Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-10-21 / 42. szám

Szóljatok, emberek! Tavasz. A mezőkről idehallatszik a motorok gondterhelt zúgása; az em­ber az általa feltalált okos gépek se­gítségével a téli álmából épp most ébredő, még gőzölgő földbe veti az élni vágyó és életet adó magot- mindezt az ember pontosan úgy cselekszi, ahogy száz, ezer, tízezer évvel előtte is csinálták; a különbség mindössze annyi,'hogy nem is olyan régen a magot még háncskosárból szórták a földbe, most pedig egyenle­tesen, patakonként folyik a vetőgép karjai közül. És ebben az örök, megis­mételhetetlen ismétlődésben „ benne foglaltatik - Földanyánk életéhez mérve pillanatnyi - létünk minden va­rázsa és rabul ejtő öröme, mely nem­zedékről nemzedékre öröklődik, s Földanyánk mindent előre látott, mindent számba vett, hogy sohase kelljen elhagynunk őt. De itt hirtelen megázakad a gondo­lat, mintha valamiféle homályos és félelmetes dologba ütközött volna. Hisz tudósok már kiszámították: a vi­lágon olyan mennyiségű atomfegyver gyűlt össze, hogy már most is képes lenne bolygónkat nem is egyszer, de akár tízszer, tizenötször vagy éppen százszor teljesen elpusztítani, és en­nek ellenére mégis vannak olyan né­zetek, hogy „léteznek a békénél fon­tosabb dolgok“, az ilyen logika szerint van valami, ami drágább az egész emberiségnél, a civilizáció évszáza­dai folyamán létrehozott értékeknél. Az egyik ilyen mániákus tudós egé­szen odáig süllyedt, hogy kijelentette- ráadásul nem kis büszkeséggel- ; ő személy szerint kifejezetten gyűlöti az embereket, és szívesen feltalálna valamit, amivel kiirthatná az egész emberi nemet. Ennek az em­bernek nem kavarják fel a lelkét Hiro­sima és Nagaszaki látomásai, ellen­kezőleg, lángra lobbantják benne em­berevő szenvedélyét. „Várjatok csak, fogja mondani. - Én még olyanabbat találok ki!“ • Sokan nem láttuk Hirosimát sem a tragédia előtt, sem utána. De láthat­tuk azt a hirosimai kislányt, aki vézna, áttetszőén vékonyka, gyenge kezével fehér papírból darvakat vágott ki. Már kétszáz, háromszáz könnyű, fehér madarat! Háromszáz! De ezer kelle­ne! A kislány csak akkor fog meggyó­gyulni az atomsugár által okozott be­tegségéből. Ezt mondták neki a fel­nőttek. Fáj, ó, mennyire fáj! Gyenge kezecskéi nem akarnak engedelmes­kedni, az olló kicsúszik az ujjai közül. De felemeli újra és újra. Már nyolszáz fehér darut vágott ki. Már csak né­hány van hátra, és meggyógyulsz! a nyolcszázegyediknél az olló megint kicsúszik, de ezúttal már a halott ujjak közül... Ma is tisztán látom a képet. S csak azt nem tudom elképzelni, mivel fog­lalkozott, mire gondolt az az ember, aki annak idején parancsot adott, hogy hajtsák végre a szörnyű gonosz­tettet. Talán azokban a pillanatokban párját ritkító cinizmussal levelet írt Hirosima városi tanácsának, melyben bizonygatta, hogy ez az ördögi csele­kedet „szükséges és halaszthatatlan volt mind Japán, mind szövetségesei jövendő boldogulásához“? Vagy szá- zádszor ismételgette, hogy nem érez lelkiismeret-furdalást?! Szívesen elhisszük, hogy nem fur­dalta a lelkiismeret azokat, akik atom­bombát dobtak a védtelen városra, hiszen az ilyen embereknek egysze­rűen nincs lelkiismeretük. Nem a „jö­vőbeni boldogulásiról beszélnek-e jelenlegi utódaik is, amikor az „Euró­pai korlátozott atomháború“-t készítik elő? Az egyik