Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-08 / 27. szám
A _ egyetem befejezését egy év kaMZ tonáskodás követte. Az eltávozások alatt megfelelő munkahely után kutattam, de nem sok sikerrel. Elhatároz- • tam, hogy várok. Mégsem állhatok be akárhová. Miután leszereltem, folytattam a helykeresést. Minthogy úgy gondoltam, valamilyen munkát, ha átmenetileg is, illik végezni, beálltam az egyik nagyüzembe anyagmozgató segédmunkásnak. Egyébként a barátaimmal azelőtt gyakran jártunk alkalmi munkákra. Kellett a pénz. A mester, aki a személyzeti osztályról elkalauzolt a rakodóhelyre, hozzá volt szokva a diákokhoz. Meglepte ugyan, hogy nekem már diplomám is van, de nem kérdezősködött. Számára az ősz a kampányt jelentette, és emberekre igencsak szüksége volt. Napraforgómaggal teli vagonok rohamozták az üzemet.- Józsi vagyok... - szorította meg a kezem a rakodórészleg, nálam vagy két évvel fiatalabb állandó alkalmazottja, akit amolyan ingázó falusi legénynek néztem. - A sittről jöttél? - mutatott rövidre nyírt hajaimra.- Nem. Én rocker vagyok - ütöttem el viccel a választ.- Rocker? - vakarta meg orra tövét Józsi. - Tudom, mi aiz a cracker. Talán a crackert rockerrel kenik?... Hagytam, hogy gúnyolódjon. Nem úgy nézett ki, mint aki szereti a nyálas vitatkozókat. Azután görbe vasrudat adott a kezembe és mentünk vagont nyitni. A hajaim valóban nagyon rövid volt. Nem tetszhettem az ezredborbétynak és a „zöld világ“ utolsó hónapjában alaposan megkopasztott. A leszerelésemet követően igyekeztem újra beilleszkedni a civil hétköznapokba és az éppen menő angol punk-rock stílusában tépett fiatalok példáját igyekeztem majmolni... Merthogy féltem átszúmi biztostűvel az arcomat, a maimám miatt pedig koszosán nem járhattam - csak sajátos hajviseletüket vettem át a rockeroktól. Ha már úgyis majdnem kopasz voltam. A vagonok, amelyeket ki kellett nyitnunk, a silóban álltak. A rakodóhely mélyén működő futószalagok melodikus morgását diszharmonikusan fűszerezte a nehéz vagonajtó nyikorgása. Keményen nekiveselkedtünk, hogy továbbmozdítsuk néhány újabb centiméterrel, A napraforgó az így keletkezett résen keresztül patakként ömlött a mélybe.- Dolgoztál már valamikor mechanikus lapáttal? - kérdezte Józsi, amikor a vagont teljesen kinyitottuk.- Egy így átszúrt talp jó időre félreállít. Betegségem első napjaiban ágyban lebzseltem. Egyedül voltam, szüleim és a nővérem munkába jártak. A lakásunk furcsán hatott rám. Minden tárgy emléket idézett föl bennem. Egyszer például mama a szomszédtól fikuszlevelet hozott. Óvodába jártam akkor, s a világ abban az időben jóval több meglepetést tartogatott, mint most a kész mérnöknek. Mama egy üvegbe vizet töltött és a levelet beleállította. Az ezt követő harmadik napon a levél kocsányán ezüstös szálacskák jelentek meg, amelyek napról napira nőttek. A gyökerecskék először egyenesek voltak és ferdén lefelé mutattak, s ahogyan vastagodtak, egyre rendezetlenebbekké váltak, keresztezték egymást, kitértek az eredeti irányukból. Mintha keresnének valamit. Mama néhányszor kicserélte a vizet az üvegben és nekem már úgy tűnt föl, hogy a gyökerek nem tudják, merre tovább. Minden növési lehetőséget kimerítettek. Egy gyökérgombolyag alakult ki, amely az áttetsző vízben természetellenesnek hatott. A fikusz- levél mégis élt. Nem száradt el, de nem is nőtt. Meddig bírta volna még így ki? Nem tudtam meg. Mama átültette egy virágcserépbe és most az a nagy fikusz az ablaknál idézi gyermekkoromat. Tanúsítva, hogy az élet - a megfelelő táptalaj. Három