLÉKBEN VÖLGYBE KANYARODUNK Lovasároknak hívják. Nagy létszámú szar- vastehéncsapat húzódik a dombvonulat mögé. Némi védelmet élveznek legalább a csontig hatoló szél ellen. Ismét szénarakás épül, és melléje kerül a többi takarmány is. Az egyik ünó fekve, közelről nézi a munkálkodást. Gyanúsan közelről. Feléje indulok. Nem tud felkelni. Melléje lépek. Erőlködése ellenére fekve marad. Páll Endre- Édesapám - kiáltok -, ez a szarvas nem tud felállni, segítsünk rajta! Négyen sietnek hozzám. Feltámasztják az elesettet, a hátára raknak, és a boglya mellé támogatják. A földre terített szénára fektetik. Mellette állok és máris harapja az ételt. Elmondhatnám tehát, hogy lovagoltam szarvason. De nem mondom. A nagy élmény még a gyermeki agyban sem a lovaglás volt, hanem a szánalom. ÚJABB JELENET A már járt úton, a hazafelé tartó lovak fáradtságuk ellenére is porozzák a lépést. A kitolatott •öfevényen őz fekszik. Fenntartott fejjel lesi közeledésünket. Nem ugrik fel, nem menekül, de szemére kiül a rémület. Hagyja, hogy felemeljék és a szánderék almára fektessék. Lehajtja a fejét, és csupán a lapocka mögött lüktető szívverése árulja el harcát az életért. A MOZAIK NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBBI EMLÉKKEL BŐVÜL A konyha téglából rakott, jótékony meleget sugárzó tűzhelye mellé bújok. Végtagjaim szinte szívják magukba az egésznapos csatangolás, ródlizás, csúszkálás miatti gémberedést legyőző' hőt. Arcom forró, füleim fényesen vörösek, álmosakat pislogva hallgatom szüleim beszélgetését. A petróleumlámpa vörösen halvány fénye időnként megremeg, mint a kinti éjszakában a hidegtől vacogó állatok teste. Csizma dobog a küszöbön. Huppanva veri le a rátapadt havat, majd határozott kopogás, és az ajtón Dankos Feri bácsi, a kocsigazda lép be.- Jó estét!- Ma is végigjártuk az etetőket - jelenti édesapámnak. - Az utolsó szálig felettek mindent. Négy özet hoztunk be meg egy szarvasborjút. Talán fölélednek.- Jól van, Feri - nyugtázza apám a hallottakat -, holnap is folytassák az etetést, csak a takarmányunk kitartson. A répa már nagyon a végét járja.- Bizony, már csak egy hétre való van, de széna meg szemes az van bőven - nyugtatja Feri bácsi az aggodalmaskodót.- Hát akkor, jóccakát! - indulna a kocsigazda, de utána szólok.- Feri bácsi! Látta azt a szarvast, amelyiken lovagoltam?- Láttam bizony - feleli mosolyogva -, már vígan van. Tegnap még csak feküdt, amikor vittük az élelmet, de mára már állva leste érkezésünket, sőt odább is húzódott, amíg lerakodtunk. A válasz még az éjszakai álmomban is elkísért. MOST EGY ISTÁLLÓBA VISZNEK EL A RÉGI GONDOLATOK Lakásunk mellett álló, öreg, nem használt, tágas istállóba. Belépek a félhomályba. Ijedt rebbenéssel a fal mellé húzódnak a rabjaink. Özek, szarvasborjak. Lehetnek vagy harmincán. A végképp legyengültek, a hidegtől félig fagyot- tak kórháza most az istálló, amely meleget és nyugalmat ad. A beszállított betegeknek csak kis hányada éli túl a megpróbáltatásokat. A keményre fagyott csontvelőt, a hideg marcangolá- sától bénult beleket már nem lehet meggyógyítani. De ez a harminc túlélte a bajt. Kétszer ennyi társuk pusztulása árán ismét megerősödtek, sebeik begyógyultak. És az öreg istálló, amely eddig kórház volt, börtönné változott. Visszaadta életüket, de mit ér az élet, szabadság nélkül?! Csendben, mozdulatlanul bámulom a meredten figyelő foglyokat. AZ UTOLSÓ KÉPSOR KÖVETKEZIK Házunk