Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-14 / 41. szám
Dusán Dusek an csapódtak neki, csőrük kopácso- a sem nyílt meg. Mintha nászrepü- ;n kerülgették volna a tornyot. Ren- 3 volt a galamb. Korcsostól, vadóctól ve volt köztük golyvás, téglás, bucs- , tyúkgalamb, pávatarkú, gatyás, postagalamb is. Színük után ítélve ■ volt a legtöbb, bár az utóbbi időben gé elkorcsosodtak, a fehér tolldísz s uralkodó maradt, iptükben egymást érték, mintegy efogózva, ölelkezve haláltáncukat <, mocskos-fehér forgószéltáncot, eviharozták, időnként teljesen bepó- ik, fáslizták a harangcellát. GALAMBDÚC-TORONY A GUBztó hAzak között fejre állíT FELSZÓLÍTÓ JELKÉNT FES- r AZ ÉG VÉGTELEN KÉPER- JÉN. drótháló mögé lépett. A komótos izentület ámyékrácsba rekesztette, julatlanul állt mindaddig, mígnem oningén a rácsszemek szemláto- ! akkorára nem nőttek, hogy szépen hatott közöttük... 'étvetett lábakkal állt a torony ablain. TT MINDENKI FÖLÖTT, A FEJRE TOTT FELSZÓLÍTÓ JELBEN, MIN- T LÁTOTT, HALLOTT, snézte a falut. Ünnep szombatja volt. áginvázió. Ostorcsattogások, hejszi- ejsz rikkantások közepette vonult i a csorda, porba nyomódó patájuk iát a felszegen, portájuk előtt, már tették az utcát seprő gazdák, jy pár házzal odébb az udvarokon az onyok tárt ajtós, sárgára sikált grádicsos ereszekben kürtökalácsot sütöttek. A torony körül gyermekek játszadoztak, térden kúsztak a zöld fűben, a frissen meszelt kerítések tövében, egyik kezükre kürtöskalácsot, a másikra a játékpuska szíját fűzték. A torony köré gyülemlö emberek kasza-, kapanyéltól kérges kezükkel szájuk elé tölcsért formálva kiabáltak fel neki, valami olyasmit, hogy mért űzi el a galambokat? Szavukat nem nagyon értette, csak azt látta, hogy felfújt békákként egyre sűrűbben tátognak. De ahogy Dur- la tiszteletes úr vézna alakja megjelent, azonnal elinaltak onnan. Úgy érezte, mintha a harang nyelve nem ahhoz a behemót haranghoz, hanem az ő dobhártyájához ütödne. A félrevert harangok alatt félrevert harangként zúgott a feje, de minél jobban zúgott. annál vadabbul rángatta a harangkötelet. A másik pillanatban úgy érezte, hogy a súlyos harangok kilengésével a torony is inogni kezd vele előre, hátra, egyre nagyobb kilengéssel, akárcsak a hintázó harangok, a másik pillanatban már olyan érzése támadt, mintha egy égig érő vékony fa tetején csimpaszkodna, amely úgy elkezd inogni vele, mint gyermekkorában az a magas nyírfa a berekben, amelyikről tojáskeresés közben lesup- pant. Melle fújtatóként működött. Perzssza- gú meleg hömpölygött a falura. Mint a szivarozáson rajtakapott gyermek mezítláb a csikket, úgy próbálta elnyomni boszorkányos látomásait, de sehogy sem sikerült. Az izzadság testéhez csirizelte az inget, miközben a gerendák közül kiszedte a tojásokat. A torony körül ácsorgó gyermekek tenyerükből formáltak fészket. Keveset sikerült kifogniuk. A lemenő nap széttört tojásként folyt le a hegyéiről. Tojássárga öntött el mindent. Mintha egy óriási tepsiben tükörtojást sütöttek volna, úgy festett a falu. Leszállt a toronyból. Csordultig telt valamilyen megmagyarázhatatlan félelemmel. Mint egy megvadult hímoroszlán, úgy vetette rá magát a hazafelé tartó csordapásztorra: amiért az kommentálni kezdte a galambűzést. Az első nekifutásból úgy leverte az ostorát szorongató pásztort, hogy még dongott a föld. Aztán ordítani kezdett- egyre félelmetesebben, ellenfelét derékon kapta, jobbra is, balra is megtáncol1 tatta a levegőben és zsupsz, újból földhöz teremtette. Megfordult. Háta mögött a falu tanítója állt. Szegény feje mielőtt észbe kapott- anélkül, hogy egy árva szót is szólt volna -, máris a földön találta magát. Az utcakanyarból három ember szaladt feléje. Felegyenesedett, kezeit az ég felé nyújtotta, és tépni kezdte a haját. A három férfi hátulról ugrott neki. Egy darabig tűrte, aztán csikorgatni kezdte a fogát, és mind a három támadót kinyújtóztatta. Egyiküket diadalittasan nyalá- bolta fel a földről, s a feje fölé emelte. A torony feljárata felé szaladt vele. A kapuban Durla tiszteletes kísértetiesen vézna alakjával találta szembe magát. Megtorpant, s mint a súlyemelők a már kilökött súlyt, úgy engedte el az ijedtében kékülö-zöldülő arcú embert. Felmondása reggelén döglött galambokat hozott a Csókás-patak vize. Az agyagos, zsíros víz helyett a mederben mintha galambok hömpölyögtek volna. Szemlátomást nőtt a patak. „Hazudtál nekem, amikor azt ígérted, hogy egyszer nagyon, de nagyon elszaporodnak...“ Most hiába sorolnám fel a falvak nevét, ahonnan már elűzték a galambokat. Úgysem állítanának bíróság elé embereket, ilyen törvény nem létezik. ...Csak az életre gondolva tűnik furcsának háborút izenni a béke madarának, ami, bármely magyarázattal is álcázzák, nem a legillőbb eljárás. PETER ANDRUŐKA AZ IDŐBEN Parázslik a kötelesség s elhamvad. Légy apja álmodnak, kötelességednek pedig fia. S az ember él. Terveinek megfogant csillagai éjek s nappalok során át fénylenek. Stefan strázay Váralja A kövezet résein helyenként föld dereng át. Szobátlan ablakból függöny libben elő: előtte szellő, mint holdtöltekor szokott, mögötte szederillat. A hold kapuk kócombjait nyaldossa, még felvillan a régvolt üveg és a sötét bejáratok e virágbaborult vastag falak mögött. A kertnek végében megcsörren a hús esői így aludni el, fejünkkel magas párnán. FÜGEDI ELEK fordításai RUDOLF FÁBRY VERS EGY EMLÉKKÖNYVBE A szekrényed meggyfából van talán éppen abból amely alatt üldögéltünk Az ágyad diófából van talán abból a fából amely alatt heverésztünk Az én világom belőled van abból amiből te voltál LYDIA VADKERTI-GAVORNÍKOVÁ Ami a legkönnyebb Itt vagy és még csak nem is tudsz róla Beleszületsz az életbe olyan vagy mint a termőtalaj amit kemény munkával meg se műveltek S noha benned rejtezik már az ezer és ezer kicsike mag egyelőre ébredeznek csak és hagynak hogy aludjál Még nem tudni mikor fordulsz termőre Akik megművelnek téged azokon múlik hogy mi csírázik ki benned hogy milyen hajtásokat oltanak beléd és mivé nemesítenek Ám addig is elegendő ha kedvező szelet kapsz a világ négy sarka felől ha kegyes lesz hozzád a nap és mindig a megfelelő időben fog esni Van tető a fejed fölött nyugtban szív a mellkasodban és van időd és tered ahhoz hogy egyszer magad is felnőj és egyedül teremtsd elő mindennapi kenyeredet vagy borodat az ünnepi asztalra És egyáltalán nem azon múlik hogy a <enyér-e az vagy a bor ha magad teremted elő azokat s úgy hogy a kenyér valóban kenyér legyen és bor a bor Akkor lesz majd borod a kenyérhez és kenyered a borhoz Ami a legkönnyebb már mögötted van De ugrándozz csak játssz tovább ne nyugodj A legkönnyebbtől a legnagyobb boldogságig vezető út még előtted van Tóth László fordításai Ha valaki hivatalnok s történetesen Véeliőkának hívják, nem muszáj, hogy megközelíthetetlen és gonosz ember legyen; mégha ezt sokan szeretnék is- könnyebb szívvel lehetne ugyanis szidni. így nem lehet. Égy ilyen valaki áldott jó ember is lehet, a háza mögött szép nagy kerttel. Vőeliőka úr nem hord a nyakában Vigyázz, rossz ember! vagy Köszönöm, hogy nem segítenek feliratú táblát. De ha egyszer valaki hivatalnok és szép kertes háza van, lehet neki éppenséggel egy rossz fia is, amolyan istenátka teremtés, aki semmitől sem riad vissza, mindenre fütyül, semmi sem szent előtte. Atyai tisztelete nélkül Vőeliőka úr mégcsak meglenne, az egészséges önbecsülésnek nincs híján, csupán azt szeretné: a fia ne vágja ki az almafát a kert sarkában, ahova hatalmas motorkerékpárja számára garázst akar építeni. A motorkerékpárok, ezt minden japán tudja, kezdenek ismét divatba jönni. Vőeliőka úr az egyik fülére süket. Ilyen ember sok van: egyik az ijedtségtől süketül meg, a másik egy szögtől (turkálni kezd vele a fülében és egyszer csak- csönd!), a harmadik pedig a bélyegzőtől, mint Vceliő- ka úr, akinek kertes háza van s abban egy istenátka rossz fia. A dologban az ELINTÉZVE bélyegző a bűnös. Ebből is látható, milyen ember Vőeliőka úr, melyik bélyegzőt szereti a legjobban, mennyire igyekszik segíteni az embereken. Semmi sem akadályozhatja meg ebben: saját egészsége sem. De rajtam ki segít? Ez a kérdés kering a szállingózó hópelyhekkel és az elszáradt levelekkel Vőeliőka úr feje körül, amikor a délután szürkületében hazafelé baktat a hivatalból. Nem leli örömét semmiben; a parton áthaladva egyenesen szorongás fogja el attól, hogy öreg testének fáradtságát még a nap sápatag fénye is kihangsúlyozza, s mintha még a fák közti ösvény is összeszűkülne előtte. Csak a csoda, mondja magában Vőeliőka úr. Semmi más nem segít rajtam. Nagyon kevesen hisznek a csodákban, Vőeliőka úr azonban igen. Neki hinnie kell. Különben nem lehetne hivatalnok s nem dolgozhatna bélyegzővel. Munkája során kérvényeket és panaszokat olvas, gyűlölködés, könyörgés vagy éppenséggel sóvárgás diktálta szavakat, s az ő öreg hivatalnoki szíve mindig pontosan megsúgja, melyik az asztalán a valódi s melyik a hamis szándékú kérvény, melyiket kell elintézni s melyiket hagyni, de rendszerint éppen azokat a kérvényeket, amelyek halaszthatatlanul sürgősek, amelyek nem várhatnak, rendszerint éppen ezeket a kérvényeket nem tudja senki elintézni. Vőeliőka úr mindent megtesz, amit kell, nem hanyagol el semmit, de előre tudja, hogy az ő becsületessége hiábavaló, a kérvény megy tovább, és elintézetlenül kerül vissza hozzá. Ezért hisz a csodákban. Minden ilyen kérvényhez a maga, igaz, csak lélekben megfogalmazott - személyes kérését is hozzácsatolja, s hiszi, hogy amikor a magasabb hivatalnok elolvassa a kérvény sürgető sorait és fontolgatni kezdi, elintézze-e vagy sem, megszólal az ő saját kérése, és a felsőbb hivatalnok gyönge pillanatában - jómaga is fölöttébb csodálkozva ennyi együttérzésen - aláírásával utasítja őt, hogy a kérvényt elintézze. Minden ilyen pillanatban csoda történik: Vőeliőka urat meghallgatják. És minél inkább hallgatnak rá, annál kevésbé hall Vőeliőka úr saját maga, az egyik fülére már teljesen megsüketült, a másikra most kezd, az ELINTÉZVE bélyegzőnek állandóan van dolga. A parkból kifordul az utcára, a szél elült, elment szundikálni, csak a hó világít: a kert sarkában alussza álmát az almafa, bár lehet, hogy csak bóbiskol, lehet, éppen mosolyog álmában. A rozsdás utcakapu előbb nehézkesen csikordul - becsukódva füttyent egyet. Vőeliőka úr bemegy a házba, és ismét összepöröl a fiával meg annak motorkerékpárjával, amelynek- mégha nem beszél is — legöblösebb a hangja. Veszekedtek már így, nem is egyszer, de mindig csukott ablaknál, most Vőeliőka úr kinyitja, arra hivatkozva, hogy szellőztet, szép szavakat és nyomós érveket egyaránt felhoz a vitában, de csinálhat amit akar, minden könyörgése hiábavalónak bizonyul. Fiának kell a garázs; istenátka ö, mondottuk. Vőeliőka úrnak kell az almafa. Fiának van egy motorkerékpárja: az almafát ki kell vágni, más helyre nem lehet felépíteni a garázst. Vőeliőka úr várakozik. A fia váratlanul azt mondja, fázik, és be akarja csukni az ablakot. Vőeliőka úr azt válaszolja: - Most már tudja, hogy ki akarod vágni, hallottta, mindent hallott. A fiú meghökken, de csak egy pillanatra, felnevet és amúgy istenátka módjára odaveti: - Egy ilyen almafa, egyetlen almát sem ettem még róla, még csak nem is virágzott eddig! Becsukja az ablakot. Másnap reggel kimegy fűrésszel a kertbe, és Vőelic- ka úr ott találja, amint áll az almafa mellett és se szólni, se mozdulni nem tud, mert az alma fa éjjel kivirágzott. BERECK JÓZSEF fordítása
