Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-11-04 / 44. szám

VERONICA PORUMBACU Október tanúsága Fuvarosok a hegyről hosszú sorban hozzák alá a szálas rönköket. Miért indultak útnak most? a holdban kihúnyt a láng. A szél fát döntöget. Ök azt nézik: az út rövidje hol van s mentükben akár csárda is lehet, nem torpannak még egy lépést se meg: reggelre oszlop mind a rönk s a gyorsan közéjük font sodronyon át az áram fénylik a húsz fuvaros falujában. Mintha lágy arcot símögatna ujja, úgy nyúl a rönkhöz' egy-egy fuvaros, - vonót a művész így tesz néma húrra... Évszázadok napfénye rejtezik nagy-szál fenyők kerek évgyűrűjében. A hó s a zápor vonta jel ez itt, amott betyárok árnya leng - miképpen egy népi bárd dalolta tetteik s közben az ágak közt a régi harcok s nagy lázadások hangja visszaharsog. De hogy e törzs együtt a többivel oszloppá lett amott az útszegélyen s fenyőfa-marka áramot emel oly falvak fölé, melyeket kevélyen a mindentudó térkép sem jelel - a Forradalomnak kellett hatalmas kezével utat törnie előbb és Pétervárott mentek diadalmas harcba Lenin szavára felkelők... Győzött az álom és kinyílt vele álmodott jövőnk fénylő reggele, hisz első tűzük mind csak tőle vették a régi sztrájkok lángjai s mai bilincstelen harcunknak izmai. A fuvaros kezével ott a rönkön ezt az erőt tapintja már örökkön. A hő, mely benne gyűlt az éjszakán s azt súgja, hogy az útnak vége rögtön, átforrósítja már egész hazám... fgy van, hogy az elhagyott kis faluk ' oszlopain felízzó sok-sok lámpa Leninnek emel diadalkaput s Októbernek lesz hites tanúsága. SZEMLÉR FERENC forcHtása BODOR ÁDÁM Behavazott lábnyomok Délfelé nagy, barnás, lencse alakú felhők tűntek fel a Puzd- ra körül. Nagy komoran úsztak el mellette, volt amelyik súrol­ta. Ilyenkor egy-egy komo­lyabb gomolyag leszakadt, foszlányaival megkapaszko­dott az ülő" farkas alakú szikla tájékán, és áttetsző gyökereket eregetett a jeges hasadékok közé. Ott sündörögtek, amíg pár óra alatt teljesen betakar­ták. Úgy látszott, odafönn újra beáll a havazás. Nem volt ebben semmi szo­katlan. Szokatlan esetleg a fel­hők szeszélye, amikor erre az egy hegyre esett a választá­suk, s a többi orom között fé­nyesen tovasiklottak. Máskor az ereszkedő felhő találomra körülölel egész vonulatokat, megtapad a meredélyeken, ki­tölti a völgy zugait; belevonja az égbe, amit elborít. Most valamivel alázatosab­ban érkezett, egyszerűen rái­domult a hegyre, Így kiérzödött alóla annak alakja. Kissé vára­kozóvá tette az embert, mint egy lepel alatti szobor. Itt lenn, a Repedö-völgy ke­rítései tövében liszteszsáknyi darabokban aszalódott a múlt heti hó, valamivel fönnebb a kecskeganés föld sötétlett liszteszsáknyi darabokban a hó között. A kőfejtés omladé­kái után a hó hirtelen fehéren összecsapott. Szinte egyenletes távolság­ra egymástól mélyedések so­rakoztak, akkorák voltak, mint egy-egy kincstári csajka. Fé­lig behavazott lábnyomok vol­tak, alattuk a meder öblös edé­nyeiben fojtott hangon csobo­gott a patak. Alagúttá fagyott a patak fölött a hó, boltja elég jól bírta az ember súlyát, amíg egy helyen aztán ijesztően dongott egyet, itt a léptek ha­bozó topogása után merede­ken bemenekültek az irtás csu­takjai közé Valaki itt járt, és megijedt. Késő délután volt, egyenle­tesen sötétedett, amíg az ülő farkas alakú szikla mögött el­mozdult egy felhő, szürke csó­vája bekanyarodott a völgybe, helyén valamivel üresebb ma­radt az ég, és sárgás fényt vetett a lábnyomok peremére. Nemsokára, ahogy a hónak ez a sárgás hamva elillan a dom­borulatokról, egy következő, kitartóbb felhő érkezésével egyszerre beesteledik. A gerinc felől csendes mor- dulással eloldódott a szél, hir­telen lila lett a völgy, mintha lila* szél seperte volna az oldala­kat. A völgy torka felől oldal­vást, fehéren kúszott fölfelé a köd, amint magasabbra ért, széllökésekben sodródó var­jakkal találkozott, s ugyanazok a széllökések ráterítették az erdőre. Mint egy elég nagy fá­tyol, ami