Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-16 / 50. szám
F orbáth Imre Mikor a néma beszélni kezd című 1958-ban megjelent versválogatása a magyar irodalmi életben meglepetést keltett. Felfedeztünk egy költőt, akire kortársai még jól emlékeztek, de a fiatalabb nemzedékek legfeljebb nevével ha találkoztak a magyar szocialista avantgarde költészet tagjainak felsorolásában. Dr. Csanda Sándornak és az 1964-ben elhunyt Tóth Tibor műfordítónak, szerkesztőnek köszönhető elsősorban, hogy Forbáth Imre élete utolsó évtizedében újra bekapcsolódott a magyar szellemi életbe, hogy a népek közötti testvéri együttműködést szolgáló életműve, munkássága nyilvánosságot, s újra fórumot kaphatott. Verskötete után publikációk jelentek meg tőle és róla, a csehszlovákiai és magyarországi lapokban, amelyek a magyar szocialista irodalom hagyományait feltáró irodalom- történeti műhelyek vezetőinek érdeklődését is felkeltették. így kerültem magam is először egy szerkesztőség megbízásából 1964 nyarán az észak-csehországi Tepli- cébe Forbáth Imréhez. Akkoriban az Élet és Irodalom interjú-- sorozatot közölt a kortárs magyar íróktól, költőktől Erki Edit tollából. Forbáth Imrét nem ismertük - még ma sem ismerjük - eléggé. Feltételeztem, mint ahogy most is, hogy élete, írásai, tapasztalatai és gondolatai megérdemlik az olvasók szélesebb körének figyelmét. Költői pályafutásával kapcsolatos válaszainak egyes vonatkozásai azóta is többnyire ismeretlenek maradtak, tehát ma is aktuálisak. Amiért az interjú annak idején publikálatlan maradt, annak oka minden valószínűség szerint éppen a Forbáth által az interjúban emlegetett, a nemzetiségi irodalommal kapcsolatos „túlérzékeny reakciók“ valósága és a mindenkori szerkesztők ebből következő aggályoskodása. Őszintén szólva, ennek megvolt és megvan a reális alapja. Forbáth őszinte és indulatos ember lévén, néha valóban túlságosan is nyersen érintette az említett, nem minden ok nélküli érzékenységeket. 1930-ban például írt egy cikket a Korunkba A kisebbségi magyar irodalom kérdéséhez címmel, amelyben durván nekirontott a Sarló-mozgalom és a korabeli jobboldali irodalmi körök szervezkedése negatív jelenségeinek. (A cikket egy Fábryhoz írt levél tanúsága szerint Bányai Munels Pál íróval közösen írták.) Ezt a cikket és a hozzá hasonló megnyilatkozásait sokan máig nem tudják Forbáthnak megbocsátani. Pedig írt ahhoz hasonló dolgokat abban a korban más is, többek között még Fábry Zoltán is. Igaz. Fábry Zoltán Sarló-kritikája (Etnográfiai szocializmus. Korunk 1929.) nem volt olyan vad, mint Forbáthé, nem ellenük, értük hadakozott. Hatására a Sarló fiataljainak nagy része a kommunista mozgalomhoz csatlakozott. De vannak Fábrynak is olyan írásai, amelyeket idősebb korában nem vállalt. Forbáth is revideálta később a Sarlóval kapcsolatos álláspontját. Egy az angliai emigrációjában a csehszlovákiai magyar irodalomról írt átfogó értékelésében a Sarlóról a következőket írta: ,,E mozgalom lényege frissesége, lírai fellángolása és az a bátor gesztus, amely helyet követel a maga és gondolatai számára. Megunva az »öregek« politikai és művelődési egyeduralmát és a negativizmus kongó ürességét, mint tavaszi vihar törtek az újjal a magyar térségbe. A kisebbségi valóság és a népi alkotó erő feltárása ismeretének ezen úttörői nemcsak a csehszlovákiai magyarságot termékenyítették meg, de hatást gyakoroltak az egész magyarságra.“ Én úgy vélem, ha egyszer elszántuk magunkat pozitív hagyományaink számbavételéhez, klasszikusaink életművének a lehető legteljesebb feltárására kellene törekednünk. Csak az vezethet reális értékítélethez. Az ötven évvel ezelőtti írott dolgokkal kapcsolatban kevés helye van az érzékenykedésnek, az már történelem. Az adott történelmi összefüggéseknek determinációjából kell megértenünk és megmagyaráznunk az esetleges tévedéseket. Az Irodalmi Szemle 1964-esszimpozi- onján elmondott ítélkezésével Forbáthnak sikerült újra az érzékeny pontokra odaütni. Állításait lehet vitatni, s főként pozitív eredményekkel bizonyítani az