Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-07-01 / 26. szám

M ostanában sokat töprengtünk lóte­nyésztésünk helyzetén. Lóállo­mányunk túlságosan lecsökkent, létszá­ma alig éri el a húszezret. Az okokat keresve és a lótenyésztés jövőjére, he­lyére, szerepére kíváncsian kerestem fel Dr. Tibor Staríót, az Állami Törzstenyész­tő Vállalat osztályvezetőjét. Szerinte az elmúlt évtizedekben vég­bement rohamos csökkenésnek az a ma­gyarázata, hogy a földművesek lószere- tete gyorsan átváltozott gépszeretetté, ami nem is csoda, hiszen a gép teljesít­ménye nagyobb és munkavégeztével nincs rá gond, míg a lóval akkor is törődni kell, ha nem dolgozik. A gépi lóerő hívei már-már megkondították a lótenyésztés felett a lélekharangot, amikor beköszön­tött az energiaválság. Ez a tény, s mert a ló kitűnő exportcikk és a régebben úri kedvtelésnek kikiáltott lovassport iránt sem csökkent az érdeklődés, arra kész­tette az illetékeseket, hogy kidolgozzák a lótenyésztés hosszú távlatú fejlesztési programját, megszabják annak irányát. Dr. Stano elmondotta, hogy először is felmérték a jelenlegi helyzetet. 1982-ben 19 680 darabból állt Szlovákiában a lóál­lomány. A törzstenyésztők figyelmének központjában a nyolcvanas évek kezde­téig csak a melegvérű sportlovak és a jól futó, hátaslónak, kocsilónak alkalmas gazdasági fajták tenyésztése állt, vagyis azoké, amelyekre a lovassportnak szük­sége volt, s amelyeket aránylag jó-áron lehetett külföldi piacon értékesíteni. Belelapozok Stano doktor kimutatásai­ba, amelyekből kiderül, hogy 1975-81 között közel tizenötezer sport- és gazda­sági lovat adtunk el, viszont ugyanebben az időszakban csak fele annyi csikó szü­letett. Az ilyenfajta exportra kritikusan kell tekinteni még akkor is, ha egy-egy lóért sok pénz ütötte a tenyésztő markát. A kanca aránylag hosszú vemhesség - tizenegy hónap - után egy csikót hoz a világra, s bizony sok-sok bíbelődés után lesz belőle továbbtenyésztésre al­kalmas felnőtt ló. Tenyésztésbe, munká­ra fogni általában három-négy éves ko­rukban lehet a lovakat. Ha tehát az után­pótlás lassú, s ha az eladás nagymérté­kű, akkor egy idő múlva már nincs mit eladni, s a devizaforrás elapad. Dr. Tibor Stano szerint ez a kiviteli módszer meg­változott. A csendes, béketűrö, áldozatos életű igavonókra a szakemberek eddig jófor­mán oda sem figyeltek. Amikor 1974-ben egy miniszteri testület jóváhagyta a lóte­nyésztés tervezetét, csak korlátozott mennyiségű hidegvérű ló - a fentiek tartoznak ezek csoportjába - tenyészté­sét irányozta elő, főleg erdőgazdaságok részére. De nem szabták meg sem szá­mukat, sem fajtájukat, s nem hoztak dön­tést arra vonatkozólag sem, hogy tulaj­donképpen kik lesznek hivatottak után­pótlásukról gondoskodni. Tartóik pedig a legkülönfélébb kombinációban keresz­tezték őket, és csak egy szempont vezé­relte őket a tartásban; mint igavonónak minél nagyobb hasznát vegyék. Beszélgetőtársam ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy már feltérképezték a keresztezett lóállományú területeket, s intézkedéseket hoztak a nemkívánatos keresztezés megszüntetésére. Az elmondottak egyértelműen bizo­nyítják, hogy a lótenyésztés „abrakos tarisznyájába“ bizony jókora összegeket kell tenni, hogy emeljék annak színvo­nalát. Már a létszámcsökkenés megállítása is nehéz feladat, mert sok a továbbte­nyésztésre alkalmatlan öreg ló, amely elóbb-utóbb kidől a sorból. Az utánpótlást jelentő kiscsikók száma jelenleg 1134, vagyis az állomány hat százaléka. Az 1 -3 éves csikóból 1175 darab van, ez az állomány 9,5 százaléka. Az utódlásra alkalmas kancák közül az idén szintén valamennyit befedeztették, s így ez év végére elérik a kitűzött célt, hogy az állomány 8 százalékát képezzék szopós csikók. Ha ez sikerül, akkor útját állják a lóállomány további csökkenésének. A lótenyésztésünkre fordított összeg­nek jótékonyan kell hatnia a törzste­nyésztő munka javítására, a szakem­berképzésre, a takarmányalapok megte­remtésére, a beruházások kivitelezésére, a védőeszközök, egyenruhák beszerzé­sére, az állategészségügyi munkára és a nemzetközi együttműködésre egyaránt. A lóállomány tíz százaléka van a törzs­tenyésztő vállalatok birtokában. Stano osztályvezetőtől megtudom, hogy az aránylag jó törzsállomány további javí­tására szeretnének külföldről is behozni jó fajtatulajdonságú apaállatot. Ehhez bi­zony alaposan bele kell nyúlni a pénztár­cájukba, mert egy-egy mén árát milliós összeggel lehet csak kifejezni. De az előkelő bevándorló utódait azután mi ér­tékesíthetjük tekintélyes összegekért. Ugyancsak a törzstenyészetekben ne­velt egyedek szolgáltatnak alapanyagot a szaporító tenyészeteknek, amelyekben külön gonddal nevelnek gyönyörködtető mozgású angol telivéreket, arabs lovat, lipicait, furiosot, nóniust, gidránt... A jövőben megteremtik a hidegvérű, nagy testű belga ló törzstenyésztésének alapjait is. Ugyancsak nagy figyelmet fordítanak a szívós, igénytelen, biztos járású kistestü, egyetlen tősgyökeres faj­ta, a hucul tenyésztésére. Energiamegta­karítás szempontjából főleg a két utóbbi fajtának van nagy jelentősége, és a már említett félvér hátaslónak, kocsilónak. Erdőgazdaságainkban ez idő tájt kö­rülbelül kétezer lovat tartanak. Favonta­tásra használják őket olyan terepen, ahol gépek nem tudnak mozogni. Mezőgaz­dasági üzemeinkben körülbelül nyolcezer lovat tartanak. Eddig csak megtűrt jószá­gokként tekintettek rájuk, pedig az üze­men belüli fuvarozásban ugyancsak jó hasznukat vették. A lovak iránti „lelkese­dés“ csak most lángolt fel ismét, amikor kiszámították, hogy egy pár ló munkája árán évente 6-7 ezer liter gázolaj takarít­ható meg, s ahol tíz pár lovat tartanak, ott ez már tetemes mennyiségű megtakarí­tást eredményez. Most, amikor gázolaj­ból a gazdaságok úgyis szűkében van­nak a mezőgazdasági üzemek már nem is gondolnak arra, hogy túladjanak a meglévő lovakon. Sőt, tisztavérúek be­szerzésére törekszenek, ha megkezdő­dik a nagytestű hegyi lónak, a huculnak a nagybani tenyésztése. Az előbbieknek sík terepen, az utóbbiaknak hegyi erdő- gazdaságokban veszik majd jó hasz­nukat. A lótenyésztéssel kapcsolatos célkitű­zések megvalósításához lóhoz értő szak­emberekre is szükség van. Már nyolc évvel ezelőtt létrehoztak Vágsellyén (Sa­la) egy mezőgazdasági szaktanintézetet, amelyben lovászokat nevelnek, de még több lóidomárra, istállómesterre lenne szükség. Ha továbbra is kevés lesz a ló­hoz értő szakember, s a jelenleginél nagyobb mértékben leszünk újra lóex­portképesek, olyan helyzet állhat elő, hogy sokat érő sportlovakat „félkész“ neveléssel leszünk kénytelenek piacra vinni - kevesebb pénzért. A lótenyésztést komolyan vevő mezőgazdasági üzemek - főleg azok, amelyek lószaporítással máris foglalkoznak - szintén igénylik a hozzáértő lovászokat. Ugyancsak fel kell újítani a nyereg, a patkó, a lószerszám, a cséza gyártását, lehetőleg mezőgazdasági üzemek mel­léküzemágaiban. Egyelőre mindez hiány­cikk, és a szükséges árut importból sze­rezzük be. Dr. Tibor Stano sorolta még, hogy lovasiskolákra, versenypályákra, ló­istállókra is szükség van, s hozzátette, hogy a többi szocialista ország példájára a törzstenyésztö szervezetekben be kell vezetni az egyenruha viselését. A „szőrmotorok“ - ahogy tréfásan az igásokat vagy hámoslovakat hívják -, de a paripák ideje sem járt le. Tenyésztésük felvirágoztatásához újra hozzáfogtunk, újra szerepet kaptak modern, benzinsza- gú világunkban. KOVÁCS ELVIRA „SZŐRMOTOROK“ ÉS PARIPÁK _____________________________________________________ A vállalatok igyekeznek megtartani, illetve helyenként növelni a meg­levő munkaerő-állományt, bár 1981 feb­ruárjától már aránylag lényeges lehető­ségeik vannak a megtakarított bértömeg elosztására, ösztönző felhasználására. Egyelőre tehát nem teljesültek azok az elvárások, hogy ha az átlagbért nem korlá­tozzuk keményen, növekednek a teljesít­mények és csökken a munkaerő-állo­mány. Lényegesebb