beleakadt a föld tüs­kés szőrébe. Ahogy a szél ki­hagyott egy pillanatig lebbe- netlen maradt, aztán lassú hul­lámzással besüppedt a gallyak közé, odahavazott a fenyők tö­vére. Egy másik felhő a gyanútlan Lóhavas felé tartott, a katlan fölött majdnem megállt, hasá­nál enyhén behorpadt, majd lepényhalszerű mozdulatokkal kiterjeszkedett, és ráborult a három tó fennsíkjára. Néha egy ilyen lencse alakú felhő váratlanul rátelepül egy hegyre, pár napig hull belőle csendesen a hó, közben körü­lötte a környéken kitavaszodik. Mégis, valahogy látszik, hogy odafönn történik valami. A fel­hők rojtos széle mentén a ma­gasba merészkedő varjak a szeszélyes áramlatban min­den igyekezetük ellenére hát­rafelé repülnek. M ég nem lehet azt mondani, hogy vége az esztendőnek. Például kint, a mezőkön, a mezsgyéken még eleven élet zajlik: kecskék, tehenek legelnek nagy buzgón, mielőtt beterelik őket az istállóba, s odakötik a jászolhoz, hogy a betlehemet jelképezzék. Még virít a mezei szegfű, aranyszínben csillog az aggófű virága, és elszántan virágzik a kúszó pimpó. Ami a talajt illeti, teljes erejéből dolgozik. Felásták, felszántot­ták, porhanyós lett, és befogadja a nedvességet, KAREL CAPEK a levegőt, párolog,, szellőzik, lélegzik, és szép lassan apró morzsákra hull szét. A nyirkos erdő­ben akad még vargánya, ott didereg a sárga rókagomba, és bűvös köröket alkot az a fehéres gomba, amelynek neve nem jut eszembe, és iépten-nyomon piros képű apókák tűnnek fel: vágják, gyűjtik, kiskocsikra rakják az illatos ro­zsét. A vad is jóval több, mint nyáron, minden szántásról fogolycsapat röppen föl, nyúl cikázik az erdő felé, nehézkesen csapkodnak szárnyuk­kal a fajdok, az irtáson őzek farka tövének fehér foltja villan. Amint mondom, elég eleven az élet, csakhogy mielőtt felocsúdnánk, hirtelen leszáll a borongó alkony, itt-ott lámpafény gyűl, aztán végtelen árvaság borul a világra. Csak egy lassú szekér nyikorog a falu felé, és egy magányos férfi siet valahová szótlanul, zsebre dugott kézzel. Az esztendőnek még nincs vége, de vége a hosszú nappaloknak. Minden hiába, az ősz sötét. De ez is hozzátar­tozik az összhanghoz. Különben nem tudnának olyan izzón parázslani az ősz utolsó színei, csipkebogyók bíbora, a borbolya bogyóinak sö­tétpirosa, a meggyfák koronájának skarlátvöröse, a vörösfenyő elszáradt tűinek sötétsárgája s a le­hullott gesztenyelomb nehéz aranyfénye (nézzük csak közte a vörösesbarna gesztenyét, nyiladozó szemként pislog elő a felrepedt terméshéjból). S ha nem volna sötétség, akkor nem fénylene oly erősen az ősz igazi, legpompásabb színe: az otthon ablakaiból szűrődő világosság. Azt mondják, a természet ősszel nyugovóra tér. Ez nagyjában igaz is, de a természet éppen úgy tesz, mint az ember, amikor aludni készül: húzza-halogatja az időt, lassan, ’ kényelmesen vetkőzik, szívesen beszélget még egy keveset: mi történt aznap, mi lesz másnap; és mielőtt elalszik, összevegyíti az elmúlt idők emlékeit az eljövendő napok terveivel. Még le sem hullt az idei lomb, de a vesszőkön, gallyakon már ott vannak a következő tavasz tömött, duzzadó rü­gyei. így ni, és most már alhatunk, mert aludni is előre kell. Végül eljutottam az ősznek köszönhető igazi, évről évre ismétlődő felfedezéshez, ami nem más, mint a magunk meghitt odújának felfedezé­se. Minden ősz megtérés az otthoni ágyhoz: soha az ember olyan örömest nem alszik, olyan boldo­gan nem nyújtózik a fekhelyén, mint amikor rövidülnek a nappalok. A költők mindent megéne­keltek, de nincs tudomásom róla, hogy akadt köztük, aki keblek és égi tünemények helyett a meghitt meleg fekvőhelyet dicsőítette volna. Az álmokról is írtak már igen-igen sokat, de ki írta le párnánk becéző gyengédségét s a testünkkel kifeküdt mélyedés simogató meghittségét. Te­gyük hát hozzá az ősz dicséretéhez az emberi fekvőhely e dicséretét: legyen nyájas az alvók­hoz, gyengéd minden beteghez, öntsön új erőt a megfáradottakba. Találjon a nyúl is meleg vackot, az őz száraz