ellenkezőjét. Azóta azonban már sok minden történt a Forbáth által számonkért hagyomány feltárása ügyében is. Tanulmánykötetek, monográfiák sora jelent meg a csehszlovákiai és a magyar kommunista és antifasiszta mozgalom egymást erősítő együttműködéséről. Az élet legkülönbözőbb szakterületeinek munkásai tevékenykednek mindkét oldalon azon, hogy a kommunista internacionalizmus hídja, amelynek pilléreit Forbáth Imre nemzedéke valóban igen nagy áldozatok árán alapozta meg, népeink között a jövőben is erős kapocs legyen. • Különös, nem mindennapi költősorsa volt. Mint orvos kereste kenyerét, s egy életet betöltő tevékenységet fejtett ki, mint pártmunkás; úgy tűnik, hogy irodalommal, versírással csak mellékfoglalkozásként foglalkozhatott. Mit jelentett életében ilyen körülmények között a költészet?- Nem emlékszem, hogy költői tevékenységemben valaha is problémát jelentett volna, hogy egzakt szakterületen dolgozom, öntudatra ébredésem első pillanatától kezdve tudtam, hogy költő vagyok, s ez a tudat mindig megfért egy erős természettudományos érdeklődéssel. Talán azért, mert fiatal koromban a FEMKE nyitrai könyvtárában más érdekes könyvet nem találván, végigolvastam a Természettudományi Közlöny összes addig megjelent számait. Korán kezdtem verselni, tizenkét éves koromban petöfis verseket írtam, majd százával ontottam a hexamétereket, saphoi strófákat. Virtuóz módon le tudtam utánozni mindent. Titokban gyűjtögettem verseimet, beszélni Nyitrán erről senkivel sem tudtam. De egyszer ráébredtem, hogy amit írtam, nem művészet, üres játék, különböző pózokban, nem volt mögöttük élmény. Tulajdonképpen a front élményei avattak verselőbői költővé, és érdeklődőből, ösztönös lázongóból kommunistává. • Mikor írta első, ma is vállalt költeményeit és hol jelentek meg?- 1921-ben, a királypuccs miatti mobilizáció idején ismét behívtak katonának, úgy látszott, megint háború lesz. Azzal a meggondolással, hogyha az számomra netán rossz véget jelentene, hogy mégis valami nyoma maradjon életemnek, néhány verset elküldtem Bécsbe, s magam is meglepődtem amikor a mobilizáció után Prágába visszatérve, egy kávéházi asztalon a Má-ban megláttam verseimet. — Ekkoriban Prágában mint kémikus dolgoztam, barátaim nem vették komolyan költőségemet. Verseimet - ezek már modern versek voltak - az új irány jólsikerült paródiáinak tartották. A tévhit elterjedt Bécsben is, több magyar költő ultimátumszerűén tiltakozott Kassáknál verseim közlése ellen. Kassák írásaimat elfogadta költeményeknek, levelet írt, s úgy üdvözölt, mint új csillagot az avantgárd izmus egén. Barta Sándortól is kaptam levelet, ö azt írta verseim jók, érdekesek, de nem elég konstruktívek, nem járulnak hozzá a társadalmi harchoz. • Mi késztette arra, hogy éppen ehhez a költői irányzathoz csatlakozzék?-Természetesen ennek sokoldalú magyarázatát adhatnám, de az avantgardistákhoz való csatlakozásom első mozzanatának történetét elmondom. - A Károlyi-korszakot talán leginkább az jellemezte, hogy állandóan óriási viták voltak napirenden, ahol a polgári radikálisok, kommunisták, a Szovjetunióból hazatértek tartottak előadásokat.-Ezeken mindenütt ott voltam. Marxista tudásom addig mindössze két-három brosúrára terjedt, ekkor, s a kommün alatt mélyedt el jobban ideológiai tájékozottságom. Ezalatt a néhány hónap alatt értem meggyöző- déses kommunistává és művészi forradalmárrá. 1918 decemberében pártmegbízásból a művészetről kellett helyettesítésként előadnom. Életem első előadása volt. Két és félórás kirohanás az avantgardisták ellen. Érthetetlen zagyvaságnak tartottam amit csinálnak, nem állhattam izgá- gaságukat, mindenáron, túlságosan akart modernségüket, iármásságukat. Esztétikai kritériumaimat, ítéleteimet Beöthyn, legjobb esetben Péterfyn nevel-, kedett ízlés alapján fogalmaztam meg. Sokan jöttek össze. Ott volt az egész avantgarde, költők, festők, publicisták, érdeklődők. Már az előadás alatt közbekiabáltak, utána óriási vita, s a 9ita végére nézeteim teljesen megváltoztak. Szív- vel-lélekkel avantgardista lettem magam is. Ezután tudományos gonddal kezdtem tanulmányozni az irodalmi áramlatokat. A kommün bukása után Csehszlovákiában rengeteg ilyen tematikájú előadást tartottam, főleg ifjúsági szervezetek rendezésében. Költészetem kialakulásához a háborún és az 1919-es magyar forradalmon túl igen nagy lökést adtak német- országi élményeim, a forradalmas Hamburg, Berlin, München, stb., s a német avantgarde művészete. 0 Mikor ismerkedett meg a cseh avantgarde költészettel, mi újat jelentett Prága addigi élményeihez képest?- Életem legszebb emlékei a cseh avantgarde körében eltöltött évekből valók. Hogy mit jelentett számomra Prága, egyszer már megírtam a Korunk számára, még 1937-ben, mást ma sem tudnék mondani. (Lásd a magyar költő Prágában című írást.) Engem persze elsősorban a költészet érdekelt, összehasonlítottam a magyar avantgarde („A Ma", stb.) poézisével és kénytelen voltam sajnos elismerni a csehek fölényét. ízlésesebbek, következetesebbek voltak. Nem szenvedtek - úgy mint mi - a zavaros elméleti eklekticizmusban és praxisuk is mentes volt a „kozmikus“ görcsök, zagyva dadaista kísérletek, s egyáltalán a megvadult akarnokok és mitugrászok zsibvásárétól. A ..poetizmus" (ahogy az esztéta Teige és a költő Nezval ezt az általuk elindított irányt elnevezték) fölénye elméleti megalapozottságában és művelőinek tehetségében rejlett. A cseh avantgarde nem tévedt el az izmusok útvesztőiben, programja egyszerű, de radikális volt: emancipálni a művészetet az ócska requizitumoktól; az emocionalitás és imagináció tiszta eszközévé tenni; megszabadítani a formai és tartalmi parazitizmustól, mely a régi művészetet oly sokszor tőle idegen hatások és eszközök lomtárává tette. A cseh avantgarde feje Nezval volt, de a mozgalomban képviselve voltak az összes művészeti ágak, programjuk egy teljes világképet alkotott. A kommunista párthoz való viszonyukat csak a magyartól teljesen eltérő társadalmi viszonyokból lehet megérteni. A CSKP legális párt volt, kb. ötvenezer párttaggal, és legalább egymillió szimpatizánssal. Az avantgardisták nagy része párttag volt, csaknem mind kommunistáknak vallották magukat. Voltak vitái néha a CSKP vezetőségével és egyes költői irányokkal, ezek azonban sohasem váltak ellenségeskedésekké, nem váltottak ki sértődöttséget vagy gyűlöletet. Antagoniszti- kus ellentétek a szürrealista és trockista csoportosulással szemben alakultak ki. A CSKP vezetősége vitatkozott velük művészeti kérdésekDen is, de komoly ügyet sohasem csináltak abból, hogy ki hogyan ír, mint a magyaroknál. Az avantgarde támogatta a kommunista pártot a kultúrmozgalmakban, politikai demonstrációk szervezésében. • Hogyan látja a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetét a múltban és a jelenben? Mit tart legnagyobb és esetleg még eddig eléggé fel nem tárt értékeinek?- A csehszlovákiai magyar politikai életnek társadalmi méretű kihatásában is egyik legjelentősebb korszaka a népfrontpolitika időszakában bontakozott ki, a Moravská Ostrava-i Magyar Nap körül. Ebben a lapban szót kaptak a legjobb magyar, cseh és szlovák írók, politikai irányvonala népfrontos, háború- és fasisztaellenes és következetesen internacionalista volt. Az olvasóközönség nagy érdeklődéssel követte, hatással volt rá, s valószínűleg nem kis szerepe volt abban, hogy a magyarság zöme az 1936-1945 közötti időben pozitívan reagált a politikai eseményekre. Példa lehet ma is a nemzetköziség gondolatának realizálására. - Ami az itteni magyar irodalom színvonalas kibontakozásának gátjait illeti, nagyjából a múltra és sajnos még egy kicsit a jelenre is áll, amit az „Irodalmi nemzetköziség“ vita keretében a mai helyzettel kapcsolatban-mondtam: „Vidékiesség, parlagiasság, dilettantizmus, kiadói szükkeblüség, és más gondok. Kölönc: a nemzetiségi kérdés túlhaladott álláspontjai, túlérzékeny reakciókkal". Mindkét oldalon. Ez gátjává vált egy felszabadult, nagyvonalú, tághorizontú irodalmi élet kibontakozásának. Varga Rózsa INTERJÚ FORBÁTHIMRÉVEL A szemtanú hitelességével Egy újabb regény, amelynek cselekménye megint a második világháborúban játszódik, hősei pedig partizánok. Vajon mi az oka annak, hogy a szovjet írók újra meg újra az elmúlt háborúból merítik témájukat, vajon lehet-e még újat írni a Nagy Honvédő Háborúról? Dmitrij Guszárov ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely fegyverrel a kézben védte a hazáját. Egyesek ott harcoltak Moszkva alatt, mások véres küzdelmek közepette vonultak vissza Sztálingrádig, hogy aztán erőt gyűjtve ellentámadásba lendüljenek, és Berlinig meg se álljanak. Guszárov partizánként harcolt. Énnek a nemzedéknek életérzését, gondolkodását talán egész életére meghatározták azoknak az éveknek az iszonyatosan véres, kegyetlen eseményei, amelyeket elfelejteni nem lehet sohasem, amelyekről beszélni, írni kell, hogy a most élő, alkotó nemzedék megértsen valamit abból az élethalálharcból, amit a szülőföldért, a szabadságért, az emberi méltóságért vívtak apáink, anyáink. Guszárov Ahol nincs többé irgalom című regénye megnyugtató választ ad arra a kérdésre, hogy lehet-e újat írni a második világháborúról. Lehet. Guszárov regénye, vagy ahogy ő nevezi, regény-krónikája hiteles dokumentumok felhasználásával és a partizánhadjáratban részt vevő író élményeinek újraélésével íródott. De mégsem emlékirat, nem háborús visszaemlékezés, hanem regény, szépirodalmi alkotás a szó igazi értelmében, az író által teremtett és jellemzett hősökkel, akik az akkor valójában megtörtént ellentmondásokkal, problémákkal viaskodnak. A cselekmény 1942. június 29-én kezdődik, vagyis akkor, amikor megindult a németek nyári támadása, hogy megtörjék a Vörös Hadsereg ellenállását, elfoglalják Sztálingrádot, a Kaukázust és a bakui olajmezőket. Egy nappa1 a német támadás után északon, a karéliai fronton Sze- gezsából meghatározott feladattal elindul egy hat osztagból álló partizándandár Grigorjev őrnagy parancsnok és Arisztov komisszár vezetésével a finnek által megszállt területekre. Feladatuk: két hónapig tartózkodjanak az ellenség háta mögött, semmisítsenek meg különböző finn parancsnokságokat, robbantsanak fel hidakat, közlekedési útvonalakat. Mi ebben az új - kérdezheti az olvasó, hiszen minden partizánregény erről szól. Új maga a terület. Karélia és a finn hadszíntér. Tudomásom szerint magyarul még nem jelent meg olyan szépirodalmi alkotás, aminek a cselekménye a finn fronton játszódna. (Malaparte „Kaputtjában“ szó van az északi front harcairól.) A finnek második világháborús szerepéről a magyar olvasó jószerivel semmit sem tud. Illetve tudjuk azt, hogy 1939. november 30-án kitört a szovjet-finn háború, tudjuk, hogy a legendás Manner- heim-vonal áttörése nagy véráldozatot követelt, tudjuk, hogy a finneket a németek és az angolszászok, hadianyaggal, önkéntesekkel támogatták. Guszárov az igazsághoz ragaszkodva a szemtanú hitelességével vagy két évtizeddel későbbi kutatásainak eredményeként írja meg, hogy mi történt a magára hagyott dandárral. Elég, ha két számot mondok. Hétszázötven partizán indul a vállalkozásra, ebből mindössze hatvan fő vergődik vissza, a többiek elestek, a túlerővel vívott hősies harcban, vagy egyszerűen éhen haltak, mert eleinte nem sikerült kellőképpen megszervezni az utánpótlást. Nem azért váltak tehát „magárahagyatottakká" ezek a harcosok, mert a Nagy Föld elfelejtette őket, vagy nem akart gondoskodni róluk, hanem azért, mert a szervezett és központilag irányított partizánháború még gyerekcipőben járt. Gondoljuk meg, hogy a partizánmozgalom központi vezérkara Ponomarenko vezetésével csak 1942. május 30-án alakult meg, és alig egy hónap múlva a dandárt már megszervezik, és átküldik az ellenséges csapatok mögé. A regény minden fejezete bővelkedik drámai szituációkban. Már maga az a tény is tragikus, hogy a finnek figyelemmel kísérik a dandár minden mozdulatát, lehallgatják rádióadásaikat, tudják, hogy a partizánoknak elfogyott az élelmük, és jószerint mindennaposak az éhenhalások. És ezek a szovjet emberek ilyen rendkívüli körülmények között is hősiesen küzdenek. Guszárov regénye szép, megrázó, tanulságos olvasmány. BERKESI ANDRÁS
