Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-11-04 / 44. szám

Megbízható, magas palánk őrizte a kertet, ahol a gyerekek dolgoztak. Hiábavaló munkát végeztek: a túlérett gumók szétmállottak a kezükben, sáros nedvet eresztettek, és nedvük olyan piszkos volt, mint az aznapi szeles égbolt Reggel újra esett az eső, és az őszi illatokkal átitatott föld súlyos göröngyökben ragadt a lapátra. A tetőtől talpig szutykos és verítékes Nyikita dühödt buzgalommal válogatta a veteményesből az épen maradt krumpliszemeket, amikor Korjavij vállba bökte, és megparancsolta, hogy vakarja meg a hátát. Haragos méltósággal várt, egyre türelmetlenebbül. Nyikita meg se moccant, és Korjavij ösz- tökélön tekintett rá a válla fölött.-Vakard hát, egy légy... csiklandoz nagyon! - tette hozzá bánatosan.

Ajkát beharapva Nyikita továbbra is megkötötte magát, és az egész telep - oda-odasandítva - erre az egyenlőtlen párbajra figyelt. Nyikitka hallgatott, de botrányos létezésének tizenegy éve alatt még sohasem izgult így, még akkor sem, amikor apja elöbújt a lékből, ahová a beleejtett feszítővas után merült le. Amikor belépett, ledobta az átjegesedett vasat a padlóra, és feldúltan hallgatott, de zavartan széttárt karját és a lezuhanó feszítővas robaját Nyikitka soha nem merte elfelejteni. Nyugodt marad, amikor később a kóbor gyerekek bandája a maga pokolra való bölcsességére tanította: csak nevetett, ha megvetésre oktatták. Gyerekségének nem voltak édes izü napjai, és az életbe hallgatag koravénként lépett be, akit érzéketlenül hagynak a nélkülözései. Megmosolyogta az embereket, és nagylelkűen megbocsátotta nekik koldus cirógatásukat, amellyel titkos rettegésüket leplezték. Az emberekkel csak valamiféle katasztrófa békít- hette volna ki, amely képes szánalmat ébreszteni Nyikitkában: a világ tűzhalála vagy az özönvíz, és 6 a szemlélődés hideglelésével várta isezt a pillanatot. Most pedig, ezt az izgalmat maga a morcos őszi nap sugallta, amelyet furcsa, baljós feszültség telített meg.

Korjavij fenyegetően felnevetett, készen arra, hogy betöltse rajta az erősebb önbíráskodást. Már beletörődött abba a gondolatba, hogy valamikor agyonlövik, nem várt kegyelmet az emberektől, és semmitől sem félt. Nyugtalan, hosszú keze és likacsos arca volt, olyan, mint valami comb, amelyre szemeket rajzoltak. És minthogy engedetlenségével Nyikitka nyilvánvalóan fellázadt ellene, pa- rancsolója és a főkolompos ellen, fellobbanó gyűlölettel Korjavij lustán mellbe taszította. Nyikitka megingott, és háttal Korjavijnak dőlve, üveges szemmel bámulta a palánk sarkát, ahol répával és murvával takartan ásított a világba vezető nyílás. Eddig még sohasem vette észre, és rfiost szórakozottan várta az ütést, a másodikat, az összezúzót, amely után Korjavij nyomban elerótlenedik: beteg volt a szíve, ettől aztán kötekedő indulata sohasem tartott sokáig. Korjavij késlekedett,' és Nyjkitka bosszankodva fordult vissza: csak ekkor értette meg a késedelem okát.

A telepen vendég jelent meg. Egy szürke cica, nevetséges és girhes jószág;^ csakis gyermeki kíváncsisága miatt tévedt ide. Ráadásul Tropkin macskája volt, Tropkin pedig a telep őre. A cicát a tóból fogta ki, és megosztotta vele embertelen magányát.- Ö az én életem - mondta sokat sejtetően Saradam tanítónak, aki szemtanúja volt e csapzott állatka bevonulásának Tropkin háztartásába. - Ameddig ő él, én is kihúzom addig. Megvénültem pedig. Nincs már anyjukom, meg aztán nincs hol melengetni a kezemet...