munkaerő-megta­karítást nem tapasztaltunk sem 1981- ben, sem 1982-ben. Ellenkezőleg, a vál­lalatok tovább keresik az új, szabad mun­kaerőt, igyekeznek megtartani, vagy még növelni is a létező létszámokat, tekintet nélkül' termelési feladataikra. Az építő­iparban a tervezett és valóságos munka­erő-megtakarítás összefüggött a teljesít­mények (termelés) csökkenésével, ezért itt sem beszélhetünk megtakarításról. Az ötéves tervidőszak feladatai meg­követelik az elhasznált termelőeszközök gyorsabb kivonását a termelési folyamat­ból. És van miből. A 6. ötéves tervidőszak éveiben 135 000 új munkalehetőség léte­sült, és csak 96 000 munkahelyet szün­tettek meg. A helyzetünkre jellemző, hogy évről évre újratermelünk néhány tízezer munkahelyet (amit irigyelhetnek tőlünk a tőkés országok munkásai), de eddig nem az ipar legproduktivabb ága­zataiban. Pedig a megoldás az lenne: a megszüntetésre kiválasztott részlegek­ből minden lehető eszközt kihasználva (beleértve a bérfejlesztés lehetőségeinek fékezését is) a szükséges helyre kellene átcsoportosítani a munkaerőt. Gazdasá­gunkban 326 000 gépesített munkahely nincs jelenleg kihasználva. Sajnos, ezek között van néhány tízezer olyan munka­hely is, amelynek termékével a gép­iparunk fel tudná venni a versenyt a fejlett nyugati országok iparával. És ezeket a munkahelyeket - már évek óta - nincs kivel betölteni. Munkaerő-tartalékaink már nincsenek, azok a munkások, akiket a fejlődő és baráti országokból ideiglene­sen foglalkoztatunk, rendszerint csak ná­lunk szereznek bizonyos szaktudást. A szükséges szaktudással rendelkező munkaerőt pedig „nem tudjuk oda vinni“ ahol szükség lenne rá, és a vállalatok - különböző okokra hivatkozva - „nem engedik“ odaáramlani ezeket a dolgozó­kat, ahol a népgazdaságnak szüksége van tudásukra. Elengedhetetlen az eddigi munKaerő- megtakarítások ütemének gyorsítása, fő­leg a leállításra váró üzemrészlegeknél, üzemeknél. Viszont az érintett dolgozók­nak tudniuk kell a készülő változásokról, mert esetleg szakmailag felkészületlenül érhetik őket. Egy egészen új felmérésben kimutat­ták, hogy manapság mindig többen van­nak az olyanok, akik az érdekesebb mun­ka kedvéért változtatnak munkahelyet. Ezt szem előtt kellene tartani, és éppen ott keltene idejében megadni a munka­erőnek a lehetőséget szakmai felkészülé­sükre, ahol szerkezeti módosítások van­nak készülőben. Lehetővé kell tenni szá­mára, hogy a munkahely változtatásakor már esetleg „kezében“ legyen egy új szaktudás, egy új érdekes szakma. A gazdaságos foglalkoztatáspolitika egy kompromisszum keresése a kimon­dottan nyereséges és olyan megoldások között, amikor többek között határozni kell arról, milyen közeire hozzuk a mun­kát a munkaerőhöz (és ebből kifolyólag mennyivel léphetjük túl a gazdaságosnak tűnő határt). A strukturális módosítások ezekre a kérdésekre szintén újfajta, kor­szerű, de szocialista megoldásokat köve­telnek. A munkaerő-kereslet a hetvenes évek elejéhez viszonyítva napjainkban alább­hagyott, de aránylag még ma is magas. A gazdasági eredmények alapján elért és elosztotr jövedelmek viszont magasab­bak voltak a tervezetteknél. A gazdálko­dó szervek a termelés esetenkénti növe­lését még mindig elsősorban létszám- emeléssel valósították meg. Mivel lehetne elérni, hogy a vállalatok az eddiginél jobban kihasználják a lehe­tőségeket? Ilyen például a bérösszegek jobb felhasználása, de ezzel a lehetőség­gel a múlt év végéig pl. a vállalatoknak csak körülbelül a fele élt. Véleményünk szerint a szakszervezet nagyobb szere­pet játszhatna nemcsak a normák felül­vizsgálásánál, hanem a munkaerő-meg- takaritások és az erre vonatkozó lehető­ségek feltárásánál is. KÖVÁRY IVÁN Gazdaságosabb munkaerő-gazdálkodást ÚJl 1983. VII. 1 Az igáslovakkal együtt a kovácsmesterség is visszakapja régi rangját (Foto: Gyökeres György és archív) 4 lovassport az ifjúság körében is közkedvelt Lótenyésztésünk jelene és jövője

Next

/
Oldalképek
Tartalom