Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-28 / 43. szám
Fényesre koptatott botját áttette a bal kezébe. Jobbjával a zöldszegélyü gyűrött zsebkendőt kotort elő nadrágja mély zsebéből, kicsit meglebegtette az enyhítő nüst hozó esti szélben - kirázva belőle a zsebport, meg a dohánytörmelóket -, ás végigtörölte vele verejtékes tarkóját. Felnézett a lustán hunyorgó csillagokol teli nyári égboltra és szomjasan szagolt bele az érett gabona illatát hozó égáramlatba, amely még a folyó súlyos víztömegének nehéz iszapszagát is elnyomta. öreg orrcimpája kéjesen kitágult, úgy szívta magába hosszúra nyúlt álete megszokott kedves szagait. A folyó menti erdők sötét, párás tömegként húzódtak meg a közeli látóhatáron. Maga 3lé képzelte a zöldesen hömpölygő vizet, meg a töltésen inneni erdősáv hatalmas :áit, a holtág melletti megannyi kedves zugot, búvóhelyet, ifjúkori szerelmi csatá- ozásainak bűvöletesen szép színhelyét. Aztán gondolatai egyszerre megint isszaugrottak a mába. Két-három nap múlva megkezdik az íratást. Ez egészen bizonyos. Olyan bizonyos, nint hogy holnap reggel megint felkel i nap. Neki ahhoz, hogy megállapítsa, irett-e már a búza vagy sem, nem kellett izétdörzsölni a kalászt a tenyerében. Elég volt a látás bizonyossága. Elég volt átnia az aranyló, acélossá érett nehéz lúzaszemekkel terhes hajlongó búzaten- iert, elég volt beleszagolnia a levegőbe, is a természettel összenőtt parasztem- ler csalhatatlan bizonyosságával tudta, nikor, melyik nap hajnalán kell megtenne az első kaszavágást. Rá is szokta lagyni az intéző, később, a háború évei- >en meg a gazdák is, akiknél részben íratott, hogy ő határozza meg a kezdés tejét. Igaz, nem mindegyik parcellán írett be egyszerre a gabona. Akkor aztán jött utána a többi részesarató is, de különösen az első kaszások, hogy meg- hányják-vessék vele a dolgot. Meghallgatták tanácsait. Mert semmi sem volt olyan fontos, mint a kezdés ideje. Elég volt csak néhány órás késés, és pörgött az életet jelentő drága szem az agyonrepedezett száraz földre. Ilyenkor aztán, később, az őszi esőzések beállta után úgy zöldellt utánuk a tábla, mintha újra vetették volna... Gyors csapdosással egy megkésett fecskepár cikázott el a feje mellett. A víz felé szálltak, meglehet, parti fecskék. A falu felől, amely a folyó fákkal sűrűn benőtt, mélyrenyúlt kanyarulatának meghitt ölelésében bújt meg, kutyák csaholó ugatása hallatszott hozzá. Csak akkor hagyták el néhány másodpercre, amikor- mint egy varázsütésre i- kanyargós utcácskáin kigyúltak a lámpák.- Stét - rebbent szája önkéntelenül félhangos köszönésre. Kora gyerekkorától megszokta, hogy esti lámpagyújtáskor- ha éppen otthon tartózkodtak -, köszöntötték egymást, a ház népét. Olyan erősen belerögződött a szokás, hogy később, amikor egyedül volt is, köszöntött, ha mást nem, hát magát az estét. Haza kéne indulni - gondolta, de erről rögtön eszébe jutott fia sötét tekintete -, csak az isten a megmondhatója, mitől olyan mogorva mindig, ha együtt vannak- és nem bírta magát rászánni az indulásra. Majd talán kicsit később. Talán ma korábban lefekszenek, akkor aztán már csak a gyerekkel találkozik, aki ilyenkor, a nyári vakáció idején a szokásosnál is tovább fent van; minden este olvas. „Úgy lesz a’ jjó!“ - örvendezett a gondolatnak. „Lehet, hogy kicsit még átnéz hozzám és elbeszélgetünk“ - szövögette tovább terveit. „Legalább elmondja, mit olvas.“ Mostanában mindig elesettebbnek érzi magát, az utóbbi két év alatt mintha tíz évet öregedett volna. A szeme sem szolgál már úgy, mint azelőtt, meg szédül is, ha az újságot böngészgeti-betúzgeti igyekvő érdeklődéssel...- fjnye, az anyád mindenségit! - szitkozódott csak úgy magának, csendesen.- Hát má' a bot is kipottyan a kezembül! Lehajolt, hogy az esőt régen nem látott göröngyös, poros földről felemelje a botot, hosszú sétáinak biztonságot nyújtó néma társát. De ekkor valami egészen furcsa, azelőtt soha nem tapasztalt dolog történt vele. Világosan érezte, hogy lága alatt megindul vele a föld. Az égbolt meg - temérdek pislákoló kis lámpásával - egyszerre valahogy kanosaiul oldalról nézett vissza rá. «r Mintha az is kibillent volna a helyéből. Mint azon a régi-régi nyárvégi estén, amikor Julissal a városban felültek a ring- lispilre. Akkor volt az, huszonnégyben, cséplés után, amikor azt a gyűrűt vette az asszonynak a nagyvásárban. Julis az előtte lévő ülésben repült, de ó hiába akarta elkapni, és úgy, ahogy falusi búcsúkon látta más legényektől, jól megpörgetni a védólánccal ellátott ülőket, sehogy se sikerült neki. Úgy repült előtte kékpettyes fehér ruhácskájában, két kezét ijedten a hasára tapasztva, akár egy szépséges kék pillangó. De szép is volt Julis abban a kékpettyes ruhácskában, azzal a két nefelejcskék szemével! Az a szem, az a szem! Kékebb volt az a habfehér ruhácskán levő pettyeknél, talán csak az égbolt, vagy a májusi esők után idekékló távoli hegyek ormai lehettek olyan mélyen kékek. Vagy még azok se... Észrevette, hogy félarcán fekszik. Alatta forró volt a föld és egészen közelről szinte tapinthatóan érezte fanyar-poros illatát. Erőlködve félkönyökére támaszkodott, de amint a tőle egy karnyújtásnyira fekvő bot után nyúlt volna, hogy felemelje és rátámaszkodva felálljon, mindkét vállába sajgó fájás nyilallt, a melle meg égni kezdett, mintha valaki tüzes parazsat rakott -volna rá. De még mielőtt aléltan visszahanyatlott volna a meleget árasztó poros földre, egy pillanatra mintha visz- szatért volna éleslátása. Látta, hogy a falu felöl imbolygó zömök árny rohan feléje zihálva: A gyerek! ... iszapos, ragacsos sártengerben találta magát. Küszködve próbálta magát átverekedni a tintasötét színű iszapon. Nem ment. Lába mázsás súlyként húzta vissza, lefelé. Igen-igen nagy magasságban, valahol messze, a lassan mégiscsak ritkuló sár- tengertől - halkan, de mégis egészen tisztán, kivehetően, valami csodálatosan szép muzsika szólt. A lilaszínű iszap ettől egyszerre üdén csobogó kristályvizú patakká változott. Gyöngyöző, habzó hullámain a nap áttetsző fénye csillámlott. Aztán Julis könnyekben ázó csodálatosan kék szemét pillantotta meg maga felett. Csak azt nem bírta sehogy sem felfogni, mitől olyan kamaszosan mély most ez a kedves csilingelő hangja, amint sírva-kiabálva szólintgatja: Papa, papa! De azért megnyugodva, megbékélten fektette bele halálosan fáradt fejét két forró kis tenyerébe. Stanislav