Tropkint nem szerették a telepen. Nagy törvénytisztelő volt, még az istenét is alárendelte a törvénynek, az írottnak és az íratlannak: a telepen a legszigorúbban tiltották a vallásos hitet, éppen ezért Tropkin az istenét a függöny mögött tartotta, amelyet aztán félre-félrehúzott. Istene mogorva, félelmetes isten volt- csak hivatala miatt kormányozta a világot, amely csupa törvényszegőből állt. És az istennek és az ő szolgájának egyaránt fürge volt a keze és rest a nyelve, s a kis- cica szemlátomást nem tudta, hogy Trop- kinhoz tartozik. Mindenki szeme láttára nyíltan átsétált az udvaron, óvatosan rakosgatva mancsait, ügyelve a tisztaságra. Nagyon szeretett volna félelmetesnek látszani, éppen ezért soyány testében volt valami kacagtató.-Vándorol a hullámokon... - mondta lelkesen Harlamcsik, mire rögtön mindenki kinevette ostobaságát. - Tropkin azért eresztette ki, hogy ellenőrizzen bennünket! - fedezte fel most már gonosz hátsó szándékkal, de röheje magányosságba fulladt.

A cica mintha megérezte volna az általános figyelem gonosz szándékát, odafutott Korjavij lábához, és keservesen dorombolt, hízelegve törleszkedett a csizmájához. Tucatnyi kéz nyúlt feléje mindenfelől, hogy megcirógassa, és további vándorlásra biztassa a világban, de a cica ijedezve szemlélte a köréje sereglő lábakat.- Likvidálni... - jelentette ki fontoskodva Korjavij, és földszínü szájából úgy hangzott ez a szó, mint valami átok. Hunyorgó pillantással felmérte a fiúkat, valamennyit engedelmességre kényszerítve, és az udvar nyomban kitágult, mint a világ, és egyetlen gödröcske sem akadt, hogy elbújhassanak. - Oszolj!- kiáltotta rekedten, és lábát meglendítve, az elsőség fenségével belerúgott a cicába.

Aligha gondolta valaki is, hogy megbosszulják Tropkint, de megháborodva a szomjúságtól, hogy kedvébe járjanak Korjavijnak, a fiúk buzgón futballoztak a cicával. És bár egyiküket sem elégítette ki ez a mulatság, mindegyik szinte kérkedett esztelen kegyetlénségével. A játék néma csendben zajlott, és valahányszor a cica befejezett egy-egy halálos repülést, mindig volt még annyi ereje, hogy elnyávogja magát, és megkísérelje a menekülést. Aztán már nem is ért földet, csak szálldosott, homályos foltként és vörösen, egyre formátlanabbul és egyre esetlenebből. Váratlanul, mintha összebeszéltek volna, az elkövetett tett undorától hajtva, a fiúk szétszaladtak. Dühöngött a szél, hordta az esőpermetet és a zizegő leveleket, csontig hatolt. Akkor a gonosztett kínzó szélcsendjében Nyikitka elindult, öreges léptekkel ment, arcán megőrizve a hideget és megvetést, s amikor odaért a cicához, lehajolt, úgy tetszett, szánalommal és a többiek miatt érzett szégyennel eltelve, aztán hekive- selkedett, és őrjöngő sivítással Korjavij felé rúgta a cicát.- Jó passz, mi? - ordította oda kihívóan, és gonosz, hegyes vállát nekifeszítette az egész világnak, mintha az épp rárontott volna.

Hangjában egyszerre csendült szemrehányás és fenyegetés. Rettenetes volt, ajka összepréselődött és merev lett, mint a postaláda nyílása, s Korjavij rádöbbent, hogy ideje átengedni a hatalmat és a helyet az újnak, a fiatalnak. Alig tért ki Nyikitka félelmetes küldeménye elől, aztán összegörhedve az udvar mélyébe sántikált. Karja ocsmányul himbálózott, imbolygó háta végső megszégyenítéséről tanúskodott. Nyikitka merőn figyelte Korjavij távozását, aztán megtörölte izzadt homlokát, és elmosolyodott, a legyőzött hitványságán. Hárman nyomban odaugrottak, hogy kosarát bevigyék a házba, a többiek pedig tétova felkiáltásokkal üdvözölték a förtelmes párbaj győztesét.

Pontosan ettől az órától kezdve emelkedett egyre feljebb Nyikitka. Hallgatag

természetet hatalmasságnak, zárkózott öntudatnak tartották, rég kinevetett csendessége mennydörgés lett, amely kész minden pillanatban bűzt és villámokat okádni a vetélytárs fejére. Ebédre a legjobb falat húst falta, a teába hat kockacukrot tett, és az édességtől meg a hatalomtól eltelve, élvezettel szürcsölte, este pedig a nagyságos Nyikitka kegyeit keresve Harlamcsik három cigarettát vitt neki. A talpnyaló és uzsorás legnagyobb elkeseredésére Nyikitka nem bagózott.

Ezen az éjszakán az apjával álmodott. Kéken és csuromvizesen ott állt a fakó pusztaság közepén, és átható pillantással méregette a fiát: félrecsapott kucsmája alól összefagyott tincsek ágaskodtak. Nyikitka hánykolódott, felkönyökölt, majd kibámult az ablakon. Egy fa állt ott, de a fiú csak az éjszakát látta. Megmagyarázhatatlanul csengett-bongott Nyikitka fülében. Ráadásul álmában Korjavij egyre zagyváit, Harlamcsik meg horkolt: a másik szobában a családi ágyon Saradam tanító forgolódott a megunt Miga ölelésében. Valahol a kapu közelében bizonyára a kegyetlen Tropkin aludt, kezében tartva a botot, amely szintén aludt. Az álomba merült telepnek fogalma sem volt, milyen szokatlan éjszaka ez. Nyikitka a jeges padlón az ablakhoz futott remegve.

Kintről áradt a nyirkosság. A köd híg masszája betöltötte az udvart. Nyikitka éjszakai képzelete különös kísértetekkel népesítette be. Ide-oda mozogtak, életre keltek, és gólyalábakhoz hasonló, hosz- szú testük tükörfényesen csillogott a szitáló esőben. Hirtelen megalázkodva a homály mélyébe futottak. Nyikitka hangtalanul felnevetett, és még mohóbban tapadt az ablaküveghez. Az eget ekkor villanó fénysugár szelte át, majd a zeniten megkettőződve ismét lehanyatlott, valakit keresett az őszi homályban, valakit keresett, de nem találta, s valahányszor erőtlenül Nyikitkára hullott, feltárult a fogazott tetejű palánk, amellyel a világ védekezett a kóbor gyerekek telepétől.

Valahol a közelben vöröskatonák állomásoztak, és hetente többször a boron- gós eget fényfoltok pásztázták végig, valaki erélyes kézzel irányította a fényszórót. Nyikitkának nem jutott eszébe, honnan is van a palánkon a lyuk, amelyet reggel látott, de ez a nyílás hívta a világba, a palánk túlsó oldalán titkos csodákat ígérve. Hideglelősen reszketve, sietősen felöltözött, vonzotta az ablakban felvillanó fénypászma. A fal mellett osonva, kilépett a tornácra. A magányosan álló fa levelei pergő szalmaként surrogtak. Nyikitka kinyújtotta kezét az eresz alól: apró szemű eső szitált. Feje fölött hol gyengülve, hol erősödve ott vergődött a fényoszlop, a felhők elnyelték sugarait, de a fény mégsem hunyt ki, és a sötétség sem oszlott szét. Óvatosan lépkedve, mint a reggel agyonfutballozott cica, Nyikitka kiment az udvarra.

Hajadonfőit volt, de nem törődött vele; csupán Tropkin virrasztó éberségére ügyelt, nem vette észre sem a nyirkosságot, sem saját szörnyű védtelenségét. A sötétben belebotlott a cserepekbe, és megdermedő szívvel kapaszkodott meg a csatornába; a bádog csikorgóit, de álmos hangja tompán kongott. Nedves faillat terjengett hűvösen a leveleken. Az éjszakát kutatva, Nyikitka fülelt, de Tropkin mélyen aludt. Tropkin meg ostoba botja azt gondolta, hogy a világ megy a maga szokott kerékvágásában.

Örbódéjának mindig éles szemű ablaka álmosan bámulta a homályt, az ablak ingerelt is, csábított is. Akkor aztán a csínytevés legyűrhetetlen hívásának engedelmeskedve, a kölyök fürgén átvágott az udvaron, és szinte hősi elszántsággal bekukucskált.