befolyásos amerikai személyiség még „megnyugtató“ be­szédet is tartott, melyből kiderült, hogy Európának nincs oka a félelem­re, mert Hirosima példája is mutatja, milyen gyorsan terem új élet az atom­háború hamvaiból. Vajon miből van több ebben a filozófiában: embergyü­löletből vagy arcátlanságból, mely a büntetlenség teljesen alaptalan ér­zéséből fakad?! Van elég ebből is, abból is. Csak egy hiányzik e nyilatko­zatból: az emberi lelkiismeret, a be­csület és a felelősségtudat. Egyes tengerentúli stratégák erősen emlé­keztetnek arra a bizonyos Tökfilkó William nevű tudósra, a Jules Verne Repülő szigetéről írt Csehov-paródia hősére. A tudós férfiú arca verítékével alkotta meg azt a brosúrát, melynek sokatmondó és jelentőségteljes címe ez volt: Hogyan zúzzuk, porrá a világ- egyetemet úgy, hogy közben mi ma­gunk ne pusztuljunk el? Millió és millió embernek, akik szé­lesen hömpölygő áradatként olvad­nak bele a háborúellenes demonstrá­ciókba, azt súgja a józan ész, hogy bolygónk, a Föld, az összes rajta élő ember és élőlény közös űrhajója - ve­szélyben van! Higgyék csak azt az őrültek, hogy az általuk kirobbantott atomháborúban ők életben marad­nak! A föld népeinek meg 'kell moz­gatnia minden erőt a gonosz hatal­mak ellen, azok ellen, akik szörnyű céljaik érdekében az emberiséget az atomkatasztrófa örvényébe akarják taszítani. El kell érni, hogy alsókéért folyó küzdelem során egyetlen becsü­letes ember se maradjon közöm­bös. És ez mindenkire vonatkozik: a munkagépnél álló munkásra, aki nagy és jelentős értéket hoz létre; a szántóvetőre, aki az életet adó ma­got a sóvárgó földbe veti; a tanárra, aki a fogékony gyermeki lélekbe elül­teti a jóság és az értelem magvát; a becsületes polgárokra is, akik nem akarják, hogy ezek a mai tökfilkók porrá zúzzák őket kis üzleteikkel együtt; de legfőképpen az asszonyok­ra, anyákra, akik csöppségük bölcső­je fölé hajolnak, gyermekeik fölé, akik azért jöttek a világra, hogy birtokba vegyék csodálatos kincseit. Az életet adó anyának már ezért is a legszen­tebb joga így kiáltani: „El a hóhérkezekkel, melyet a bű­nös imperializmus emelt a világ fölé, engedjétek, hogy gyermekem felnő­jön, hogy ö és a többi hozzá hasonló ember boldog lehessen bolygónk tisz­ta ege alatt!“ Hirosima tragédiáját a történészek az akkori amerikai elnök „végzetes döntésiének nevezik. Végzetes döntés... Végzetes lett a világon élő embe­rek számára, mert abban a pillanat­ban, mikor a város fölött felemelkedett és széttárult, szétáradt a véres felhő, ez a borzasztó EMBERÖLŐ GOMBA, abban a pillanatban az emberek már nem alhattak tovább nyugodtan, szüntelen aggódhattak a gyermekei­kért A gonosz lélek, amely 1945 augusztusában elszabadult, továbbra is ott lebeg nyugtalan bolygónk felett, félelmet keltve a világon. Az atomból kieresztett romboló erők szörnyű gyorsasággal nőnek a földön, most pedig a tengerentúli „mister Tökfil­kók“ már a világűrben, bolygónk felett akarják elhelyezni ezeket az elszaba­dult erőket. Leszerelés - ez az egyetlen út a békéhez, egyetlen lehetőség a béke megőrzésére. A Szovjetunió kormá­nya és pártja nap mint nap, évről évre • következetesen és állhatatosan meg­tett és megtesz mindent, hogy a le­szerelés eszméje általánossá váljék, hogy minden ország, főleg a nagyha­talmak, a leszerelésről való beszédtől eljussanak a tényleges leszerelésig. ... Látom magam előtt a hirosimai kislányt. Egy emlékmű talapzatán áll. Kezében kiterjesztett szárnyú fehér daru. Hallgat, de hallom a kiáltását, az egész világ, az egész bolygó hallja: Szóljatok emberek! Szóljatok, míg nem késő! Én nem tudom kivágni az ezredik darvamat! Mentsétek hát meg a többi gyermeket! Mentsétek meg az élő fehér darvakat! Mentsétek meg az életet a földön!“ MIHAIL ALEKSZEJEV A szerző felvétele IMPRESSZIÓK- Prágába beszökött az ősz ismételge­tem ezen a szeptembervégi napon, miközben a Moldva partját szegélyező kovácsoltvas kerítéshez támaszkodom és a fenséges lát­ványban gyönyörködöm. Balra a Károly-híd masszív s mégis köny- nyed íve: alatta, a bágyadó őszi napfényben csillogó folyó. Szemben, a folyó feletti he­gyen a Hradzsin - a cseh nép gazdag múltjának és történelmének büszke jelképe, Prága első számú szimbóluma napjainkban is. S körös-körül a zsongó, lüktető város, a dicső múlt ezernyi jelével, s a mai, modern élet megszámlálhatatlan bizonyítékával: a város, amire tizenötmillió ember gondol szeretettel és büszkeséggel... A mi főváro­sunk. Elképzelhető, hogy ez a prágai ősz vala­honnan a Sumavából indult. Ott született a zöld hegyek között, ahol még október elején is makacs mezei virágok dacolnak a korai dérrel s komor szelek bújnak elő a csúcsok mögül. Ezek a szelek aztán látha­tatlan tutajokon siklanak a Moldva hullámain, egészen ide, Prágáig. Itt azonban már meg­szelídülnek s kezdeti erejükből lám, csak a folyó vizének fodrozására telik. Tévedések elkerülése végett azonban le kell szögeznem, hogy a prágai ősz születé­sének ezt az elméletét, sajnos, nem én fogalmaztam meg elsőnek. Megtette ezt jó­val korábban, máig is felülmúlhatatlan mó­don és mindennél szebben. Bedfich Smeta­na, a nagy cseh zeneszerző, Moldva című csodálatos zenei költeményében, amelynek fenséges akkordjai vissza-visszacsengenek mindazokban, akik ismerik, s akik ezen az őszi napon itt búcsúzrjak a nyártól, a Moldva parti sétányokon. Az emberek - turisták és hivatalos ügyben a városba látogatók - a fővárosban elsősor­ban azt keresik, ami egyéni beállítottságuk­nak és ízlésüknek megfelel. Aki tömött pénz­tárcával érkezik, az minden bizonnyal vala­melyik prágai nagyáruházát keresi fel. A Kot- va vagy a Bíla labuf bő árukészlete látvány­nak sem mindennapi. Jómagam józan gazdasági szempontok alapján megszabott tőkével szoktam a fővá­rosba utazni s az igazat megvallva, ez a tőke nemigen alkalmas az áruházak bevételének ugrásszerű növelésére. Ami nem is baj. Mert vigaszként itt az Óváros, ez a csodálatos ékszerdoboz, amelyben nyolc évszázad épí­tészetének minden értéke megtalálható. Most azonban nem ezeknek az értékek­nek a leírásáról van szó, bár a lehetőség igen csábító. Az Óváros nem kis vonzerejét a minden időben megtalálható turisták jelen­tik. így igaz. Soha nem mulasztom el, hogy például az Orloj, az Óvárosi Városháza tor­nyának nagyórája előtt (inkább alatt) csopor­tosuló turisták tarka és népes csoportjában gyönyörködjem. Mert az évszázadok óta kitünően működő óra napjainkig vonzza a látogatókat. A kivo­nuló apostolok látványát senki sem akarja elmulasztani. így hát hosszú percekkel az óraütések előtt ott sorakoznak a kiváncsiak. Nyakukat nyújtogatják, néznek az ég felé, mintha azt kémlelnék, vajon van-e kilátás esőre. S