Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-16 / 50. szám
FRANTléEK STAVINOHA v Havi ötezret keresni a Boldenkán, „a festési pilléren kívül“, vagyis mint aknásznak, egyáltalán nem volt tréfadolog. Az északi szakaszon volt egy bányakörlet, melyet a bányászok Kongónak neveztek. A szénfalak mögött feszülő fülledt gázok közelsége büntetötárnává tette a Kongót. Majd mész a Kongóba, mondogatták a sokat hiányzóknak és annak a néhány lógósnak, akiket időnként rajtacsiptek, hogy a hátuk alá rakott széles deszkán heverésztek. A Kongóban dolgozó vájárok csúnya kiütéseket kaptak a nyirkos hőségtől, és a műszak után olyan szomjúság gyötörte őket, hogy ők, az igazhitű sörivók, úgy vedelték a csapvizet, ami egyébként tilos volt, mint a legzamatosabb pilsenit. A munkahelyekre hordókban szállították az ivóvizet, de az úgyszólván sohasem volt elég, vagy a közismerten zűrös bol- deni szervezés miatt sohasem jutott idejében rendeltetési helyére. A Kongónak, de különösképpen a fő vágatának volt még egy sajátossága, az, hogy felduzzadt a fekűje. A fekvöréteg szinte szemlátomást emelkedett. Ilyképpen nemegyszer megtörtént, hogy a Kongó fő vágatában a hét közepén már alig tudtak járni a csillék. Pénteken és szombaton pedig már szinte nem is volt járható a vágat. A megduzzadt fekű, melyet szüntelenül áztatott a talajvíz, oly hamar fölemelte a sínpárokat, hogy éjszakai műszakban nem volt lehetséges a fejtés. A harmadik műszakot átengedték a pályamunkás partinak, mely számára ebben a vágatban a nyugdíjig biztosítva volt a megélhetés. Ám a pályamunkások nem győzték szusszal, gyakorta került sor fejtéskiesésre a nappali műszakokban, mivel a csillék minduntalan beleakadtak a folyosó vízelvezető csöveibe és vasdúcola- tába, túlságosan rongálódtak a vízszintes kötélpálya sodronyai a felborult csillék eltakarításánál. Tomanec mérnök a párttagokból és az ifjúsági szervezet tagjaiból vasárnaponként önkéntes brigádokat szervezett a szállítópálya áthelyezésére. Senki sem tolakodott, hogy részt vegyen ezekben a brigádokban. Legénykoromban az ifjúsági szervezet iránti kötelességtudatból néhányszor jelentkeztem ilyen vasárnapi munkára. De minden alkalommal megfogadtam, hogy soha többé be nem teszem a lábam abba a sártengerbe, ahol ráadásul pokoli a hőség. A szállítópálya alatti réteg kőből és kenödó, ragacsos sárból állt, mely úgy tapadt a lapáthoz, mint kiskutya az anyja csöcséhez. Még az új pálya számára kimélyített térségben sem tudtam felegyenesedni. Az egész műszak alatt gör- nyedeztem, úgy jöttem ki a föld alól, mint egy autókurbli. A lapáttal lehetetlen volt beletalálni a csillébe, mely a régi, lesüly- lyesztetlen sínpáron állt, közvetlenül a csővezeték alatt. A lapát minduntalan belevágódott a cső karmantyújába, s megfordította a nyelet véresre feltört tenyeremben; a tenyeremet a kőtörmelék sebezte fel, mely úgy került a markomba, hogy a lapátot munka közben nyélvégig bele kellett meríteni a vízbe. Meztelenül dolgoztunk, a ruha csak fölösleges teher volt. A szemünkbe belecsorgó Verejték, meg a csupasz villanykörték éles fénye égető fájdalmat okozott. A gumicsizma minden lépésnél beleragadt a cuppogó sárba. A kiásott mélyedések nyomban megteltek vízzel. És ahogyan a pályalerakók erősítették hozza az új sínpárt a talpfához, a sáros víz minden baltacsapásnál nagyokat fröccsent bele a szemünkbe, úgyhogy percekre valósággal megvakultunk. Pihenés nélkül dolgoztunk. A pályalerakást normázták. Hivatásos pályamun•f Részlet egy hosszabb