A falon, a padló felé konyulva, lámpa égett. Tropkin a lócán ült, háttal az ablaknak, fejét az asztalra hajtva. Munkában megkeményedett eres keze ugyanott hevert, a réz teáskanna mellett. Aludt. Az álom készületlenül szállta meg, és egész testtartása ingatagságával nyűgözte le Nyikitkát. A kopár, meszelt falon fűrész függött, a sarokban pedig a függöny rejtekében Tropkin bánatos istene szunyókált. És ugyanott, az asztalhoz támasztva, a fiú felfedezte a strázsa Tropkin hí rés-nevezetes botját. Fehér volt és ravasz: az öregnek mankó, az engedetlen fiatalnak okulás. Mintha meglódították volna, Nyikitka kábultan kinyitotta az ajtót, és belépett a bódéba. Az ajtó is aludt, mint minden a telepen, ha már egyszer maga Tropkin is el merészelt szunyókálni, félálomban nyikordult egyet, majd ismét elbóbiskolt. Szemét lehunyva Nyikitka előrenyújtotta a kezét, Tropkin aludt, és az álom drágább volt neki, mint a botja. Nyikitka minden idegszálával érezte az alvó szörnyeteg jelenlétét, elvette a botot, s félénken elcsodálkozott: a bot nem égetett, nem kiáltott fel, könnyű volt, mint az égerfából való, nevetséges, megtévesztő és értéktelen botocska. Aztán a foglyul ejtett bottal eszeveszetten rohant az éjszakai udvaron, azon kínlódva, hogy nem tudja, milyen megérdemelt büntetés várja. Bőszükén kettéreccsen- tette a térdén, és a két husángdarabot a sötétségbe hajította, amelyben még egyre koslatott a fényszóró fakuló fénye. Hatalmának tudatától és az újabb és újabb diadalok szomjától rogyadozott a térde.

Az ablakon át ismét meggyőződött Tropkin mozdulatlanságáról, és már otthonosan belépett a bódéba. Odabent semmi sem változott, csak az asztal mellett tátongott a bot megüresedett helye meghökkentően a tudatában. Ezen a rendkívüli éjszakán minden szabad volt, és Nyikitka akadálytalanul ülte meg naiv torát. Alig gyűrte le a fojtogató nevetést, beleköpött a félig kiivott bögrébe, és elkeverte a sziláccsal. Megállította az órát, és amikor felhagyott a reménnyel, hogy nesztelenül kiszakíthatja kerekes méhéból, elgörbítette az ingáját. Akkor aztán már egyáltalán nem félénken, a kincstári csizmákban dübörögve futkosott a bódéban, mindenképpen megszentesítve, berondítva Tropkin szállását, álmát és törvényét. Ekkor az apai feszítővas lezuhanásával félelmetesebb hang dörrent a feje fölött, szinte rázúdulva. Eszelősen és halálos félelemmel összecsukta a szemét, leroskadt a padlóra, és várta a megoldást, de ez a tűrhetetlen csönd egyre tovább tartott. Már- már hitt Tropkin istenének a bosszújában, de hátrafelé tapogatva megköny- nyebbülten eszmélt rá, hogy csak a fűrész esett le a falról. Tropkin tovább aludt, olyan mélyen aludt, hogy a világ összeomlása se keltette volna fel.-Tropkin, hé... öregem! - kiáltott vékony hangon és még a félelem verítékében Nyikitka. - Tropkin, ébredj fel! - nyögdécselte gyerekesen toporzékol- va, de az őr hallgatott, karja mozdulatlan maradt, mintha belefáradt volna a törvényszegők büntetésébe. Akkor Nyikitka

szélvészként kire mögött hagyva a gését és üvöltése

Az éjszaka mái ségre, és a fénys penészes nyugali az udvaron, és be vállával dőlt neki, lőtt Tropkin ott ise hetne a megcsúfi ablaknál, ahol F titokban egy cigi gott, ez megnyuc lászva, odaverge szélére.- Adj egy sluk Aztán elvette a cs gő kezéből, és se szívta magába- A fényszórót m úgy pásztázza a2 intett, de ott semr nem alszol? Aludj- Álmot láttam- kezdte zavarta sem bízta rá á gondosan titkolta, rek előtt gyűlölete Nyikitka szembe őszinteségre. - E gedült... tette ho;

Nyikitka nem é sét, úgy rémlett, sfen teszi közne titkát, hogy legal társa rokonszenv- Az angyalé- mondta utálatai két, nekiállt lehú, dód... T ropkin r kábán hallgatott, át láttam... monc egyszerre hideg i ülni Harlamcsikka dozásai is idegem Felállt, és nagy ei lamcsik arcába. A hanyatlott, nem c lódott.

Széttárt kezébe kitka az ágyához 1 és a hangon kívü Mintha körülötte lett volna, s vale született volna a vékony volt és ig sa ébredt. Éjszak eső csapkodott, előtt elvitték. A tel ablakokból, mint a tegnapi szörnye télén bármiféle 1 nem dobták fel rr a cicán kivül Trc volt.

A szekér eldől Saradam egyre ol körül. Nyikitka a vastag keréknyi nül fülelt benseje az igazi ember fi nyen. Ürességet s ráadásul sajnált magában a gye semmivel sem áru amely riadtan figyi tetlen titkának cinl

Az ablaknál ál feketének tetszet ringatta.

APOSTC