Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-11-11 / 45. szám

Esztétikai kultúra és a műveltség

Egy országos program vetületeiről

Szinte észrevétlenül van jelen életünkben. Olykor csak ünnepi eseményeknek, ünnepnapoknak számító helyzetekben figyelünk rá. Az ,,ünnepi", és az ,,ünnep" szavakkal a kivételeset, a megszokottól eltérőt szeretnénk jelezni. Egy példa talán még szemléletesebben világítja meg ezt a gondolatmenetet. Minden kis településen, faluban, városban van olyan épület, amelynek építészeti jellegzetességeire a mindennapi helyzetekben nem figyelünk oda. Egy-egy iskola, hivatal működését segítő ház csak használati tárgy marad számunkra mindaddig, míg különleges helyzetbe nem kerülünk. Elegendő egy-egy hangulat, baráti vagy rokoni látogatás, s felismerjük, felfedezzük, hogy annak, ami mellett hétköznapokon elmegyünk, valójában környezetesztétikai értéke van, nemegyszer művészi értéket is képvisel. Egyetlen példa, de utalhatnánk akár a természeti tájban felismerhető, az emberi kapcsolatokból sajnos egyre inkább kivesző, vagy a munkában, mint emberi tevékenységben meglévő szépségre is. Az iménti vázlatos felsorolás és rapszodikus gondolatmenet is jelzi mennyire fontos, ám sokszor nem eléggé észlelt és értékelt tényezője mindennapi életünknek: a szép.

Persze lényegesen leegyszerűsített, ugyanakkor kitágított fogalom ez. Leegyszerűsített, hiszen a szépséget önmagában veti fel, holott velejárója életünknek a rút is, s a kettő összefüggését, viszonyát, közös lényegét éppen ezért kell az esztétikum fogalmával jelölni. Kitágított, mivel a szépséget, mint az esztétikum egyik megnyilvánulását nemcsak a művészire terjeszti ki, hanem a természetire, a természetben emberi beavatkozás, alkotás nélkül szépként, esztétikumként jelenlévő tárgyakra, jelenségekre is. Szép, esztétikum, művészi - a fogalmakat olykor minden szemrebbenés nélkül azonosítjuk. Nem véletlenül, hiszen filozófusok, esztéták tudományos életműveket hoztak létre e három fogalom értelmezése, magyarázása során. Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen a tévedésekből, az ellentmondó értelmezésekből a marxista esztétika már szintetizálta a tudományos alapokon nyugvó elméleti fogalmat. Az esztétikum tehát mindazt jelöli, ami a szépség és a rútság, a múvésziség és a művészietlenség viszonyából jelenségként adódik. Mig a szépség és a rútság a természeti fejlődés történetiségéből adódóan az ember fizikai és szellemi tevékenysége nélkül is adott lehet, addig a művésziség (a művészien szép) az ember művészeti alkotótevékenysége (a valóság elsajátításának, kifejezésének, tükrözésének, és megváltoztatásának egyik formája) nyomán keletkezhet, válik érzékelhetővé.

Egy ilyen elméleti alapvetés után aligha lehet bárki számára is meglepő, hogy

a jelenleg az előkészítés és a kidolgozás stádiumában lévő tervezet (Az esztétikai nevelés össztársadalmi programja) az általános szükségszerűségek, társadalmi helyzetkép és az alapelvek tisztázását követően az esztétikai nevelés programját a következő társadalmi tevékenységi körökre osztja fel: I. felkészülés az életre és a munkára (család és iskolai nevelés). II. társadalmi munka. III. a környezet- és természetvédelem (építészet, urbanizáció, műemlékvédelem). IV. a művészet, mint a társadalomban meglévő komplex tevékenység (alkotás, terjesztés, befogadás és öntevékeny művészeti mozgalmak). V. társadalmi-kulturális élet (ünnepek, szertartások, sportesemények).

