Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-04 / 44. szám
VERONICA PORUMBACU Október tanúsága Fuvarosok a hegyről hosszú sorban hozzák alá a szálas rönköket. Miért indultak útnak most? a holdban kihúnyt a láng. A szél fát döntöget. Ök azt nézik: az út rövidje hol van s mentükben akár csárda is lehet, nem torpannak még egy lépést se meg: reggelre oszlop mind a rönk s a gyorsan közéjük font sodronyon át az áram fénylik a húsz fuvaros falujában. Mintha lágy arcot símögatna ujja, úgy nyúl a rönkhöz' egy-egy fuvaros, - vonót a művész így tesz néma húrra... Évszázadok napfénye rejtezik nagy-szál fenyők kerek évgyűrűjében. A hó s a zápor vonta jel ez itt, amott betyárok árnya leng - miképpen egy népi bárd dalolta tetteik s közben az ágak közt a régi harcok s nagy lázadások hangja visszaharsog. De hogy e törzs együtt a többivel oszloppá lett amott az útszegélyen s fenyőfa-marka áramot emel oly falvak fölé, melyeket kevélyen a mindentudó térkép sem jelel - a Forradalomnak kellett hatalmas kezével utat törnie előbb és Pétervárott mentek diadalmas harcba Lenin szavára felkelők... Győzött az álom és kinyílt vele álmodott jövőnk fénylő reggele, hisz első tűzük mind csak tőle vették a régi sztrájkok lángjai s mai bilincstelen harcunknak izmai. A fuvaros kezével ott a rönkön ezt az erőt tapintja már örökkön. A hő, mely benne gyűlt az éjszakán s azt súgja, hogy az útnak vége rögtön, átforrósítja már egész hazám... fgy van, hogy az elhagyott kis faluk ' oszlopain felízzó sok-sok lámpa Leninnek emel diadalkaput s Októbernek lesz hites tanúsága. SZEMLÉR FERENC forcHtása BODOR ÁDÁM Behavazott lábnyomok Délfelé nagy, barnás, lencse alakú felhők tűntek fel a Puzd- ra körül. Nagy komoran úsztak el mellette, volt amelyik súrolta. Ilyenkor egy-egy komolyabb gomolyag leszakadt, foszlányaival megkapaszkodott az ülő" farkas alakú szikla tájékán, és áttetsző gyökereket eregetett a jeges hasadékok közé. Ott sündörögtek, amíg pár óra alatt teljesen betakarták. Úgy látszott, odafönn újra beáll a havazás. Nem volt ebben semmi szokatlan. Szokatlan esetleg a felhők szeszélye, amikor erre az egy hegyre esett a választásuk, s a többi orom között fényesen tovasiklottak. Máskor az ereszkedő felhő találomra körülölel egész vonulatokat, megtapad a meredélyeken, kitölti a völgy zugait; belevonja az égbe, amit elborít. Most valamivel alázatosabban érkezett, egyszerűen ráidomult a hegyre, Így kiérzödött alóla annak alakja. Kissé várakozóvá tette az embert, mint egy lepel alatti szobor. Itt lenn, a Repedö-völgy kerítései tövében liszteszsáknyi darabokban aszalódott a múlt heti hó, valamivel fönnebb a kecskeganés föld sötétlett liszteszsáknyi darabokban a hó között. A kőfejtés omladékái után a hó hirtelen fehéren összecsapott. Szinte egyenletes távolságra egymástól mélyedések sorakoztak, akkorák voltak, mint egy-egy kincstári csajka. Félig behavazott lábnyomok voltak, alattuk a meder öblös edényeiben fojtott hangon csobogott a patak. Alagúttá fagyott a patak fölött a hó, boltja elég jól bírta az ember súlyát, amíg egy helyen aztán ijesztően dongott egyet, itt a léptek habozó topogása után meredeken bemenekültek az irtás csutakjai közé Valaki itt járt, és megijedt. Késő délután volt, egyenletesen sötétedett, amíg az ülő farkas alakú szikla mögött elmozdult egy felhő, szürke csóvája bekanyarodott a völgybe, helyén valamivel üresebb maradt az ég, és sárgás fényt vetett a lábnyomok peremére. Nemsokára, ahogy a hónak ez a sárgás hamva elillan a domborulatokról, egy következő, kitartóbb felhő érkezésével egyszerre beesteledik. A gerinc felől csendes mor- dulással eloldódott a szél, hirtelen lila lett a völgy, mintha lila* szél seperte volna az oldalakat. A völgy torka felől oldalvást, fehéren kúszott fölfelé a köd, amint magasabbra ért, széllökésekben sodródó varjakkal találkozott, s ugyanazok a széllökések ráterítették az erdőre. Mint egy elég nagy