Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-08 / 27. szám
illított hús; különféle történelmi rejtélyes szabályok szerint fel- íntséges kasztokba sorolt, ör- t dresszúrájába államosított, iberi hús; a nyitott kérdések i előtt reménytelenül elveszett s ez a hús nem találván föl avarban, a másiktól elkülönül- agát érzi húsnak, megfeledke- lebarátjának húsos hasonlósá- ben és butaságában nekiesik inak, elállatiasodik a sötétség atában. A neveléssel, baboná- kkel és hazugságokkal - mint itömött emberek a gépzongora ugrabugrálnak - ahogyan má- óket - a számukra teljesen , értelmetlen, idegen muzsika imberek az úgyvenezett társa- tnyek megszabta hülye körhin- íást, s mint igazi vásári körhin- vasok a társadalmi elfogultság >an azt hiszik, hogy a „siker“ vágtáznak hihetetlen gyorsa- edig az efféle vásári körhinta zer szétesik, s a fejvesztett anul lepottyannak a nyeregből, lös sikerlovagok a falovak nél- : sem tudnak tenni. Nekem még n úgynevezett okos és normális i volt alkalmam megismerkedni, tt volna a bátorság hozzá, hogy it magának élje, üzleti levelei irafusai nélkül, köpőcsészével étnyomóval ellátott irodája nél- J: előítéletek és a fából faragott tett hit nélkül. Katonatisztek rúk után, lovak és káromkodás ment bankárok csekkhitel nél- c hang nélkül; elbocsátott tiszt- ökött politikusok: ezek a vásári öröttként az árban, az előítéle- , úsznak a szemétben, feledve luk lényegét; ezek a szalmabá- fak győződve róla, hogy a kariért végződött tragikusan, mert e a bohócsapkájukat. Ha ez más maskarákkal esett volna égesnek látnák. Az emberek ik mások baján, mert elfelejtik, baja az ó bajuk is. Minden rtettem mindig - ez volt a gyön- égi klasszikus recept szerint: éri gyarlóság voltaképpen an- ri rejtélynek alkateleme, amely néltó nyomorulttá teszi az emAz emberek kölcsönösen becsapják egymást, hazudnak egymásnak, hízelgéssel és alig színlelt udvariassággal ámítgatjuk egymást, ez gyakran tisztességes dolognak látszik, s aránytalanul bátrabbnak tartják, mint azt, hogy megmondják egymásnak a meztelen igazságot. Az emberek önzők, mert nem jóllakottak, mert rettegnek az éhezéstől; rosszkedvűek, mert megalázónak, s mert rosszat tettek velük; természetesen, igazságtalanok is, de hozzájuk sem igazságosak embertársaik; boldogtalanok, megsebzettek, elkeseredettek, rongyokban járnak, büdös dunyhák alatt hortyognak, irigylik egymástól a bögre kávét, a tiszta vánkost, az új kerékpárt, minden csekélységért panaszkodnak, mint varjak az ágon, amikor egy ismeretlen hős teteme fölött (minden bizonnyal dialektikusán) azon vitatkoznak, melyiküké az elsőbbségi jog, hogy kivájja a szemét. Szeretni kell az embereket, szolgálatkésznek kell lenni hozzájuk, mindig a kedvükben kell járni, vendégszerető házigazda módjára, jóindulatú mosollyal, édes, marcipános fintorral, mint újévi malac a csemegebolt kirakatában; mindig ezt prédikáltam társadalmi alapelvként, s e direktíva alapján viselkedtem esztendőkön át! Az embereket mindig tárt ajtóval és tárt karral kell fogadni, közvetlenül; szellemesnek kell lenni; ha kedvetlenek, szórakoztatni kell őket, meg kell vendégelni őket, halat vásárolni nekik, majonézt, vadat, kocsonyát, bort és dohányt, sajtokat (sok különféle sajtot és dóligyümölcsöt); jókedvűen kell hazatérni, csomagokkal, butéli- ákkal megrakodva a meleg, jól befutott, kivilágított szobákba, ahol gazdagon terített asztalok várnak; így tartottam ezt jónak, ápoltam a társasági élet szellemét, házamban a sen- kiházik és tökfilkók gyülevész hadát láttam vendégül, a tökfilkók és senkiházik egész gyűjteményét... Az embernek éjszakákon át kell hallgatnia mások butaságait, gyötörtet- nie magát mások önteltségével ámuldoznia mások tréfáin, dilettánsok bárgyú és tehetségtelen muzsikáját hallgatnia - ezt mondogattam magamban, és autoszuggesztív utasításai mmal voltaképpen elfecséreltem egész életemet, vendégszeretetem papucsa alatt, minden szolgálatra készen, én, önmegtagadó, jóhiszemű, bárgyú alak; álbarátaim jámbor, meglehetősen unalmas, másokat nyag- gató pasasnak tekintenek, olyannak, akinek otthona nem valami szórakoztató, viszont meglehetősen jól főznek nálunk, és (csaknem mindig) viszonylag jó bort szoktak fölszolgálni. A füstfelhőkben, az alkohol kábulatában, az ostoba tolakodástól, s a neveletlen pimaszságtól és mások rosszindulatú nagyszájúságától éveken át a csömör, az undor kínzó ülédeke rakódott le bennem, valamilyen vibráló, de közelebbről meghatározhatatlan nyugtalanság, s ez némelyekkel szemben nemegyszer heves ingerültség alakjában nyilatkozott meg. Néha mégis túlságosan ostobának láttam, hogy egész éjszakákat fecsegókkel vesztegessek el; ezek ugyanis bárgyú kitartással éjszakáról éjszakára mindig ugyanazt kerepelik: pártokról, pártbeli rágalmakról és cselfogásokról, alkotmányokról, ütközetekről, zagyvaságokról: végtelenül unalmas kotyogások, sületlen kotkodácsolások, nyavalygások. Nem mintha korábban is nem vettem volna észre magamon - fiatal emberek körében - az öregedés nyilvánvaló jeleit, mogorva gondterheltségemet - sötét napok előtt állunk -, a nemes és önzetlen érzelmek iránti lelkesedés teljes hiányát, meggyőződésem riadt leplezgetését, rendkívül nagyra fejlett önbecsülésemet, különösen pedig a vagyon nagybecsülését: ez az én hajlékom, az én tudásom, az én könyveim, az én feleségem, az én meggyőződésem, az én jövedelmem (általában minden az enyém); a fiatalemberek dadogó monológokat, mondanak, fölnagyítva mindent, még emésztésük jelentéktelen zavarait is. Vajon mi lesz majd ezekkel a fiatalurakkal, nagyreményű fiatal entellek- tüeljeinkkel és fáklyavivóinkkel egy-két évtized múltán? - kérdezgettem magamban, mert egy kissé gyanakodva néztem ezeket a fecsegő doktorocskákat locsogó dokto- rocska gyermekeikkel együtt, az iskolatársaimat, akik már létrehozták a táncosok, a híres ügyvédek és a baromklinikai, az loeggyógy- intézeti asszisztensek jövendő, szenilis doktori nemzedéké. Észrevettem, hogy az emberek az álarcuk alatt voltaképpen barátságtalanok, ridegek, kegyetlenül közönyösek minden iránt, ami pillanatnyilag nem tartozik közvetlen az érdekkörükbe; hogy korlátoltak, unalmasak, törtetők; hogy hihetetlen elva- kultságukban szapulják, becsmérlik egymást; nem teljesítik kötelezettségüket, nem fizetik meg adósságaikat, majom módra vakon, korlátoltan, babonásan, hiú módon, dicsvágyón tülekednek az élet előnyeiért (főleg a beleknek nyújtott előnyökért és a testi kényelmek előnyeiért); ilyen levert, szinte látnoki hangulataimban a legszívesebben hátat fordítanék ennek az emberi zsivajgás- nak, mert olykor túlságosan is fojtogatónak érzem a levegőt ebben az istállóban, ezek közt a kérődzők és hasított patájúak között. Az emberekkel együtt büdös van, de meleg. A magány - üres. CSUKA ZOLTÁN fordítása ‘A fönti regényrészlet közlésével a nagy horvát író és költő születésének 90. évfordulójára emlékezünk. Julo Polák: Napfényes réten (tus) ges a vádarab tet- n félénken Imazottal. kérdezett abályosan, ; kézikönyve kockás nbetúnőbb re. zárna - névint valami irozó orvos •m éktelen- tozzá mint- i bokra beckáztattam áfását, an tudjam? >nő csodál- v ide áthe- is ott volt. izem - töltést bizonymásik „kéért valamit? intő udvari- sem várva ián bekísért- Az egyiket megveszem, ha törik, ha szakad - határoztam el magamban, és sorra próbáltam a felkínált ruhákat. Természetesen egyik sem felelt meg a követelményeknek. Ezt a kedves és készséges eladónó is azonnal belátta. A harmadik öltöny láttán még egy jó ízüt nevetett is rajtunk. Csuda helyesek lehettünk úgy együtt az öltönnyel. A nadrág rövid volt, a kabát meg hosszú, de azért a mellény így is kilógott alóla.- No, sebaj! Nézzen be majd úgy egy fél év múlva - vigasztalt meg az eladónő, s bizalmasan hátbaveregetett. Ekkor történt a csoda. Egy csinos asszonyka lépett hozzám félénken mosolyogva.- Nem próbálná fel ezt a mellényt ezzel a zakóval? - nyújtotta felém egy álomszép kollekció tartozékait.- Boldogan, ha ezzel szolgálatára lehetek egy ilyen szépséges... - a folytatást elharaptam, mert néhány lépésnyi távolságban két csinos, fiatal lányt pillantottam meg, akik éppen engem gusz- táltak.- A lányaim - mondta az asz- szonyka. - Ruhát szeretnénk venni a férjemnek születésnapjára, s úgy láttuk, maga pontosan olyan alkatú, mint ő. Ezért bátorkodtunk. ..- Értem - bólintottam elégedetten, hogy talán akkor mégsem bennem, az én alakomban van a hiba, s némi elégtételt érezve léptem be a próbafülkébe.- Gyönyörül - csapta össze a tenyerét az asszonyka, amikor ismét megjelentem előtte. - Mintha magára öntötték volna! Megengedi, hogy közelebb álljak?- Természetesen! - bólintottam boldogan, s a fürkésző lányok felé fordultam. I- Stram lesz, anyu! - csettintett az idősebbik lány, a szőke. - Most még öleld át az urat, ahogy aput szoktad - kacsintott felénk bátorítóan.- Az talán nem fontos - mondta az asszonyka a szemét lesütve hiszen a legrosszabb esetben kicserélhetjük.- Azon ne múljon - súgtam az asszony fülébe igazán kár volna újra fáradnia.- Mondom, hogy pontosan ilyen - akasztotta puha karjait a nyakamba, amitől hirtelen nagyon melegem lett.- O, ha egyszer nekem is ilyen aranyos és gondos... - nem tudtam a mondatot befejezni. Szótlanul nyújtottam át a zakót és a mellényt a lányoknak. Aztán vetettem még egy pillantást az asszonyra, s bementem a próbafülkébe felöl- teni ócska rongyaimat. - Meg kéne nősülni - gondoltam magamban, s elkezdtem számolni, hány hónap van még hátra a harmincadik születésnapomig. Addig kihúzom még valahogy a régi farmerben, a többi pedig legyen az asz- szony dolga. SZENK SÁNDOR Vlagyimir Majakovszkij* PAPÍROSSZÖRNYEK Vlagyimir Majakovszkij észlelései Ha a föld gyeplőjét kezemben tartanám, én megállítanám a földet:- Ne tovább! Hallod, tollak és töltőtollak hivatalok íróasztalán csikorognak, mintha a föld csikorgatná fogát. Emberi büszkeség, csitulj el ez egyszer! Hát emberek ezek? Tán még anyjuk se volt. Fontos papírok margóin folyik szét az ember, nem is ember már, óriás tintafolt. Kamrácskákban látni emberek árnyait. Embernek egy öl jut. Papírosnak ezer. A papíros pompás palotákban lakik, asztalokon alszik, szekrényekben hever. Posztóra bolt előtt emberek ezre vár, kézen nincs kesztyű, lábon nincs kalucsni. És az iratoknak? Kosarakon kosár, az ügyek- nek mappa, legyen hol aludni. Utazni szeretnél? Tán Madrid érdekel? Rubel nélkül nem jutsz el oda egyhamar! A papír ingyen vonatra száll, tengerre kel, épül még számára számos új postahivatal! A hajdani hősnek gemkapocs a lába, esze néma, mikor a papírok szólnak. Az ember küldönccé válik nemsokára, szolgál majd mindegyik a papírosoknak. Az aktatáskába alig fér az akta, fehér fogú széle vicsorog. Maholnap az ember az aktatáskák rekeszeit lakja, lakásainkat meg a papírosok. Látom a jövendőt- nem én találtam ki: papírosok szócsövei erről ordítanak az asztalnál az irat fog teát iszogatni, összegyűrt emberke hever majd az asztal alatt. Lángból bonts lobogót, süvölts rájuk, akár az ágyúgolyó, tépje fogad, mint ellenségedet, gyűlölöd, proletár, a fölösleges papírosokat. 1927 SIMOR ANDRÁS fordítása * A költőre, a szovjet irodalom kiemelkedő alakjára emlékezünk, születésének 90. évfordulóján.