A CSKP KB 15. plénuma és a XVI. pártkongresszus határozataiban a lakosság esztétikai és kulturális színvonalának emelését a társadalom jelenlegi fejlődési stádiumának megfelelően szabta meg. A határozatokban megfogalmazott szándék és cél a sokoldalúan fejlett, tudásában, világnézetében és érzelmi kultúrájában azonos szinten álló szocialista ember formálását kívánja. Természetes velejárója és következménye ez a társadalom gazdasági alapjában megvalósuló intenzív fejlesztési gyakorlatnak. A felépítményi szféra feladata, hogy a társadalom jelenlegi fejlettségi fokának megfelelően alakítsa ki az esztétikai kultúra és műveltség megszerzésének intenzív gyakorlatát. Tehát nemcsak az ember külső világának megtervezésében, de az ebből épülő belső világának formálásában is feladatot kell vállalnia a társadalomnak. Mindezt úgy kell előkészíteni, s majd megvalósítani, hogy egyszerre érvényesüljön benne az elképzelt személyiség- modellhez igazodó nevelés, de ugyanakkor ennek feladata legyen, hogy figyelemmel kísérje a személyiség alakulását, s módszereit képes legyen ennek alapján megváltoztatni, amihez rugalmasságra, nyitottságra lesz szüksége. Nem véletlen, hogy amikor az esztétikai nevelés tervezetének a nevelést taglaló fejezeteit olvassuk, fontos megjegyezni a következőket: annak a nevelésnek, amely a korszerűbb műveltségeszményt, mint a szocialista személyiségideál egyik jellegzetes-' ségét akarja megvalósítani, rendelkeznie kell azokkal a képességekkel és tulajdonságokkal, amelyeket el akar sajátíttatni. Vagyis: ez a nevelés legyen felkészült arra, hogy átfogó rendszerben tálalja a természet, a világ és a társadalom törvényszerűségeit. Legyen képes úgy megmutatni a kultúrát, ahogy az a teljes emberi életben magatartást, emberséget és kreatív gondolkodást jelent. A nevelés eredményességét elsősorban a társadalmi gondolat és a társadalmi tett egysége befolyásolja. Ezért is szükségszerű, hogy a tervezet II. fő pontjában foglaltakat az oktatás és nevelés korszerűbb gyakorlatával egyidöben kiszélesítsék. Az újságírók rendelkezésére bocsátott előzetes információs anyagból nem derül ki egyértelműen, hogy a felépítménnyel közvetlen viszonyban álló gazdasági alap mennyiben kapcsolódik majd be ennek a programnak a realizálásába. Ennek a problémakörnek a tisztázása elsősorban azért fontos, mivel az iparművészet, az ipari formatervezés, az urbanisztika, az építőipar, a szövetkezeti kisipar és a kereskedelem közvetlen (olykor erőszakos) befolyásolója a mindennapok esztétikai kultúrájának.

Általánosnak mondható az a vélemény, hogy esztétikai kultúránk minőségéről elsősorban a természeti környezet, a városkép, a kirakatok, az üzletekben kínált áruk, az emberi kapcsolataink és esztétikai műveltségünk tanúskodik. Sarkítottan bár, de mégis igaz, hogy Leonardo da Vinci Mona Lisáját aligha lehet egy szeméttel borított helyiségben úgy látni, mint mondjuk egy tiszta galériában. Aligha lenne áldásos, ha a magasröptű múvészetelméleti vitákra képes egyének majd letarolnák az útjukba kerülő legkisebb facsemetét is. Éppen ilyen gondolatmenet világítja meg, hogy az ipar nem gyárthat, a kereskedelem nem árulhat úgy, hogy nincs tekintettel az életkörnyezetre, az áruk esztétikai formáira, illetve válogatás nélkül ömlesztve teríti a pultokra az iparművészeti alkotásokat a giccsel és a bóvlival együtt.

A dolog lényegéből adódik tehát, hogy a programtervezet megvalósítása aligha kezdődhet csak a nevelést szolgáló zárt intézményekben (óvoda, iskola, egyetem) és a családokban. A társuló nyitottabb népművelés és a tömegkommunikáció sem lehet eléggé hatásos, ha a gazdasági szféra esztétikai kultúrával kapcsolatos összetevőit kihagyjuk a számításból. Aligha hihetjük azt, hogy a mégoly hatékony esztétikai nevelést, a mégoly fejlett ízléssel élő embereket nem befolyásolja az Ízléstelen áruk, dísztárgyak, ruhák tömege. Nem kezelhetjük az esztétikai kultúra és műveltség kérdéskörét sterilen, csupán a társadalmi munkamegosztásban erre specializálódott felépítményi szféra feladataként.

Eszmefuttatásunkban eddig kevesebb szó esett a művészet - a befogadás és az alkotó - a befogadó viszonyairól. Az esztétikai kultúrát hajlamosak vagyunk csupán a művészeti kultúrára szűkíteni, holott, amint azt a fentiekben megpróbáltuk felvázolni, sokkal szélesebb értelemben használatos fogalomról kell beszélnünk. Ezzel együtt azonban a művészet társadalmi szerepét az esztétikai nevelés új programtervezetének is figyelembe kell vennie, s figyelembe is veszi. Az egyik legfontosabb célja, hogy olyan sze- mélyiségmodell kialakítására törekedjen, amely tudása, képességei, erkölcsi értékei és tudományos világnézete révén képes lesz a műalkotások (képzőművészet, film, zene stb.) értő és érző befogadására. Ennek a megközelítésnek egyik eszköze az esztétikum általános és a művészet sajátos törvényszerűségeit rendszerező ismeret. Ugyanakkor nem mellékesek a befogadói készségek sem, amelyek nemcsak az ismeretek elsajátításával alakíthatók ki, hanem a szokások, az igények, az érzelmi gazdagság, az erkölcsi arculat stb. párhuzamos alakításával.