elbeszélésből kások is dolgoztak velünk. De az önkéntesek is normában dolgoztak, a pályamunkások pedig keresni akartak. Ez volt a mindennapi kenyerük. És a keresetük nem volt valami fényes. Most magam, önként másztam bele a csávába, s hozzá nem is közösség érdekében. Pénzért tettem, belehülyülve a csillogó Moloch látomásába. Testileg-lelkileg kimerültén jártam haza. A kezemet titokban Eliáka bőrápoló krémjeivel kenegettem a fürdőszobában. Ha apám látott volna, biztosan elejt néhány csípős megjegyzést a kényeskedö bányászokról. Az ostoba hajsza csakhamar kezdett az agyamra menni, de már nem engedettem a negyvennyolcból. Megszállottan nézegettem a fukarul gyarapodó számoszlopokat a betétkönyvünkben, és húztam tovább az igát, noha már torkig voltam az egésszel. S a bennem élő sportszellem nem kis szerepet játszott abban, hogy még mindig tovább folytattam az eszeveszett pénzhajhászást. Fiatal voltam és erős, jóllehet nem volt meg bennem az öreg bányászok szívóssága, s nem edzett meg a sokéves megszokás, elkényesedtem, s ráadásul az asztal körül ülő éhes gyerekek sem ösztönöztek erkölcsileg, mint annak idején apámat. Amikor már belefáradtam a Kongóba, más lehetőségek után néztem. Adódott is ilyen alkalom. Aknafészket kellett tisztítani lent a mélyben, a legalsó rakodótér szintje alatt. Az ilyen munka ritkább volt, mint a pá- lyaáthelyezés a Kongóban, de egy kicsit sem volt kellemesebb. A gödörbe az idők során belehullott egy csomó széntörmelék, kötél-, fa- és láncdarabok meg mindenféle más szemét. Az aknafészektisz- títók többnyire viharvert „aknásokból“, azaz aknakarbantartókból verbuválódtak, ritkábban csillésekből, és csak ha ilyenek nem akadtak, akkor jöttek az önkéntesek. A kémény „aknások“ barátságtalan pillantásokkal méregették a furcsán serénykedő lőmestert, és gunyoros szívélyességgel kívántak neki jó keresetet. Az aknafészek tisztításán váltakozva három kéttagú parti dolgozott. A váltás mindig azután volt, hogy két csille megtelt hulladékanyaggal. Ez harmincperces kemény munkát követelt meg. Féltékenyen néztem minden lapátka szénsarat, pontosabban sárrá taposott szénhulladékot, amit a partivezetőnk a csillébe dobott. Tartanom kellett a lépést, sót kicsit előbbre is kellett járnom, hogy az „aknások“ ne modhassák, hogy a lőmesterre güriznek. A Kongóval szemben itt a legnagyobb hátrány az volt, hogy gumiöltözetben kellett dolgozni. A ruha merev gumianyagból készült, ette le az ember testéről a bőrt. / Az aknafészket nem lehetett szellőztetni, legalábbis nem kellőképpen. Valóságos pöcegödör volt. A benne összegyűlt legkülönfélébb bányaszemét és bomlásnak indult régi vizelet, melyet oda engedtek a csillések és az „aknások" egész nemzedékei, kellemetlenül búzlött. Pontosan ügyeltem rá, hogy fél óránál többet ne töltsék abban a záptojásszagú lyukban. De azalatt keményen dolgoztam. Mindig nyitott szájjal másztam ki az aknafészekből, levegő után kapkodva. Az „aknások" ilyenkor mindig gúnyosan célozgattak rá, hogy ez bizony „kemény kenyér". A Kongóban végzett munkával szemben az aknafészektisztítást elég tisztességesen megfizették. Órabérben dolgoztunk, a nyolcadik fizetési osztályba sorolva. Vasárnaponként vagy ünnepnapokon folyt ez a munka. Egy műszak alatt kétszáz koronát kerestem. Aki szénbányában, időbérben nyolc óra alatt valaha is keresett ennyit, tudja, hogy ez mit jelent. További rendkívüli kereseti lehetőségre úgy tettem szert, hogy vasárnaponként elvállaltam az ellenőrző szemlét más aknászok helyett, akik megbetegedtek, vagy hosszabb szabadságra mentek. Tehát dupláztam. Néha negyven műszakot is sikerült ledolgoznom egy hónapban. Ilyenkor ezer koronával is túlléptem keresetem megszabott határát. Eliska Királynővel már nem sétálgattunk mezítláb az új szőnyegen. Megkopott a szőnyeg, és mi magunk is megkoptunk. Morcosak lettünk, rá-ráförmedtünk egymásra. Eliska már nem várt meg délutánonként a műszak végeztével. Elég gondja volt magának is, s már nem osztotta meg velem a gondjait. A Boldanka udvarán elcsípett az üzemi bizottság elnöke.- Mikor fogsz ismét gyűlésre járni?- tudakolta. Már néhány hónapja valóban nem mutatkoztam az üzemi bizottság irodájában.- Most nincs időm - siklottam ki minél gyorsabban a keze közül. Ez így tartott egy fél évig. Biztosra veszem, hogy az a „valami" mindkettőnkben ott lappangott. Csak neiVi akarózott róla beszélnünk. Eliéka is, én is magunkba zárkóztunk. Mintha áthághatatlan kőfal nőtt volna közénk. A csillogó Molochról szőtt álmunk szívósan tartotta magát. Takarékbetétünk már tizenkilenc- ezer százhuszonkét koronára rúgott. A százhuszonkét korona a legénykori megtakarított pénzem maradéka volt. A spórolásban pontosan követtük az előre meghatározott grafikont, sőt hasznosabb dolgokhoz méltó megszállottsággal még valamivel többet is félretettünk. Meglátogatott bennünket apám, hogy gyönyörködjön az unokájában. Azt hiszem, hogy az Eliska és a közém telepedett „valamit“ már régen észrevette. De hallgatott, nem akart kérdezősködni. A fiataloknak megvannak a maguk bogarai. De aznap este különösképpen feszült volt a helyzet. A kis Eliáka minden élénksége és tanulékonysága ellenére is még mindig bekakált. Rosszkedvű édesanyja, aki a munkából rohant haza pelenkát mosni, a pelenkamosás után bevásárolni, a bevásárlásból ismét haza főzni- életében talán először és biztosan utoljára -, rácsapott a kislány már megmosott fenekére. A kicsi bőgni kezdett, panaszos, esengő gyereksírással, és odafutott a nagyapjához. Apámat mintha darázs csípte volna meg.- Miért vered?! - támadt rá bőszen Eliákára, Eliska Királynőre, akit az első pillanattól kezdve csaknem istennőként tisztelt. Eliska hallgatott. Az a „valami" sem változtatta meg annyira, hogy nekiessen apámnak. Tudta, hogy szeretem az öreget. S ő sem titkolta apám iránti érzelmeit. Egy darabig kínos csend volt. Apám mintha a fejtési pillért hallgatta volna. Míg észre nem vette a kezemet.- Te már nem vagy aknász? - kérdezte.- De az vagyok - mondtam kedvetlenül.- Akkor mitől olyan agyonnyúzott a kezed?- Vasárnaponként a Kongóba járok, pályát javítani - ismertem be. Apám jól tudta, mi az a Kongó. Több évig dolgozott ott.- Minek neked annyi pénz? És miért ment Eliska dolgozni? - szögezte nekem a kérdést, mely már néhány hónapja gyötörte.- Autóra - ismertem be annak reményében, hogy apámat, aki egész életében gyalog járt, elkápráztatja a csillogó Moloch látomása. Apám kihúzta magát a széken.- Te ökör - mondta mély érzéssel.- Te nagy szarvú magyar ökör, azért taníttattalak, hogy néhány mázsa rohadt pléhért úgy dolgozz, mint a barom? Éhe- /| zel? Nincs a gyerekeidnek téli cipőjük? Nincs mivel takaróznotok? Nincs krumplid, amit a pincébe rakj? Gyere el hozzám, nem nyomorgok, adok neked. De autóra... - apámnak megcsuklott a hangja - autóra egy garast sem adok.- Semmit se kérek - védekeztem bágyadtan. - Ha szükségem volna valamire, már régen kértem volna. A kicsit sem hordtuk hozzátok, hogy felügyeljetek rá. Hogy ne tudjatok a dologról.- Nem is kapnál semmit! - mondta szilajul apám.- Valakinek azt a munkát is csinálnia kell - próbáltam kiemelni elképesztő szorgalmam társadalmi szükségességét.- Persze hogy kell - hagyta helyben.- De nem mindenkinek és nem minden okból. Gondolkodj el ezen, édes fiam, mielőtt még valami nagy ökörséget csinálnál, mert valami ostobaságnak úgyis érzem már itt a szagát. És elhúzta az orrát, noha a lakásunk mint mindig, most is valósággal „steril“ volt.- Csak gondolkodj el rajta - folytatta -, és azon is gondolkodj el, hogy egyetlen fiam vagy. örülnék neki, ha megérném, hogy még egy fiatok is születik. Az autó nem vigasztalás öreg napjaidban, és unokát sem várhatsz tőle. Apám fogta a sildes sapkáját, és köszönés nélkül eltűnt.- Te - mondtam Eliska Királynőnek aznap este. - Én arra az autóra... Szándékosan választottam ezt a kifejezést. Pontosan meghatározta a pléh Moloch iránt táplált érzelmeimet.- Bizony - mondta Eliáka Királynő. ~i Az igazat megvallva már régóta vártam ezt. örülök neki. Egy év múlva megszületett a második gyerekünk. Természetesen kislány. Szavamra mondom, nem akartunk apámnak szántszándékkal keserűséqet okozni. KÖVESDI JÁNOS fordítása j Á i I r I r ( < I < n a n jc Vi a e ki a te le v< rr ő S hí rr b. d Sí a a. a b v; si a ki b k< L já V c s rr n 9 s a A tornácon üldögéltünk Sanyival. Borozgattunk. A nap s'ugarai alig tudtak áttörni a tornác szegélyén elhelyezett virágbokrokon. Szép volt a táj, amerre a tekintetem eljutott, szelíd dombok mindenütt. Távolabb meg a siklósi vár kontúrjai.- Gazdag a portátok - mutattam körbe. - Nyári konyha, alatta a pince, teli hordókkal. Az istállóban bika hízik, odább az ólakban ha jól számoltam, tizenkét anyakocától várjátok a szaporulatot. A libákról, a tyúkok százairól már nem is beszélek. Láttam, hogy édesanyád kosárszámra szedi össze a tojásokat. Sanyi rám emelte tekintetét. Kékesszürke szeme szomorkásán csillogott. Elfordult, poharát forgatta az asztalon. Sokáig nézte a vörös nedűt.- így igaz - mondta. - Csak az a baj, hogy ennek hamarosan vége. Nevettem.- Ugyan, miért?- Amíg apám élt, ez az 6 birodalma volt. írogató ember volt. A régi gazdalapokban megtaláltam a cikkeit arról, hogyan kísérletezgetett meg gazdálkodott itt. A kertben, a háztájiban is megteremtette a maga paradicsomát. A mamával. De amióta a mama egyedül maradt, egyre nehezebben birkózik a sok munkával. Csak a nagynéném segít neki néha. Én is, a feleségem is a téeSz- ben dolgozunk. A fiam meg Pécsen tanul. Technikumba jár. Csak vasárnap meg ünnepnapon tudunk könnyíteni a mamán. így aztán egy év is eltelik anélkül, hogy bemennénk a városba szórakozni. Pedig megtehetnénk. kilenc-tízezer. Hidd el ebből megélhenénk n Mondom, nem ez a pro Apám is, anyám is mei úgy éltünk itt, hogy pirks keltünk és már csillagos ég, amikor lefeküdtünl BÁBA MIHÁ AB Teletöltötte a poharakat, ittunk, rágyújtottunk. A nyári konyhában a mama serénykedett, paprikás csirkét készített a messziről jött vendég számára. Néhány percig szótlanul ültünk. Sanyi szavain töprengtem.- Mondd csak, akkor miért vállaltatok ennyit? - kérdeztem. - Vagy rosszul fizet a téesz. Sanyi nevetett.- Dehogy fizet rosszul. Ha mindent összeszámolok, kettőnk keresete havonta olyan tehenünk, disznónk, e< rabka szőlőnk, a kertbe mölcsös meg egy kis I kertészetünk. Három búzát, kukoricát terrr Csakhogy apám egy fél a búzasorok közé hagy got vetett.- A búza közé hac kérdeztem csodálkozv- Igen. Te csodálko; itt akkor az emberek ne röhögtek rajta. Késő