vermet, és a veréb az eresz alatt jó rejtekhelyét, ámen. MAYER JUDIT fordítása Az asztalos késett. Mege­gyeztünk, hogy fél négykor talál­kozunk, egyenesen a munkából utánam, jön, de nem szidtam magamban, ■ mert nem is volt asztalos, építészmérnök volt, a műhelyt az apjától örökölte, s megtanult bánni a fával. Talán valami föltartotta, ilyesmi gyak­ran előfordul, mint mérnökem­ber, bizonyára egészen más idő szerint mozgott. Álldogáltam a járdán s az utca egyik végéről a másikra tekintgetterrí, nem tudtam, melyik felől jön; vára­koztam. A szekrény a kapu alatt állt. " Csak nemrég tettem rá szert, ha nem veszem meg, elégették vol­na. A mérnök előbb eljött meg­nézni: régiség-e valóban, s mi­lyen az állaga. Még meg lehetett menteni. Néhány helyen megtá­madta a szú, egyik lábát is el­vesztette, bicegett, de a mérnök ígérte, hogy megjavítja. Tehertaxival vittem el hozzá, a sofőr segített betenni a kapu a|á, a műhely bejárata mellé. A taxin újságot terítettünk alá- ja, nehogy lehorzsolódjon, s most jól jött az újság, egy elmúlt világ elöregedett híreit ol­vasgattam. Néha az évszakok is késnek: az ősz alig bírja kivárni a telet, a tavasz pedig a nyarat. Az újságban a világ egy évvel fiatalabb volt, a szekrény szú­rágta fájában ötven évvel is fia­talabb. Bekukkantottam a kapualjba, minden rendben volt; a szekrény mögötti falból ajtó nyílott a mű­helybe, amely aztán tovább hú­zódott az udvarba; mindenütt csönd volt, leültem a küszöbre, olvastam és vártam. Kisvártatva léptek hallatszot­tak. Az udvar mélyéről egy anyóka közeledett görbebottal; fekete fejkendö, fekete kabát és fekete nemezpapucs volt rajta. Megállt és megkérdezte: - Ez a maga szekrénye? Bólintottam.- Szép.- A mestert várom. Papucsán a gombok úgy vil­logtak, mint a varjúszemek.- Antik - mondta az anyóka. Az orrán engedelmesen tró­nolt az aranykeretes szemüve­ge. Nem volt magasabb másfél méternél; minden oldalról meg­szemlélte a szekrényt és jelen­tőségteljesen bólogatott.-Antik - ismételte meg, hangjában a bretonok Saint Ma­DUSAN DUSEK lo városkában beszélt hanghor­dozásával. Elnevettem magam: egyszer egy régi képeslapokat tartalma­zó albumot találtam és ez a név megragadt az emlékezetemben. Az anyóka a botját egyik ke­zéből a másikba tette át; kabátja alól egy hosszú fehér cérnaszál csüngött elő és vonszolódott utána.- Mennyi ilyen volt azelőtt - mondta. - Nekem is, még ma is van, mindenféle. Régi szekré­nyek, biedermayer, ajajaj... Felélénkült. Rátámaszkodott a botjára, a feje az ellenkező oldalra billent.- Van egy gyönyörű asztalom is. Szecessziós. Kártyázni szok­tunk rajta, römizni és tarokkozni. Tetszett nekem az anyóka. Az üveglapocskák mögött csillo­gott a szeme, úgy festett, mint egy kislány talpig feketében; méter-negyvennél semmikép­pen sem volt magasabb.- Mindenféle. Barokk és ro­kokó, valódi kínai porcelán... Garmadával. Antik... - bóloga­tott a fejével. Hirtelen belémvillant, hogy fel kéne állnom.'nem illik ülve tár­salognom. Felálltam. De csupán « megriasztottam őt. összeharapta a száját.- Megyek, megyek - mondta. - Szép szekrénye van.- Várjon.- Nem, nem. Mennem kell. Noha bicegett, takarékossá­gán az egyáltalán nem ejtett csorbát, bizonyára elegáns volt mindig, és bűbájos, mint valami apró ékszer.- Viszontlátásra - mondta mosolyogva. A fehér cérnaszál megmoz­dult utána. Gyorsan ráléptem, megfeszült és elszakadt, az anyóka kiment az utcára. Szem­mel követtem, míg el nem fúnt a sarkon. Az asztalos késett. Újabb óra eltelte után futott csak be, már mindent elolvastam, magam is megöregedve közben. Előtte azonban még vissza­tért az anyóka. Kezében mindenféle hulladé­kokkal teli papírzacskót vitt, te­tején egy posvadt naranccsal. Felugrottam, hogy segítek neki, de úgy tett, mintha nem is látott volna, komoly arccal eltűnt az udvarban. Nem bicegett: kicsi botja a könyöke hajlatában him­bálózott, mint valami órainga. Az asztalos késett. BERECK JÓZSEF fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom