Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-23 / 51. szám
A mióta csak az eszemet tudom, mindig szerettem a könyveket. Még nem jártam iskolába, de már akkor elbűvölt a könyvek varázsa, különösen a képeskönyveké, a képes folyóiratoké. Ha valahová látogatóba mentünk és megkérdezték, milyen játékot adjanak, hogy ne unatkozzam, édesanyám rögtön rávágta: - Adjatok neki valamilyen könyvet, régi kalendáriumot vagy újságot! - s igaza volt, mert ezeket a sarokban ülve órákig el tudtam nézegetni. Még most is előttem lebeg egy kép a Tolnai Világlapból, lótestü, borzashajú embert ábrázolt és egyik patás lábát támadóan emelte maga elé. Hosszú hetekig róla álmodtam, este is sokszor eszembe jutott, ha a homályba vesző kertajtó mögé bámultam, féltem, hogy egyszer megjelenik az udvaron és az ablakon bekopogtat. A gimnáziumban jöttem csak rá, hogy ez a furcsa testű lény nem ember volt, hanem szobor, a görög mitológia szüleménye és kentaurnak hívják. Az első „igazi“ könyvet -ameséskönyvekről most nem beszélek - tizennégy éves koromban gimnazistaként vettem, mégpedig részletre. Havi hét forintot fizettem érte a csurgói gimnáziumban, és öt hónap múlva tényleg az enyém lett. A pénzt a reggeli tejhordásból és a délutáni favágásból kuporgattam össze. A könyv címe: Ady Endre összes versei. Még ma is benne van az első lapján a hosszú, szálkás egyes szám, bizonyítva, hogy készülő könyvtáram első könyve volt. A verssorok nagyrészét piros, kék vagy zöldszínü ceruzával húztam alá, aszerint, hogy milyen hangulatot idéztek fel bennem, az évek folyamán. És így jöttek sorba..., másodikként József Attila összes versei, a harmadik pedig a Csokonai válogatott versei című kötet volt. Mikor ezt vettem, azt mondtam magamban: legfeljebb két este nem vacsorázol és kész! A vacsorát elfelejted, de a könyv megmarad. Egy Csokonait csurgói diáknak nem szabad elszalasztani, hiszen az tette híressé az iskolát. A könyv kicsit kopottan, még most is megvan. Azóta se számozom a könyveket. Csak nagyritkán húzok alá bennük egy- egy mondatot, azt is puha ceruzával, hogy majd az, akinek nem tetszik, ki tudja gumizni. A nevemet is csak a könyvtábla belső felére írom, mert sokszor bosszant, hogy egy-egy szép régi könyv címoldalán ott éktelenkedik a pecsét vagy az olvashatatlan, tintaceruzás aláírás, amelyet már ki sem lehet törölni. Olyan ez, mintha valakinek az arcát firkálnák össze. Különben a könyvek végén, a kalendáriumok belső, jegyzetre szóló lapjain szívesen olvasom el az olvasó véleményét, a családi, gazdasági, szociális vagy kulturális vonatkozású megjegyzéseket. A régi könyvek gyűjtését az ötvenes évek közepén, mint ifjú szerkesztő és főiskolai hallgató kezdtem él Bratislavá- ban. A lehetőséget az antikváriumok nyújtották, ahol kis pénzen is hozzájuthatott az ember nagyon értékes, érdekes és ritka könyvekhez. Az én szándékom, álmom az volt - melyet teljesen megvalósítani könyvtárnak is szinte lehetetlenség, - hogy a régi magyar és a világirodalomból összegyűjtsem mindazt, ami jelentőségénél, eredetiségénél fogva hozzájárult kulturális életünk gazdagításához. Beszélgetések alkalmával többször kiderült, "hogy sokan mitikus tiszteletet éreznek a régi könyvek iránt, pusztán azért, mert régi. Nem azt nézik, hogy ki írta és mit tartalmaz, hanem azt, hogy hány éves. Büszkén mutogatnak olyan könyveket, amelyeket méregdrágán szereztek és bizony, bocsássanak meg, nekem még ingyen se kellene, mert a tartalma érdektelen, a fogalmazása silány, de a kötés szép volt, hát megvették. Jól mutat a dolgozószobában. Mikor én kezdtem gyűjteni a könyveket még sokan mosolyogtak rajta. Kiöregedtek a régi bibliofilek, csak néhányan böngésztük az antikvárium polcait. A hetvenes években újra divattá vált a könyvgyűjtés, jöttek a mini-könyvek, a díszkiadások, a fakszimilék és nagy volt a buz- góság, mely sajnos csak pár évig tartott. Megúnták. A könyv az igazi, a megszállott gyűjtő számára nem divatcikk, nem üzlet, nem katalógusszám, hanem élő valóság, lelkének a tartozéka. Hiányérzetem támad, ha legalább hetente kétszer- háromszor nem nézek be az antikváriumba, ha otthon este lefekvés előtt nem olvasok bele egy-egy könyvbe. Itt van például Csokonai: Alkalmatosságra irt versek (1805) kötete. A költő az Élőbeszédben (előszó) ezt írja: „ Nincs nagyobb rosta az időnél, addig addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden giz-gazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebbe az én könyvembe ollyan amit magam is csak az 6 számára tadogatok Hányád része az emberi nemzetnek, mely esztendőnként csak azéd születik, hogy még lábaival a földet tapodhatná, meghaljon, alig nyervén nevet szüléitől magának, már nevestől együtt elfelejtődjék? így van ez a Tudományok világában is. “A második bekezdés harmadik sora után azonban megszakad a költő mondata. Kissé lejjebb, a lap alján, más betűtípussal ez áll: ,,a többi nints meg". Néhány perc töprengés után rájöttem e töredékes, őszinte félmondat értelmére. Nincs tovább az előszó, mert a költő nem fejezhette be - 1805 január végén meghalt és a kiadó ezzel adta tudtul a szomorú esetet. Csokonai versei mégse hullottak ki az idő rostján. A régi könyvekben (amelyket az új kiadásban csak ritkán közölnek) különösen érdekesek az olvasóhoz szóló, őszinte élőbeszédek, amelyek néha humoros hatást is kiváltanak az olvasóban Ilyen Szalkay Antal úr által magyarosan által öltöztetett (fordított) Virgilius Eneás- sa, kit Blumauer németre travestált és Bétsben adott ki 1792-ben. A könyv elején így szól tömören az olvasóhoz: ,,Ne ítélj vakmerőn. Med ha Blumauernak verseit szőrül szóra nem fordítottam is, remélem, hogy gondolatjait el nem hibáztam. Ne ítélj, mondom. Med könnyebb ítélni, hogy sem német verseket magyar versekre fordítani. De ha ugyan csak még is meg nem zabolázhatod indulatos szívedet, kérlek csak egyre, - hogyha munkám nem tetszik, csináljad jobban Élj békével!" Sokszor megkérdezték már, melyik könyv a legkedvesebb? Mindegyik. Nem tudnék közülük hirtelen választani. Mindegyikhez fűződik valami egyedi emlék. A 48-as szabadságharc hadgyakorlata parancsszavai magyar fordítását például a járda melletti szeméthalmazból kotortam ki. Éppen egy öreg pincét takarítottak. A Közlöny (1848-49) bekötött évfolyamát porosán és rongáltan a padlásról hozta le az én kedvemért egy idős, könyvszerető néni. A gyűjtéshez, mint mondják, szerencse is kell. A prágai antikváriumban bukkantam rá egy magyar vonatkozású, múlt századi kéziratos könyvre, 2ilinán Szentiványi Márton négy kis hitvitázó könyvére (1703), Kassán (Kosice) Ady Endre versesköteteinek első kiadására stb. így lehetne felsorolni a többit is, de a lényeg az, hogy az ember olvassa is a könyveket. Miskolcz Gáspár: Egy jeles vadked (Lőcse, 1702) című könyvének belső oldalán egy, kifakult, tintával írt, bölcs mondás keltette fel a figyelmemet: ,,A késedelem semmiben nem használ, hanem csak az haragban." A másik oldalon a könyv tulajdonosának a neve is ott van: „Domini Benedicti Pyber.“ Azé a Pyber Benedeké volt a könyv, aki házába fogadta jeles költőnket, Baróti Szabó Dávidot, Virten. Pápai Páriz Ferenc: Pax corporis, Azaz Az emberi testnek belső nyavalyáinak okairól, fészkeiről s azoknak orvoslásának módjáról való tracta (1690), hosszú, barokkos című híres orvosi könyvének a végére valaki, talán jókedvében, hogy elmúlt a nyavalyája, az alábbi énektöredéket firkantotta: Végék megyek, végik, vígik az utcába, Kedves szeretőmnek látogatására, Kedves szeretőmnek látogatására, Szomorú szívének vigasztalására... Lehetne még folytatni Senecával, Pázmánnyal, Bőd Péterrel, szinte bánatosan néznek rám vissza a polcokról a könyvek, hogy őket meg se említem, de nem dicsekvés-listát akarok készíteni, csak egy kis kedvcsinálást a leendő könyv- gyűjtőknek, mert hogy is írja Kosztolányi: ,,A könyv, mely által megismerjük elődeinket, híd kapunk a múltból s nélküle szellemi sehonnaik volnánk, bitang jött- mentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk járó testvéreink tapasztaltak és láttak. A könyv, melynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek." OZSVALD ÁRPÁD JIUBHONEK * A „vasszel ídítés“ művésze R- azaz Reicher Já- . vJ < nos. Finom ötvösjelnek is beillő monogram. Csak nem színaranyból vagy ezüstből, hanem kovácsoltvasból. Eredetije a mester házában függ a (nem dísz-, hanem valódi) kandalló mellett a falon. Nemcsak ott található, hanem sok már helyen is, például a bagotai (Bohatá) Diófacsárdában, ahova huszonnégy szép fali és díszes mennyezeti csillárt készített a Gútán (Kolárovo) élő és alkotó, de - míves munkái révén - szerte az országban ismert Reicher János kovácsmester. Vagy nevezzük öt inkább iparművésznek, mert hiszen az, amit 6 művel, nemcsak kovács- vagy lakatos- munka, hanem jóval több annál - művészet. Lobog a láng a kovácstűzhelyben, csattog a pöröly az üllőn, a vörösen izzó munkadarabról messzire pattog a forró salak. A mester arca, akárcsak az alakításra váró anyag, a képlékeny vas, nekihevülten ragyog, eleven tűzrózsa melyről mint virágról a hajnali harmat, úgy potyog le tuskóra-üllőre a forró veríték. Ütemesen cseng az üllő, a pörölyt emelgető karon megfeszülnek a kidolgozott izmok. A kipirult arc, a kék atlétatrikóban feszülő kar fiatalos, életerőt, harsogó egészséget sugároz, fittyet hányva a mester vállát nyomó hatvan esztendőnek.- Mikor a legengedelmesebb, a legszelídíthetőbb a vas? - kérdezem.-Nem „addig... amíg meleg“, hanem amikor fehéren izzik. Határozottan, keményen és ügyesen kell vele bánni, mert a fehér izzás, hamar átvált világosvörösbe, vagy halványsárgába...- Ebt>ől most mi készül? — bökök a lilás színt öltött, befogott vasdarab felé, miután a mester elengedi a pörölyt.- Majd csak lesz valami belőle - mosolyodik el, kézfejével lecsapva arcáról a verejtéket. Kérdésekkel halmozom el. Reicher János mindenre készséggel válaszol, a szabadban álló, csak tetövédte tűzhely mellől behív a műhelybe, megmutatja a polcokon sorakozó kovácsszerszámait, a félkész munkadarabokat, elmagyarázva, mit mire használ, megmondja, milyen anyagokból dolgozik, milyen technológiákat alkalmaz, hogyan szerzi be a nyersanyagot. A mester válaszai meglehetősen csapongóak, nem is igyekeztem „zsinórban" vezetni a beszélgetést. Már az elején rájöttem, hogy egy fantáziadús ember vall a kitárulkodás természetes örömével, felszabadultan - eddigi életéről, alkotó, hétköznapjairól, munkája szép gondjairól. édesapja