kertje az erdő széléig fut. Ott összeölelkezik az erdővel. Az öreg istállót a százéves bükkök árnyéka védi. Poshadt a hó... Megrokkant a fehér takaró, nincs már kegyetlen páncélja, csupán piszkos bőre ráncosodik, olvad és sír. Meleg déli szelek hozzák a tavasz híreit. Korán kelek. Reggeli nélkül lopózom ki az istállóhoz. A rabok csupán az üvegtelen ablaknyílásokon betóduló, tavaszt váró földszagot érzik. Búcsúzom az állatoktól. Búcsúzom, mert ma kinyílnak az ajtók, és mehetnek a nagy, szabad úton. Édesapám érkezik segítőtársaival.- Hát te hol bujkálsz? Édesanyád már tűvé teszi érted az egész házat! - mondja korholva. Nem felelek, csupán tekintetemből olvashatja ki a választ.- Jól van no, majd együtt megyünk haza. Szavában a megértés csendül és megfogva kezemet, a várakozók felé fordul.- Kezdhetjük, emberek! Kitárják a kapukat, és a fal mellé húzódva lassan, csendben - hogy ne okozzanak rémületet - az udvar felé terelik a bent levőket. Kíváncsian bámulom a tanácstalan állatokat. Sajnálom elvesztésüket, de ugyanakkor örülök szabadulásuknak. Nehezen érzik meg a nagy lehetőséget. Idegesen ugranak össze, csomóra futnak, majd körberohanva egyik sem meri a világító kaput választani. A falak mellett állva csendben várakozunk. Az egyik szarvasünő végre megindul. Előrenyújtott nyakkal közeledik az ajtónyílás felé. Izmai pattanásig feszülnek, orra remegve szűri a levegőt. A küszöb előtt megáll. Meredten- bámulja az erdőt. Aztán, mintha rádöbbenne az eddig elképzelhetetlennek tűnő valóságra, izmai rugóként pattannak, és gyönyörű ívvel kidobja testét a szabadba. És a nagy lehetőséget az ünő társai is megérzik. Egyszerre indulnak és egymást tolva, taszítva rohannak ki, hogy néhány ugrás után eltűnjenek az ölelő erdő otthont, békét és szerelmet ígérő mélyén. Mire felocsúdunk a bámészko- dásból, már üres az istálló. Szó nélkül zárjuk a kapukat. 1929. Talán a legkegyetlenebb télként jegyzik a krónikások. Azóta is emlékezetessé tette magát néhány hosszan tartó, fagyhullámokkal jócskán dicsekvő hóviharos tél. De a legszigorúbb - mivel az első -, számomra a legmaradandóbb az 1929-es volt, amelynek keserű emlékeit idézve, rettegéssel gondolok az esetleg hasonló bekövetkezőre. Ám okosabb nem félni tőle, hanem megfelelően felkészülve várni rá. Karácsonyi mondókák Kis karácsony, nagy karácsony, Adják ki az én kalácsom. Ha nincs a házba, Van a kamarába, Cupp a tarisznyába, Ha nem adják nem várom, Mert igen fázik a lábom. Zörgetik a ládát, Pénzt akarnak adni. Cselés csicsa cseppent A csizmám orrára, Én is megérkeztem Karácsony napjára. Zörgetik a ládát, Pénzt akarnak adni. Ha egy garast nem adnak, El sem fogom venni. Eljött a karácsony Borzas szakállával, Üres a bocskorom, Nem győzöm szalmával. Hát kend Pista bácsi, Mit gondol magába? Hogy a tetű essen A kend szakállába! István-napja ma vagyon, Eldöcögtem a fagyon. Úgy hallottam disznót öltek, Két szál kolbászt betőtöttek. Én is tartom a farkát, Adjanak egy darabkát. István-napra virradtam, Hamar ide pattantam. Megérdemlek egy koronát, Vagy egy pohárka pálinkát. Rakd a tekenőbe, Nekem is adj belőle. A mi tyúkunk mindig tojjon, A kendteké csak káráljon, Boldog új évet kívánok! Kicsi vagyok, székre állok, Onnan egy nagyot kiáltok, Hogy mindnyájan meghalljátok, Boldog új évet kívánok! GÉCZI LAJOS Ung-vidéki gyűjtéséből Újesztendőbe, Bújj a kemencébe, Szedd ki a máiét, Rakd a tekenőbe. Tedd a tekenőbe,