Kostka Neumann: A föld dicsérete /. Micsoda kéj, ó, föld, tíz ujjam, tenyerem olykor megfürdetni a hús talajban (a nők kívánatos ölét bár ismerem, testük minden zugát bár felkutattam). Búvó élet buzog az ujjaim körül, nem látni, ám szagát beszívja mellem; Emlőnek így örvend a gyermek, s így örül a férfi, én anyám, áldott szerelmem. Remegek, lásd, mint egy zsenge, szűzi lány csók és ölelés között a férfi mellén; csodál, tapint, szagol minden kis porcikám a termő, hús talajba tenyerelvén. II. Legelnek a bárányfelhők az égen, s holnap, ki tudja, mint lesz odafent, talán hold kél ezüstös, tiszta fényben, vagy felhők sötét vitorlája leng. Szeszélye, változása bűvös látvány, legelteti szemem a tarka ég. Nem faggatom, s játékai láttán az istenekre mért gondolnék. Legel a szem, olykor a hűvös elme, por vagyok, s végtelen világ ragad... Vigaszul itt van tündérem szerelme, egy igaz föld a hazug ég alatt. Szeretem, s őt dicsérem most e dalban, hála, ösztön, hűség e szerelem, övé vagyok a tettben, akaratban, őt vallja lényem, minden idegem. Egykor áradó, himnikus dalokban a nap dicséretét is zengtem én, a napot, higgyétek, azért daloltam, mert földünket szépíti meg a fény. BÁBI TIBOR fordítása JÁN KOSTRA ' Galambok Harmatos reggel fényes napvilága hozza már a régi képeket elémbe Galambdúcunknak festett volt a lába, s az udvari gyepből nőtt a fák fölébe. Tovatűnt idő, a galambok elszálltak, nem láthatom többé szép csapatuk mását, de az emlékekkel még haza találnak, s csak hallgatom fényes szárnyuk csattogását. KISS KÁROLY fordítása Karel Capek Nem szólhatunk mindnyájukról, több varr belőlük, semhogy mind elő tudnánk őket számlálni. A legtöbben persze azok vannak, akik számára a szegénység sorscsapás és nem foglalkozás. A nyomorban az a legrosszabb és legreménytelenebb, hogy keveset tudunk róla, olyan, mint a sötét homály, amelybe belevesznek az emberek. Mint az utcasarok, amely mögé már nem látunk. Aránylag kevesen vannak azok, akik a szegénységüket embertársaik elé viszik, s ha írnak is ma az újságok a nyomor ijesztő növekedéséről, a szegénységnek még mindig csak egy kis töredéke az, amellyel az utcán találkozhatunk. De még ebben a maroknyi csoportban is vannak bizonyos jellegzetes, részben szokatlan vonásokat mutató típusok. A MOZGÓ SZEGÉNY A hagyományos városi koldusnak vagy megvan a maga állomáshelye, vagy házról házra vándorol, becsenget és mormolva alamizsnát kér. Az egy helyben kéregető koldus mintegy a világmindenségtől kér segítséget, senkihez sem fordul személy szerint. Az 6 kéregetése egyetemes és statikus. Az új típus, amelyet napjaink nyomora és a kéregetésben is megnyilvánuló konkurrencia alakított ki, a mozgó szegény. Vagyis az olyan koldus, aki az utcán odalép a járókelőhöz, és úgy kér alamizsnát. Nem egyete- mesertkéreget, hanem egyénileg. Nem vár sorára, hanem választ az emberek közül. A koldulás dinamikus és egyéni típusa ez a passzív és fatalista kéregetéssel szemben. Nem véletlen, hogy a kéregetésnek ezt a fajtáját inkább fiatal emberek űzik; az öreg apókák és anyókák előnyben részesítik az állandó helyet, és gépiesen isten nevében koldulnak. Nem egy személyhez fohászkodnak, hanem az egyetemes könyörülethez. Ez még egy vallásos korszaknak a maradványa, azoké az időké, amikor a koldusok a templomok lépcsőin kéregettek: aki arra jár, könyörüljön meg isten nevében a másik nyomorán. A mozgó kéregetés egészen másvalami. Abban két személy van, egyén áll egyénnel szemben, s már nem isten nevében kér, aki kér, hanem egyéni sorsa nevében. A SZEGÉNYEK ÖNSEGÉLYE Ugyancsak aránylag új jelenség, hogy a szegények munkaközösségekbe csoportosulnak. A hagyományos verklis maga dolgozott, vagy a felesége segített neki. Néha még most is látunk olyan szegény embert, aki egyes- egyedül van, s valahol egy falhoz lapulva hegedül, kalapja ott hever a lába előtt. De az újabb és hatékonyabb forma az, hogy a kolduló zenészek afféle utcai zenekarokká állnak össze. Harmonika, hegedű, néha bendzsó vagy gitár, esetleg pikula és persze emberi hang - ebbő, áll az együttes. Néha mindnyájan énekelnek, néha csak egy tenor, s ó az, aki aztán sapkájába gyűjti a pénzt. Rendszerint jól összetanult fiatalok, általában vándorlegénydalokat énekelnek, igazi barátokról meg a szerelem elmúlásáról. E trubadúrok birodalma a prágai bérházak udvara, míg a vidéki vándor zenészeké az utca. Vidékről bajszos öregek jönnek klasszikus zeneszerszámokkal felszerelve: szárnykürt, klarinét, vadászkürt, helikon van velük, műsorukon polka és cseh tánc szerepel, s mintegy varázsütésre ünnepi templomtérré válik a prágai utca, mi pedig gyorsan kinézünk az ablakon, vagy meglassítjuk lépteinket, hiszen mi is nagyobbára vidékről származunk. A HÁROMKIRÁLYOK, akik egyesével, kettesével jelennek meg, s csak kivételesen hármasával, szintén egy hagyomány maradványai. Figyeljük csak meg: többnyire jókötésü kis legények, csinosak, arcuk, mint a piros alma. Nem a nyomor holmi gyermekkísértetei, pedig ők is szegények. Csak épp a legerősebb, legbátrabb gyerekek, a vállalkozó szellemű fickók, s vasgyúrók a gyerekek közt. AZ ANYÓKÁK szintén a hagyományos szegények közé tartoznak. Mindössze az az új rajtuk, hogy sokszor takaros, szinte vasárnapiasan kiöltözött nénikék, nem viselnek holmi rongyokat, hanem ünneplő kendő van a fejükön. Nyilván rájöttek, hogy ezzel is meg lehet hatni az emberek szívét, és az egyenlőtlenség e korában sikerrel lehet valaki úgynevezett jobb koldus. AZ ALKOHOLISTÁK mai napig a kolduló férfiak legnagyobb százalékát teszik ki. Több van belőlük, mint a vakokból, sántákból. De hiszen talán az ő állapotuk nem egyfajta testi nyomorékság, nem éppolyan borzalmas betegség, mint a lepra vagy a bprtu- berkulózis? AZ ÉKESSZÓLÓ SZEGÉNYEK Ezek kétfélék. Az egyik akkor beszél sokat, amikor kéregét; elmondja, hogy két napja nem evett, nincs pénze éjjeli szállásra és így tovább. A másik először alig beszél, egy-két szót is nehezen bír kinyögni, csak ha már kapott valamit, akkor oldódik meg a nyelve, és kezd magyarázkodni: hogy hát mennyire nem szívesen kéregét, de mit lehet tenni, meg hogy az urak, akik autóból szállnak ki, nem adnak semmit, és ki tudja, még mi mindent mond. Nem tehetek róla, inkább ez utóbbiaknak hiszek. Ezek olyan koldusok, akik az alamizsnán kívül még keresik az embert, azt a tényt, akivel beszélni lehet, akinek kiönthetik 0934)Uket MAYER JUDIT fordítása