fátyol, ami beleakadt a föld tüskés szőrébe. Ahogy a szél kihagyott egy pillanatig lebbe- netlen maradt, aztán lassú hullámzással besüppedt a gallyak közé, odahavazott a fenyők tövére. Egy másik felhő a gyanútlan Lóhavas felé tartott, a katlan fölött majdnem megállt, hasánál enyhén behorpadt, majd lepényhalszerű mozdulatokkal kiterjeszkedett, és ráborult a három tó fennsíkjára. Néha egy ilyen lencse alakú felhő váratlanul rátelepül egy hegyre, pár napig hull belőle csendesen a hó, közben körülötte a környéken kitavaszodik. Mégis, valahogy látszik, hogy odafönn történik valami. A felhők rojtos széle mentén a magasba merészkedő varjak a szeszélyes áramlatban minden igyekezetük ellenére hátrafelé repülnek. M ég nem lehet azt mondani, hogy vége az esztendőnek. Például kint, a mezőkön, a mezsgyéken még eleven élet zajlik: kecskék, tehenek legelnek nagy buzgón, mielőtt beterelik őket az istállóba, s odakötik a jászolhoz, hogy a betlehemet jelképezzék. Még virít a mezei szegfű, aranyszínben csillog az aggófű virága, és elszántan virágzik a kúszó pimpó. Ami a talajt illeti, teljes erejéből dolgozik. Felásták, felszántották, porhanyós lett, és befogadja a nedvességet, KAREL CAPEK a levegőt, párolog,, szellőzik, lélegzik, és szép lassan apró morzsákra hull szét. A nyirkos erdőben akad még vargánya, ott didereg a sárga rókagomba, és bűvös köröket alkot az a fehéres gomba, amelynek neve nem jut eszembe, és iépten-nyomon piros képű apókák tűnnek fel: vágják, gyűjtik, kiskocsikra rakják az illatos rozsét. A vad is jóval több, mint nyáron, minden szántásról fogolycsapat röppen föl, nyúl cikázik az erdő felé, nehézkesen csapkodnak szárnyukkal a fajdok, az irtáson őzek farka tövének fehér foltja villan. Amint mondom, elég eleven az élet, csakhogy mielőtt felocsúdnánk, hirtelen leszáll a borongó alkony, itt-ott lámpafény gyűl, aztán végtelen árvaság borul a világra. Csak egy lassú szekér nyikorog a falu felé, és egy magányos férfi siet valahová szótlanul, zsebre dugott kézzel. Az esztendőnek még nincs vége, de vége a hosszú nappaloknak. Minden hiába, az ősz sötét. De ez is hozzátartozik az összhanghoz. Különben nem tudnának olyan izzón parázslani az ősz utolsó színei, csipkebogyók bíbora, a borbolya bogyóinak sötétpirosa, a meggyfák koronájának skarlátvöröse, a vörösfenyő elszáradt tűinek sötétsárgája s a lehullott gesztenyelomb nehéz aranyfénye (nézzük csak közte a vörösesbarna gesztenyét, nyiladozó szemként pislog elő a felrepedt terméshéjból). S ha nem volna sötétség, akkor nem fénylene oly erősen az ősz igazi, legpompásabb színe: az otthon ablakaiból szűrődő világosság. Azt mondják, a természet ősszel nyugovóra tér. Ez nagyjában igaz is, de a természet éppen úgy tesz, mint az ember, amikor aludni készül: húzza-halogatja az időt, lassan, ’ kényelmesen vetkőzik, szívesen beszélget még egy keveset: mi történt aznap, mi lesz másnap; és mielőtt elalszik, összevegyíti az elmúlt idők emlékeit az eljövendő napok terveivel. Még le sem hullt az idei lomb, de a vesszőkön, gallyakon már ott vannak a következő tavasz tömött, duzzadó rügyei. így ni, és most már alhatunk, mert aludni is előre kell. Végül eljutottam az ősznek köszönhető igazi, évről évre ismétlődő felfedezéshez, ami nem más, mint a magunk meghitt odújának felfedezése. Minden ősz megtérés az otthoni ágyhoz: soha az ember olyan örömest nem alszik, olyan boldogan nem nyújtózik a fekhelyén, mint amikor rövidülnek a nappalok. A költők mindent megénekeltek, de nincs tudomásom róla, hogy akadt köztük, aki keblek és égi tünemények helyett a meghitt meleg fekvőhelyet dicsőítette volna. Az álmokról is írtak már igen-igen sokat, de ki írta le párnánk becéző gyengédségét s a testünkkel kifeküdt mélyedés simogató meghittségét. Tegyük hát hozzá az ősz dicséretéhez az emberi fekvőhely e dicséretét: legyen nyájas az alvókhoz, gyengéd minden beteghez, öntsön új erőt a megfáradottakba. Találjon a