Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-10-14 / 41. szám

- Már az új évad alkotói szándékainak, művészi céljainak vonzáskörében él Szlovákia első számú színháza. Mi a jellemző az 1983/84-es évad dramaturgiai tervére?- Kétségtelen, hogy a Szlovák Nemzeti Színház prózai társulatának fejlődésében az 1983/84-es évad különleges helyet foglal el: az együttes két év után visszatért a Hviezdoslav Színházba, ahol a hazai és világirodalmi alkotások bemutatásával folytathatja igényes eszmei és művészi munkáját. Legelőször egy ősbemutatót tartunk. Mikuláé Koőan Play-back című darabja egy szlovák faluban játszódik, ahol mindenki a futballcsapattal együtt örül és búsul, s így kiváló lehetőség kínálkozott a szerző számára, hogy szeretettel és kritikusan vizsgálja kortársai lelkivilágát. Mivel decemberben a cseh és szlovák dráma fesztiválján Moszkvában színházunk képviseli a hazai színházművészetet, műsorra tűzzük Vítézslav Nezval Atlantisz fölött lenyugszik a nap című háborúellenes verses drámáját. A Hviezdoslav Színházban mutatjuk be Ján Solovic új, A torony nélküli harang című történelmi játékát, amely Bél Mátyás életéről szól. A prózai társulat új rendezője, Lubomír Vajdiőka, aki a martini SZNF Színhából szerződött hozzánk és Csehov Három nővérét rendezi majd. Az évad utolsó bemutatója Shakespeare IV. Henrikje lesz. Mivel társulatunknak fiókszínháza is van, a Kis Színpadon már október végén bemutatjuk Ödön von Horváth osztrák drámaíró Figaro válik című darabját. A baráti országok drámaírásából a jugoszláv Dusán Ko- vacsevics Gyújtőközpontját választottuk. Mivel 1984-ben emlékezünk meg az SZNF 40. évfordulójáról, ebben az évadban szeretnénk egy ideilló tematikájú drámát is bemutatni, amely egyike lesz annak a négy darabnak, amelyeket az általunk erre felkért drámaírók alkotnak. A bemutatásra kerülő darabok váltakoznak majd a repertoár más sikeres produkcióival (Radicskov: Repülési kísérlet, Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, Ján Solovic: Meridián, Os- vald Záhradník: Doktor Moresini tévedése) tehát az SZNSZ repertoárjának gazdagsága biztosított.-Az eddig elmondottakból kiderül, hogy több szlovák dráma ősbemutatójára is sor kerül. Milyen feladatot jelent ez a színház számára, és milyen élményt a nézőknek?- Említettük, hogy az idei dramaturgiai tervben több kortárs szlovák drámaíró darabja is szerepel. Ez rendkívül gazdag termés, amire a színház is büszke. Ha jól meggondoljuk, hogy négy olyan dráma közül választhatunk, amely a Szlovák Nemzeti Felkelés témaköréből merít, s csak egyet szeretnénk bemutatni, ráadásul a szer- * zők három mai témájú drámát is felkínáltak (ezek között vannak

Koőan és Soloviő már kiválasztott drámái), akkor elmondhatjuk: a szlovák drámaírás minőségi növekedésének vagyunk a tanúi. De a hazai alkotások közé tartozik a cseh dráma is, amelyből tavaly két darabot mutattunk be (Danék: Jelentés N. város sebészetéről, Mrstík-fivérek: Marisa). Ide tartozik á szintén említett Nezval-drá- ma is. Mindez összefügg azzal, hogy idén ünnepeljük a cseh színház évét. A Mrstík-fivérek Mariáa című darabjának bemutatása színházunk legprogresszívebb kezdeményezései közé tartozik. Végeredményben: általános vélemény, hogy minden nemzeti színházművészet az új drámákkal gazdagodik. Én azt is hozzátenném, hogy a jó mai drámákon növekedik a közönség nemzeti és állampolgári öntudata.- Milyen szerepet játszhat illetve játszik a rendező és a dramaturg az új drámák megszületésében?- A rendező és a dramaturg meghatározó tényezői a színház és az új dráma viszonyának. Ők- feltéve, ha a mű fellelkesíti őket- nemcsak közvetítenek a szerző és a társulat között, de ők lehetnek az alkotás jó szellemei, a folyamat „demiurgoszai“. Közülük bármelyik bevezethet a színházba egy jó írót, vagy kikényszeríthet belőle egy jó darabot - minden attól függ, hogy segítőkezet nyújt-e neki, vagy közömbös marad iránta. A rendező és a dramaturg olyan

eszközökkel rendelkeznek, amelyek segítségével megfertőzhetik a társulatot, hogy az szeresse az új darabot. A Szlovák Nemzeti Színház specifikus helyzetben van, mert az írók közül sokan örömmel együttműködnének, és éppen ezért az eredmény nemcsak a felkínált mű minőségétől, de attól is függ, hogyan fogadják közeledésüket a „közvetítők“.- Az idén egy Csehov-drámát is bemutatnak. Úgy tűnik fel, hogy valamiféle reneszánsza van nálunk Csehovnak. Mi erről az ön véleménye?- A Csehov-reneszánsz, nemcsak nálunk, de másutt a világon is (főleg a Szovjetunióban), már több éve tart. Megmutatkozott, hogy Csehov ugyanúgy kortársunk, mint volt a nyolcvan évvel ezelőttieknek. Mindez bizonyára azért lehet így, mert a csehovi hős izgalmas belső életet él, míg

a környezete és a kor számára csak valamifajta adottság, ami bármikor és bárhogyan változhat. Csehov lemeztelenítette az emberi univerzumot a maga szomorúan szép valóságában; úgy tette ezt, ahogy annak idején Shakespeare megmutatta ennek a világmindenségnek a tragikumát. Az univerzum dimenziói megmaradnak, ha a korok és helyzetek változnak is. Olga, Mása és Irina nosztalgikus vágyakozása egy szebb és teljesebb élet után a Három nővérben, és álmaik megvalósításának különböző útjai hasonlatosak nem egy mai ember érzelmi állapotához is, bár a Három nővér a múlt század végének egy konkrét időszakába ágyazott mű. A szakembereket és a nézőket vonzza a, .régi“ és a mai emberi helyzetek szembesítése. Éppen ezért választottuk a Három nővért. Ettől a bemutatótól a színpadi és a nézőtéri hangulat összhangját várjuk, tehát alkotó és optimista fogadtatásra számítunk. Ez a reneszánsz azt is jelenti, hogy ma ugyanezt várja el Csehovtól minden rendező. Vagyis e reneszánsz lényege, hogy Csehovnak valamilyen módon ma is hisznek.-Az elmúlt évadban, a cseh színház évének egyik nagy eseményeként mutatták be a Mrstík- fivérek Mariéa című drámáját A produkcióról sokan elmondták a véleményüket, értékeit senki sem tagadja, s éppen ezért bemutathatják az idei ostravai színházi

szemlén is. Törekszik-e a színház a jövőben is arra, hogy ehhez hasonló, bizonyos tekintetben szokatlan, kísérleti jellegű előadást produkáljon?- Véleményem szerint a Marisa nálunk látható változata nem képviseli a kísérleti színházat, bár - tekintettel a repertoárunkra - így is megítélhetjük. A rendező, Stanislav Strnisko, aki vendégként dolgozott színházunkban, nem akart semmiképpen sem kísérletezni. Olyan előadást akart csinálni, amely megfelel a modern színház törvényszerűségeinek, tehát a színpadra állításkor előnyben részesítette a színházi elemeket az irodalmiakkal szemben. Ezért az előadás alatt többet cselekszenek, mint beszélnek. Például Marisa: drámai fejlődését nem annyira szavakkal, mint inkább drámai ké- piséggel fejezi ki. A konfliktusba is inkább a színpadi képiségen keresztül, mitsem a szavakon át sodródik. Magáról a kísérletezésről el kell mondanom, hogy része minden jó produkciónak. A színházban az a legeredményesebb „kísérletező“, aki a kísérletezgetést (vagyis a szokatlan módszerek és eszközök használatát) az elviselhetőség határáig viszi, de ugyanakkor munkájában megőriz mindén konvenciót, használatos dolgot, ami nélkül a színház a ma adott fejlődési stádiumában még nem lehet meg. A látóhatár kitágításának korlátái vannak. Amikor Strnisko társulatunkkal dolgozott, ezeket a korlátokat pontosan felismerte. Próbálkoznak ezzel azonban más rendezők, más színészek is. A Szlovák Nemzeti Színház prózai társulatában is. Persze nem mindig jön ki a lépés, de ez továbbra is a társulat ambícióinak egyike marad.- A szűkebben értelmezett művészi szándékok, az alkotás feltételei után kérem szóljon az esetle- * ges műszaki és szervezési változásokról?- Már köztudott, hogy színházunk az újjáépített Hviezdoslav Színházban kezdett játszani. Az új épületben nagyobb részt új a műszaki berendezés, amely tökéletesebb munkára ad lehetőséget. Mivel azonban a színházművészet lényegét a színész szerepbeli metamorfózisa, és az így létrehozott figura a történetbe, a konfliktusba való beavatkozása adja, nem tekinthetjük a műszaki dolgokat

semmi másnak, mint a színház alárendelt segítőjének. Nagymértékben segítheti a műszaki személyzet munkáját, de a színészek tevékenységét semmiképpen nem segíti. Olyan esetekről is tudunk, amikor a társulat nem megfelelő körülmények között játszott (nagytermekben, klubokban, pincehelyiségekben) és mégis egyértelműen jó színházat produkáltak. Közismertek az olyan történetek, amelyek a kényszerű körülmények között játszó társulatok rendkívüli jó teljesítményeinek leromlásáról szólnak, miután az együttes új épületbe került. Ezt végeredményben demonstrálni lehet a prózai társulatunk tevékenységével, amely nemcsak a Hviezdoslav Színházban játszik, hanem a kevésbé kielégítő Kis Színpadon is. Emellett mindkét épületben láthatunk kiemelkedő, de átlagos színvonalú előadásokat is. Más kérdés az, hogy a színháznak az országban és a nép életében betöltött funkciójához méltó és megfelelő körülmények között kell dolgoznia. Minden európai „nemzeti színház“ (Magyarországon, Lengyel- országban, Bulgáriában, Jugoszláviában) rendelkezik a maga reprezentantív otthonával, többé- kevésbé korszerű műszaki felszereléssel, amely kellemes mind a társulat, mind a nézők számára, akik szeretnék „nemzetijüket“ a legméltóbb környezetben látogatni. Friss példa erre a prágai Nemzeti Színház. Száz esztendővel ezelőtt a lelkes cseh hazafiak a „Nemzet magának“ akcióban építették fel, s most száz évvel később az állam gondoskodott arról, hogy a „Moldva-parti arany kápolna“ a jubileumra előkelőén felújított ruhát öltsön.

Arra a kérdésre, hogy bekövetkezett-e valamilyen változás a Szlovák Nemzeti Színház életében, a következő módon válaszolhatok: prózai együttesünknek szerencsére nincsenek gondjai a látogatottsággal, s éppen ezért megfelelőnek tartjuk a propagáció és a belépőjegyek árusításának a módját. Közönségünk - sajnos - nem mindig elégedett, mert néhány előadás jegyeire olykor fél évet is kell várakozniuk. Kedd reggelente, amikor a következő hét előadásaira árusítjuk a jegyeket, a színház pénztára előtt mindig hosszú sor áll, így azok az érdeklődők, akiknek nem jut jegy, méltán elégedetlenkednek, s olykor panaszkodnak is. Csakhogy a színházban az ülőhelyek száma korlátozott, az érdeklődés pedig nagy. Nem örülünk annak, hogy akik nem jutottak be, elégedetlenek. A nézők bizonyára elhiszik nekünk: érdekünk a teltház és mindent megteszünk azért, hogy mindenkinek jusson jegy.- Köszönöm a beszélgetést.

DUSZA ISTVÁN

ŐSBEMUTATÓK, ALKOTOK ÉS A KÖZÖNSÉG

Beszélgetés Dr. Anton Kret kandidátussal, a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgjával

Majd negyven felé...

Találkozás Farády Istvánnal

,,Aki velem akar dolgozni, megtalál"

(Markovics Ferenc felvétele)

„Érdekes ember, meglátod, nehezen bírod szóra", állította róla egyik kollégája, aki partnere volt az Iglódi István rendezte Vízkeresztben.,, Kíváncsi leszek, mit tudsz majd kiszedni belőle; én heteken át egy színpadon játszottam vele, de csak színészi kvalitásait ismerem. Nem könnyű a közelébe férkőzni.

Nyári délután a budai hegyek tövében. A napfény egyenesen az arcomba vág. Farády István lehorgasztott fejjel, befelé fordulva ül az asztalnál, tekintetét csak akkor kapja fel, ha elapadnak a szavak vagy megtörnek a gondolátok. Ilyenkor visszakérdez és ujjai között pörögni kezd a gyufásdoboz.- Tényleg nehéz a közelébe férkőzni?- Igen, magam is érzem, hogy visszahúzódó vagyok. Társasági életet nem élek, de otthon lenni annál jobban szeretek.- Ezen a pályán forgolódni kell, kopogtatni, hogy itt vagyok Vagy máshogy gondolja?- Szerintem nem a kopogtatáson múlik. Ha egy rendező velem akar dolgozni, megtalál.- Úgy látszik, ritkán van szem előtt.- Most már nyugodtabb vagyok. Két jó szerepem van a Nemzetiben; Molnár Ferenc Olimpiájában és Ibsen Kísértetekjében játszom.- Mikor érezte mellőzöttnek magát?- Félreállítva szerencsére nem voltam, inkább úgy mondanám: voltak évek, amikor kevesebbet dolgoztam. A főiskola elvégzése után Kecskemétre kerültem, Buszt József műhelyébe. Csodálatos feladatok vártak rám. Én játszottam Troilust, Rómeót, Don Carlost, Periclest, Florizelt. Rengeteget tanultam. Aztán amikor megmutathattam volna, mit tudok, ölbe tett kézzel kellett várnom a lehetőségre.- Ha Kecskeméten maradt volna, talán máshogy alakul a pályája.- öt évvel ezelőtt jöttem fel Budapestre, nem önként és nem dalolva, de mert egy egész csapat indult útnak, én is velük tartottam. Aztán magunkra maradtunk, Ruszt Szegedre ment és én hosszú ideig idegennek éreztem magam a színházban. Két évig szinte semmit sem csináltam.- A hitét, gondolom, így sem veszítette el.- A színházban nem csalódtam, még akkor sem, ha néha egészen másról szól, mint kellene. Más kérdés, hogy volt idő, amikor sokkal nagyobb szüksége volt a világnak a színházra, mint ma.- Ez eléggé szkeptikusan hangzik.- Én ezt tapasztalom. Ma az embereknek sokkal fontosabb a kocsi, a telek, a nyaraló, mint a színház.- Ki erre, ki arra költi a pénzét, önnek is van kocsija...- Igen, meg lakásom is. Amíg kevesebbet dolgoztam, felépítettem egy családi házat. De a pénzt ma sem tudom komolyan venni. Nem érdekel, mennyi van belőle a zsebemben- Mi hagy mélyebb nyomot a magatartásán? A jó vagy a rossz?- A rossz. A gyermekkorom semmi lényeges hiányérzetet nem hagyott bennem és később is szerencsés voltam Ami meghatározó volt az életemben, azt egyik pillanatról a másikra értem el. Ezért is van úgy, hogy a jó dolgokat természetesként fogadom, a rosszra pedig nem vagyok meg edződve.- Vagyis a csalódás alaposan megviseli.- Látja, ezen magam is csodálkozom: nem tud igazán leverni. Legfeljebb van egy rossz estém, amikor hisztérikus vagyok, de másnap már semmi bajom sincs.- Irigylem.- Ha meg türelmetlenkedem, a feleségem megvigasztal. Azt mondja, nekem még várnom kell a nagy szerepekre, hiszen harminckét éves vagyok és kiforratlan. Majd negyven felé jön el az én időm... SZABÓ G. LÁSZLÓ