napi fekvés után elmúlt a szentimentális hangulatom. A daganat lelohadt. Estefelé, amikor a mieink munkából Pálszegi Tibor- Nem... Csak a közönséges lapáttal végzett mechanikus munkát ismerem... - válaszoltam. Józsi elmosolyodott, fölszerelte a gépet és bemutatta, hogyan kell használni. A vagonnyílásba erősített motort a lapáttal, tulajdonképpen egy vaslemez darabbal acélhuzal kötötte össze. Az egyik menetben a motor az acélhuzalt tekerte föl, ezáltal húzva magához Józsit. Két kézzel, szilárdan tartotta a lapátot és napraforgómag-kupacot terelgetett maga előtt. A vagonnyíláshoz jutva a lapátot fölemelte, azután biztos léptekkel eltűnt a vasúti kocsi sötét mélyében. Az acélhuzal eközben gyorsan letekeredett. Ez a motor második menete volt. A két menet távirányítással volt átkapcsolható, zsineg segítségével - melynek egyik végét Józsi markolta, a másik pedig a motor kapcsolókarjához volt kötve. Józsi a lapáthoz engedett. A nyíláshoz közeledve ügyesen a csuklómra kellett föltekerni a zsineget, azután megfelelő pillanatban megrántani és így átkapcsolni a motort.- Időben ránts! összecsomózódik a huzal! Hiába igyekeztem, nem ment.- Hogy rogyna rá a __- káromkodta el ma gát Józsi és hallgatagon a javításba fogott, öt perc alatt végzett. Újra megpróbáltam. Egy ideig ment, azután újból összegabalyítottam.- Tűnj el a vagonból! - dobott ki Józsi. - Inkább szedd össze a hulladékot a rakodó körül... Te kétbalkezes!... A fadarabok, papír- és vashulladék szedése közben igyekeztem megbékélni a kudarccal. Minden munkának megvan a saját fortélya és Józsi a magáéban ismeri ki magát. Én mellette majdnem nulla vagyok. hazatértek, sétára indultam. De szökésnek is nevezhetném az állandó szemrehányások elől. Azt állították, hogy köny- nyelmú vagyok és nem tudom, mit akarok.- No, vége a katonáskodásnak? - kérdezte a liftben a szomszéd.- Ideje volt már...- Ej, ej, elszalad az idő. És most hová? Sétálni? Beleszagolni az őszbe? - tréfálkozott, amíg le nem jutottunk a földszintre.- Igen, most sétálni... Viszontlátásra, bácsi!- Aúúú... - a lábamba szög fúródott.- Az istenit! - Tehát semmiféle biztostű az arcba. Csak egy átszúrt talp, de majdnem ortodox rocker módján.- Ez semmiség... - legyintett Józsi, miután megnézte a sebet.- Menj a doktorhoz és jövő héten találkozunk - biztosított.- Szervusz, szervusz... A belvárosban lekecmeregtem a villamosról. Körülvett a tarka őszi forgatag. Nyár folyamán az ifjúság szemmellátha- tólag jó darab világot beutazott. Alakítgattam magánstatisztikámat: hányán viselnek hosszú hajat, melyik lány hord és melyik nem hord melltartót, ki vág jó pofát, ki semlegesét... Vegyes érzések nyugtalanítottak. Már nem voltam se diák, se katona, és még semmi mássá nem lettem. Ha majd megfelelő helyet találok, a munkába öltönyben fogok járni, aktatáskával a kezemben? A hasonló komákkal magázódni fogok? költőket. A lelkesedés azonban gyorsan lelohadt. Nem figyeltek már a felnőttek a hosszú hajra, koszos farmerre. A generációk nálunk is megegyeztek. Tanultunk, kevés időnk volt. Főiskolásként már a csillogó travoltákkal jártam a diszkókat. Mintha a filmvászon hatása alatt változott volna mosolyunk flegmává, vagy hátborzongató röhögéssé. Az édes időket megint a rock váltotta föl. Keményebb, mint bármikor. A rockerek biztostúikkel... Csak a felszín volt? Vagy nem? A divat jelképei mögött ugyanaz a fiatal rejtőzik, céljaival, munkájával, amely valahová elvezet? Lehet, hogy azért, mert kételkedek mindenben, egyetlen áramlat sem fogadott magába. A könnyelmű fiatalok vonzottak leginkább. Lehet, hogy máshol kellett volna keresnem. Nem a felszínen. Azon az estén, az utcákon sántikálva, úgy éreztem, hogy légüres térben lebegek, nincs mire építenem a jövőmet. Valamivé leszek, de gyökerek nélkül. Négy nap múlva már munkába is mehettem. Józsi külseje meglepett. Haja, mint Travoltáé. Most már úgy festett, mint akármelyik városi srác. Egy hét múlva már belejöttem a munkába is. A munkás- osztály befogadott, vagyis összehaverkodtunk Józsival. Az előleg napján, a műszak végén, Józsi vállon fogott.- Meg kellene ünnepelnünk... - mondta.- Hogyan? Berúgunk?- Dehogy! - nevetett. - Gyere velem... Meglátod! A legényszálláson föltett egy lemezt. Üveget vett elő. Töltött.- Mire igyunk? - gondolkodott. - A városra! A városra és az életre! - emelte meg a poharát.- A városra? Azt állítják, hogy a város az egészséges élet temetője... - mondtam meglepődve.- Az egészségesé igen, de ez vidám haldoklás. Otthon, a faluban, volt néhány haverom, meg a kocsma, télevízió. No és az a munka. Nem hiányoznak... - ürítette fenékig poharát. Majd átöltözködött, megfésülködött, szemmel láthatólag készült valahová.- Hová készülsz? - érdeklődtem.- Hová? Micsoda kérdés... Diszkóba megyünk. Itt, az üzemi klubban, a SZISZ védnöksége alatt... - szónokolta átérezve. Nem volt kedvem istállószagú teremben tölteni az estét.- Van egy ötletem. Én hívlak meg, jó? Egy menő helyre... - győzködtem Józsit. Beleegyezett. Az egyetemi klubba ingyen beengedtek. A hangfalak dübörögtek.- Helló, mit kísértesz te itt? - dörgölö- dzött hozzám Marcsi, régi ismerősöm.- És téged máshol nem is látni, gondolom... - ezt dicséretnek vette. A terem repedezett. Marcsi még csicsergett valamit, de az új szám zúgásában semmit sem hallottam belőle. Táncoltunk és mellettünk Marcsi barátnője fűzte Józsit. Mutogattak. Józsi rám kacsintott. Oké. A szám után a bárhoz ültünk. Vörösbort rendeltem, a lányoknak kólát. Meleg volt. Marcsi dumált valamiről, Józsi is beszélgetett és rágta rágógumiját. Flegmán nézelődött. A következő kör után Marcsi barátnőjével kiment a mosdóba. Mikor visszajöttek Marcsi félrehúzott. Kérdőn nézett rám:- Te... Ki a fenét hoztál te magaddal? Tünde azt állítja, hogy valami paraszt, kondáskölyök! Tünde Józsihoz már nem ment vissza. Másvalakire akaszkodott rá. Józsi elvörösödött, majd vállon ragadott és húzott kifelé.- Gyere velem... gyerünk el innen!- Hová?! Ne lógasd az orrod, a miatt a besózott csaj miatt! — nem volt kedvem elmenni.- Gyere! Utazunk! Szeretem a nekilendüléseket, kíváncsi is voltam. De a fútetlen, éjszakai személyvonat rettenetes volt. Átfagyva és kiadatlanul szálltunk le a vonatról hajnalban. A sekély völgyben az állomás alatt húzódott meg a falu, szürkés ködbe bur- kolódzva. Aszfaltúton indultunk lefelé. A legközelebbi ház kapuján kijött egy idősebb férfi, biciklijén elkerekezett az erdő irányában. Lassan fölszakadozott a köd, a házak szürkesége és a fák hervadt koronái fokozatosan átváltoztak. Húsvéti tojásként tarkállottak. És mint a mézeskalácsház a mesében, az ismeretlen környezetből egyszerre egy öreg, festői házacska tárult elénk. Tinédzserként még elértek a beat utolsó hullámai. A régi Rolling Stonesra és a Beatles-re táncoltunk. Olvastuk a beat Józsi becsengetett. Valaki elhajtotta a függöny szélét. Egy női arcot vettünk észre, amely rögtön eltűnt. Egy idő múlva már szaladt is az udvaron Józsi édesanyja? Hasonlított az én mamámra. Miroslav Krleza * HL fit wm Állhatatosan és áldozatkészen, sőt egyenesen szamaritánus