nyúl is meleg vackot, az őz száraz vermet, és a veréb az eresz alatt jó rejtekhelyét, ámen. MAYER JUDIT fordítása Az asztalos késett. Megegyeztünk, hogy fél négykor találkozunk, egyenesen a munkából utánam, jön, de nem szidtam magamban, ■ mert nem is volt asztalos, építészmérnök volt, a műhelyt az apjától örökölte, s megtanult bánni a fával. Talán valami föltartotta, ilyesmi gyakran előfordul, mint mérnökember, bizonyára egészen más idő szerint mozgott. Álldogáltam a járdán s az utca egyik végéről a másikra tekintgetterrí, nem tudtam, melyik felől jön; várakoztam. A szekrény a kapu alatt állt. " Csak nemrég tettem rá szert, ha nem veszem meg, elégették volna. A mérnök előbb eljött megnézni: régiség-e valóban, s milyen az állaga. Még meg lehetett menteni. Néhány helyen megtámadta a szú, egyik lábát is elvesztette, bicegett, de a mérnök ígérte, hogy megjavítja. Tehertaxival vittem el hozzá, a sofőr segített betenni a kapu a|á, a műhely bejárata mellé. A taxin újságot terítettünk alá- ja, nehogy lehorzsolódjon, s most jól jött az újság, egy elmúlt világ elöregedett híreit olvasgattam. Néha az évszakok is késnek: az ősz alig bírja kivárni a telet, a tavasz pedig a nyarat. Az újságban a világ egy évvel fiatalabb volt, a szekrény szúrágta fájában ötven évvel is fiatalabb. Bekukkantottam a kapualjba, minden rendben volt; a szekrény mögötti falból ajtó nyílott a műhelybe, amely aztán tovább húzódott az udvarba; mindenütt csönd volt, leültem a küszöbre, olvastam és vártam. Kisvártatva léptek hallatszottak. Az udvar mélyéről egy anyóka közeledett görbebottal; fekete fejkendö, fekete kabát és fekete nemezpapucs volt rajta. Megállt és megkérdezte: - Ez a maga szekrénye? Bólintottam.- Szép.- A mestert várom. Papucsán a gombok úgy villogtak, mint a varjúszemek.- Antik - mondta az anyóka. Az orrán engedelmesen trónolt az aranykeretes szemüvege. Nem volt magasabb másfél méternél; minden oldalról megszemlélte a szekrényt és jelentőségteljesen bólogatott.-Antik - ismételte meg, hangjában a bretonok Saint MaDUSAN DUSEK lo városkában beszélt hanghordozásával. Elnevettem magam: egyszer egy régi képeslapokat tartalmazó albumot találtam és ez a név megragadt az emlékezetemben. Az anyóka a botját egyik kezéből a másikba tette át; kabátja alól egy hosszú fehér cérnaszál csüngött elő és vonszolódott utána.- Mennyi ilyen volt azelőtt - mondta. - Nekem is, még ma is van, mindenféle. Régi szekrények, biedermayer, ajajaj... Felélénkült. Rátámaszkodott a botjára, a feje az ellenkező oldalra billent.- Van egy gyönyörű asztalom is. Szecessziós. Kártyázni szoktunk rajta, römizni és tarokkozni. Tetszett nekem az anyóka. Az üveglapocskák mögött csillogott a szeme, úgy festett, mint egy kislány talpig feketében; méter-negyvennél semmiképpen sem volt magasabb.- Mindenféle. Barokk és rokokó, valódi kínai porcelán... Garmadával. Antik... - bólogatott a fejével. Hirtelen belémvillant, hogy fel kéne állnom.'nem illik ülve társalognom. Felálltam. De csupán « megriasztottam őt. összeharapta a száját.- Megyek, megyek - mondta. - Szép szekrénye van.- Várjon.- Nem, nem. Mennem kell. Noha bicegett, takarékosságán az egyáltalán nem ejtett csorbát, bizonyára elegáns volt mindig, és bűbájos, mint valami apró ékszer.- Viszontlátásra - mondta mosolyogva. A fehér cérnaszál megmozdult utána. Gyorsan ráléptem, megfeszült és elszakadt, az anyóka kiment az utcára. Szemmel követtem, míg el nem fúnt a sarkon. Az asztalos késett. Újabb óra eltelte után futott csak be, már mindent elolvastam, magam is megöregedve közben. Előtte azonban még visszatért az anyóka. Kezében mindenféle hulladékokkal teli papírzacskót vitt, tetején egy posvadt naranccsal. Felugrottam, hogy segítek neki, de úgy tett, mintha nem is látott volna, komoly arccal eltűnt az udvarban. Nem bicegett: kicsi botja a könyöke hajlatában himbálózott, mint valami órainga. Az asztalos késett. BERECK JÓZSEF fordítása