is lakatosmester volt, főként épületlakatosi munkákat végzett, később a mű lakatossággal is megpróbálkozott, úgyhogy a vasnak, mint formálható, „szófogadó“ anyagnak a szeretetét, s végső soron magát a szakmát édesapjától „leste el“, „örökölte“ - kemény, kitartó tanulás, munka árán. Kitanult lakatos. Mesterlevelet a háború előtt, 1937-ben szerzett. A háború neki is életre szóló leckét adott, 1944 végén az amerikaiak fogságába esett. Párizzsal, a művészek és művészetek városával nem művészként, hanem hadifogolyként ismerkedett. Megrázó élményeit vásznon örökítette meg - ecsettel. A háború után egy ideig Csehországban, később, a hatvanas évek közepéig a komáromi (Komárno) hajógyárban dolgozott. Nyílt tekintettel De szabad idejében odahaza, inkább csak saját gyönyörűségére a vasművességnek is hódolt. Lakásukba különféle díszes használati tárgyakat, gyertyatartót, piszkavasat, ajtópántokat, kilincseket, asztalt, székeket kovácsolt. 1965-ben nagy fordulat állt be az életében, búcsút vett a hajógyártól, s azóta önálló díszmüko- vácsként dolgozik az Iparművészeti Szövetkezet (ÚLUV) számára. Azóta sok-sok általa készített kovácsoltvas, dísz- és használati tárgy került különböző intézményekbe, néprajzi múzeumokba, iskolákba, üzemi klubokba, népies stílusban berendezett kultúrált szórakozóhelyekre, magángyűjteményekbe. Tekintélyes gyűjtemény található alig három-négy éve felépült, maga tervezte családi házában, mely kovácsoltvas kapujával, erkélykorlátjával, díszes ajtópántjaival és -kilincseivel már kívülről is néprajzi múzeum hangulatával hat. Az igazi művészi kincseket rejtő vasműves „múzeumot“ csak bent a lakásban találja a látogató. Miután sikerült megnyernem a bizalmát, végigvezet a szebbnél szebb kovácsoltvas darabokat - tükörkereteket, virágvázákat, viráglétrákat, csillárokat, hangulatlámpákat és más használati s dísztárgyakat: állatfigurákat és elvont mondanivalókat, gondolatokat kifejező munkákat - rejtő lakásán, melynek egyik fő dísze a bonyolult formaelemekből szerkesztett Pagoda. -És a mester- a legszakavatottabb tárlatvezetö- közben magyaráz, számos darabnak a keletkezési körülményeit is elmondja. Reicher János lakásában több neves ipar- és képzőművész is megfordult. Járt nála többek között id. Bártfay Gyula szobrászművész, aki látogatása jeléül egy-két szobrával is megajándékozta. Lő- rincz Gyulában is kedvező benyomást keltett az „eredeti tehetségű vasmüvész“ - ahogyan ő mondta- szívós akarata, mert ehhez a munkához valóban igen nagy kitartás és akaraterő kell. Ő főként arra ösztönözte Reichert, hogy rajzoljon és fessen. Tény, hogy a „vasmüvésznek“ elvitathatatlan rajztehetsége is van (egyébként munkáinak tervét jobbára ő maga veti papírra). A mi azt illeti, nem mi vagyunk az elsők, akik Reicher János művészetét fölfedezték. Munkáira - melyeknek lényege az élettel, a hétköznapi valósággal tartott szoros kapcsolata, a magyar népművészet motívumkincséhez való hűsége, ragaszkodása, a nyugalmat sugárzó szép harmónia - nemcsak az Iparművészeti Szövetkezet, hanem a galériák és múzeumok szakemberei is felfigyeltek. Alkotásait már több kiállításon bemutatták. Többek között 1970-ben a nyitrai (Nitra) Galéria kiállításán, 1973-ban egy pieátanyi tárlaton szerepeltek művei. Az eddig legnagyobb szabású kiállítást a Komáromi Dunamenti Múzeum rendezte munkáiból. Alkotásai - sajátos módon, kovácsoltvasban megörökítve- a csehszlovákiai magyar népi kultúra és művészet értékei. KÖVESDI JÁNOS 1983.