módon szerettem felebarátaimat, s miközben magánéletem némely balsikereit vagy az emberekkel kapcsolatban szerzett kellemetlen élményeimet azzal magyaráztam, hogy tartós rokonszenvet érzek a kárvallottak iránt, áldott, szinte keresztényi jóindulatommal vigasztaltam és nyugtatgattam magam. Ha valaki csalárd módon váltót íratott alá velem, elvileg sohasem haragudtam meg, s nem fordult elő, hogy az ilyen szélhámosnak ne írtam volna alá még egyszer váltót: az ilyen emberben is mindig tudtam valamiféle jó, sőt egyenesen dicséretre méltó mozzanatot találni, ellenbizonyítékként arra, hogy „az az eset a váltóval egy gyönge pillanatában történt“. „Ilyenek az emberek“ - mondogattam ilyenkor, megbékélvén azzal az alapvetően társas elvemmel, hogy az embereket szeretni kell, mert inkább buták, mint rosszak; bensőm mélyén azonban erősen hittem, hogy a sok évszázados emberi tapasztalatok ellenére még senki sem talált orvosságot az emberi butaságra, s hogy még meglehetősen sokáig fog tartani ez a mai állapot, vagyis ilyen félig emberi, félig ostoba módon a körülöttünk és bennünk zajló zűrzavarban. Az embereket meglehetősen friss kíváncsisággal szemléltem, és észrevettem, hogy fölfoghatatlan, belső parancsra mocskolják egymást kölcsönösen; ez az emberben nehézségi erőként nyilatkozik meg; van az emberben valamiféle sötét erő, s az lefelé húzza, a földre, a sárba. Az emberek üldözik egymást; egy mozdulattól, tekintettől, egy szótól üldözöttnek érzik magukat; kölcsönösen, bizalmatlanul szimatolgatják egymást, mint a vadak; az emberek voltaképpen kétlábú állatok, ellopják egymástól a gondolatot és a pénzt (mint a majmok az őserdőben; azok is elcsenik egymástól a mandulát), s amikor már eleget loptak, s amikor torkig jóllakva böfögnek, akkor valamelyik mocskos éjszakai lokál föld alatti vizeldéjében elégedetten valamilyen keringöt dúdolnak, a távolból, a füstfátyolon és a kátrány szagán át odaszüremkedó muzsika foszlányaira: jól megy a sorunk, torkig zabáltuk magunkat mások kínjából, párnán hordoznak bennünket; hála istennek, részegek vagyunk. Szövetbe bugyolált, a természettől elszakadt, a hátsó lábára állított jó meleg hús: ez vagyunk; a templomba, a törvényszéki tárgyalóterembe, a színpadi deszkákra, a szószékre, a székesegyházba, a kocsmába,- Vennem kell egy új öltönyt - állapítottam meg lehangoltan, amikor tüzetesebben körülnéztem ütött-kopott ruháim között. Kénytelen-kelletlen nyakamba vettem a várost, s a kirakatok csábításának engedve be-betértem egy- egy ruhaboltba. Az elsőben még örültem is, hogy az elárusítókon kívül alig látok valakit.- Ilyen és ilyen öltönyre lenne szükségem - közöltem az eladónővel, aki némi töprengés után rászánta magát, hogy megszólítson.- Nen lasztékuk szik nekt az egyik- Aztí vissza a ahogy az. vében mt- Olyasmi nekünk is nagyon jól jönne, mert ebből az áruból - mutatott végig a roskadásig tömött tárolókon - annyit sem árulunk, ami langyos vízre elég volna.- Értem, és köszönöm - motyogtam együttérzéssel.- Péld - mutatja helyen pc- Az n zett végig elfuserált -, különb kedne ott egy jelez\ csüli az Í2 A második boltban valamivel több szerencsém volt. Ott akadt egy öltöny, amelyben el tudtam képzelni magamat, de csakhamar kiderült, hogy azt nem az én termetemre szabták.- Majd a divatáruházban - gondoltam még mindig reménykedve, s meg sem álltam a kitűzött célig. Kellemes csend fogadott. Az öltönyök és az elárusítók unatkozva ásítoztak kijelölt helyükön. Cseveg reskedö“ - Ajánll - kérdezi, assággal, három ölti az egyik p \