Hogy szükség van erre a tervezetre, azt leginkább a mindennapok társadalmi gyakorlatában bekövetkezett fejlődés bizonyítja. Jóváhagyása után a kötelező érvényű politikai dokumentum rangjára emelkedik, s céljainak megvalósítása ugyanolyan fontos társadalmi feladat lesz, mint gazdaságunk modernizálása. Eszmefuttatásunk nem vállalhatta fel a tervezettben foglaltak teljes taglalását, hiszen például az emberi kapcsolataink esztétikája vagy a munka kultúrája önálló fejezetei a tervezetnek. A sajtóban folyó eszmecsere számos adalékkal szolgál a tervezet megvalósításának fontosságához, s nyilvánvalóvá vált, hogy az esztétikumért nemcsak a művészettel, de az erkölccsel, a személyiséggel, a mindennapi környezettel kapcsolatban is egyre többet kell tenni.

DUSZA ISTVÁN

'I

Apu munkában, anyu bevá/i sárolni ment, nagymama a kertben. Végre lophatok. Elcsenhetek egy doboz Verhovinát. Régóta fáj rá a fogam, de nem annyira a füstjéért, mint inkább azért, hogy eldicsekedhessem vele, nagynak érezhessem magamat, a barátaim előtt. A hátsó szobában, az éjjeliszekrényben tartja apám; egy egész csomaggal kapott ajándékba az ,,erős, de finom “ cigarettából. Könnyen hozzáférek, s már zsebemben is a kéklő doboz. Ezután le a kertbe; odvassá öregedett barackfa a rejtekhelye a zsákmánynak, délutánig, amikor is ide vezétem a csapatot utcánkból.

Délután. Szerencsére senki a kertben. Azért nem árt óvatosnak lennünk, szinte lopózkodva haladunk a lugas árnyékában egész a barackfáig. Benyúlok a mélyedésbe, remegve az izgalomtól, mely a csapatra is átragad. Csak most meg ne lásson senki. A doboz félig átnedvesedett, át a cigaretták egy része is, de sebaj, kincs ez így is, Verhovina, gyerekek, és nem Detva meg diófalevéllel tömött gesztenyepipa. Gyerünk a Kishegyre.

És ott, bokor tövében - boldog izgalomban - rágyújt a kis csapat. ,,En már tudok slukkolni.“ ,,lde nézzetek, én is." Aztán köhögés, fuldoklás, könnyező szemek - de azért csak száll a füst vidáman.

H

Füstölgők

,íl

Azután akáclevelet rágunk, hogy meg ne érezzék rajtunk otthon a számunkra tilos élvezet, mondhatnám úgy is, a bűnös cselekedet „szagát". Útközben, hazafelé, még más füveket is rágunk, miközben azért nő bennünk a félelem, hogy hátha mégis megérzik, és mi lesz akkor...

Ez a gyerek itt, ebben a buszmegállóban, 1983-ban úgy dohányzik, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mennyi lehet? Tizenegy-tizenkét éves. Annyi, mint mi annak idején, Mellette iskolatáskája.

Már középiskolások voltunk, amikor a szünetekben vagy né- gyen-öten mind gyakrabban gyújtottunk rá - a vécében, amely nemcsakhogy kívül volt az iskola- épületen, de messzebbre is tőle, úgyhogy tanár nem vehetett észre bennünket, legfeljebb, ha arra járt. Egyszer kaptak csak el, testnevelőnk. Szépen csokorba szedte a filteres Maricákat, bevitte a tanáriba és magaviseletből kettest javasolt társaságunk minden tagjának. Attól fogva az iskolában nem dohányoztunk. Hanem Péterék- nél, alkalomadtán, amikor nem voltak otthon a szülei. Viszantot szívtunk, meg egy másik illatos kubai cigarettát, amelynek most nem jut eszembe a neve. Miért tagadnám, jól éreztük magunkat, élveztük a közös dohányzást, ami persze nem volt túl gyakran és talán ennek köszönhető, hogy - bár akkor slukkoltunk már - nem szoktunk rá tizenhat-tizenhét évesen a cigarettára. Nikotin, kátrány nem rombolta a fejlődő-izmosodó szervezetet. Ügyellek ránk a szülők is, nem emlékszem arra, hogy valaki is közülünk - tizenhat-tizenhét éves korban - legálisan és rendszeresen dohányzott volna. Arra viszont igen, milyen tragédiát jelentett anyám számára, amikor tizenkilenc évesen megvallottam neki - mert tovább már nem titkolhattam -, hogy dohányzom, dohányzóm a munkahelyemen, és ezután otthon sem bírom ki cigaretta nélkül. Apádat is az vitte el, fiatalon, a sok cigaretta, mondta.

Ez a gyerek nem lehet kezdő, olyan „szakszerűen“ szívja le a füstöt. - Milyen cigid van? - lép hozzá egy nálánál alig idősebb, de magasabb srác, ő is iskolatáskával; kezében sörösüveg, megmeghúzza. - Marsom - válaszolja a kölyök. - Spartád nincs? - Ma nincs. (bodnár)