készítik a fényképezőgépe­ket, amelyeknek az lesz a feladata, hogy megörökítsék ezt a látványosságot és bizo­nyítsák, hogy gazdájuk ekkor és ekkor igenis Prágában járt, és az a képen látható, elmo­sódott, életlen, valami, igen, az ott az Orloj, Prága híres nagyórája, amit saját kezűleg örökített meg. A tapasztaltabb, saját fotográfusi képessé­geikkel jobban tisztában levő turisták azon­ban a közeli újságos kioszkokban vásárolnak néhány, az Orlojt ábrázoló színes levelezőla­pot is - biztos, ami biztos alapon. Mindez azonban nem lényeges. Az igazi érték az, hogy velük tovább növekedett azoknak a millióknak a száma, akik látták szép fővárosunkat s velünk együtt szent meggyőződéssel állítják: nagyszerű, csodá­latos volt s ismét eljönnek. S mi szívesen látjuk őket. Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonnám az Óváros és az Orloj vitán felül rendkívül nagy vonzerejét, mégis azt kell mondanom, hogy évekkel ezelőtt komoly versenytársat kapott ez a turistaat­trakció, és a versengés mai napig is tart. Az új versenytárs akkor bukkant fel, ami­kor annak idején munkagépek jelentek meg a Nemzeti Színház környékén és nyomúk- ban az utcán megjelentek az első föld- és kökupacok, a gépkocsivezetők és a gyalogo­sok nem túlságosan nagy örömére. Igen, az ország első színpadának, a Nem­zeti Színháznak a rekonstrukciójáról van szó. Mert amint megjelentek az első munka­gépek, megjelentek a mindenütt jelen levő és mindent tudni akaró és tudni vélő drukke­rek, a kiváncsiak, a turisták, a prágaiak, akik kezdettől fogva rendkívüli érdeklődéssel fi­gyelték az építkezés alakulását. így vált a színház átépítése fővárosi látványossággá. Az építkezést környező jár­dákon minden időben seregnyi kiváncsi láto­gató nyújtogatta a nyakát, hogy minél többet láthasson az építkezés menetéből. Valahányszor a fővárosban jártam, mindig szakítottam időt arra, hogy a nézelödök közé keveredjek és figyelhessem, milyen a han­gulatuk. Kezdetben, amikor az egész építkezés egy hatalmas bombatölcsérre hasonlított, a szkeptikus hangvétel dominált. „Ezek, uram...? Száz év alatt sem építik újjá... Bezzeg, a régi mesterek, azok tudtak...“ Mások: ,,Kár volt hozzányúlni. . .! Leszedték azokat a szép szobrokat... A felét biztosan összetörik. . .“ Megint mások: ,,Hogy még ebben az ötéves tervben kész lesz.. ? Ne­vetnem kell! Még a következő kétszer ötben sem!... Szerencse, hogy a Ceské Budéjo- vice-i építők nem hallották ezeket a kétkedő­ket. De minden bizonnyal nem is voltak rájuk kíváncsiak. Mert a munka jó ütemben haladt s amikor az épület tetején megjelentek az első aranydíszek, a kétkedés hangja is elhal­kult. S egyre kevesebb volt az építkezés körül a „vakondtúrás“, újabb és újabb rész­letek bukkantak elő a szétszedett állványzat mögül s egyre többször hangzott el a nézeló- dók ajkáról az elismerés. Ma, amikor teljes pompájában trónol a Moldva partján a sokszáz millió koronás beruházással, sokezrek szaktudásával - s ki kell mondani: szeretetével megújított szín­ház s méltán vívja ki látogatói csodálatát, minden bizonnyal nem egyedül vagyok a vággyal: vajon mikor sikerül majd jegyet szereznem a felújított Nemzeti Színházba s megtekintenem valamelyik előadást..? Mondjuk Bedfich Smetana Eladott meny­asszonyát... AGÓCSVILMOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom