Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-08 / 27. szám
szó- Látom, ön csinálja a hegyeket - mondom Röhmann Jánosnak, Barta Gyula festőművész egyik „munkatársának“, aki segít Nyitra látképének a festésében. A kép a járási nemzeti bizottság tanácstermének hátsó falára készül. Röhmann János, aki egyébként Szögyénból (Svo- din) származik, s így egy kicsit földije is a mesternek, éveken át, amíg nyugdíjba nem vonult, restaurátorként dolgozott. Nemcsak hogy érti a dolgát, de szorgalmas is. Többször jártam már itt, és amíg a képről beszélgettünk a mesterrel, ö legfeljebb egy-két szót szólt, és már ment is végezni a feladatát. Most a hegyek fölött húzódó zöldeskékes, kicsit komorabb, kicsit hidegebb levegösávot festi át valamivel világosabb és melegebb színűre. Barta Gyula közben lent áll és elmerülten figyeli társa munkáját, ciki így válaszol első mondatomra:- Nem, nem a hegyeket festem, az a mester feladata. Én csak a levegőt mázolom. Én vagyok a levegömázoló - mondja kicsit tréfásan. A kép méretei lenyúgözóek, tizenkétszer három méter a felülete. Barta Gyula valamikor október elején állíttatta fel az állványokat, szereltette fel a deszkalapokat, ragasztotta fel a vásznat. Azóta bármikor jövök, mindig itt találom öt. Röhmann Jánoson kívül még mások is segítettek neki. Először például egy fiatal fiú, aki a képen látható rengeteg vonalnak a megrajzolásában segített, majd egy fiatal lány jött, metélte, szeletelte az aranyfóliát, amelyet azután Röhmann János dolgozott bele a képet keretező ornamentikába. Míg Röhmann János a nagyobb felületeket „gyilkolja“, ahogy Barta Gyula mondja, a mester kis palettájával áll az óriási felület előtt, festi, festegeti a házak tetőit, ablakait, tesen, fegyelmezetten végig keil vinni. Fontos aztán, hogy a kollégák is elégedettek legyenek, aztán a járás vezetői érezzék, nem pazarolták méltatlan dologra az állam pénzét, persze a közönség, az a takarítónő, aki naponta feltörli a folyosókat, kitakarítja az irodákat, akik nemcsak ma, de holnap, holnapután tíz vagy húsz vagy akár száz év múlva belépnek ebbe a terembe - iássák, hogy tisztességes munkát végeztem. Olyat, amibe a testemet-lelkemet adtam bele. Ugyanakkor dokumentum is ez, mint a négyötszáz évvel ezelőtt készült rézkarcok, amelyek, ha nem lettek volna, ma talán azt sem tudnánk, hogy létezett-e vagy sem ez vagy az a város. Bizonyítani szeretném, hogy ilyen és ilyen volt ez a város ekkor és ekkor. Egy épülő szocialista város a huszadik század végén. Nem könnyű munka. Nagyon is fáradt vagyok már, de ha most azt mondaná valaki, hogy itt van, csinálj még egy hasonlót vagy akár nagyobbat is, rögtön gondolkodás nélkül elvállalnám. Meglehetősen mostoha körülmények között élünk itt. Egy-két asztal, szék, ládák, bakok, de dolgozunk. Még jó, hogy legalább ebédet főznek, délben legalább rendszeresen megebédelünk, este meg esszük a sok vitamint: hagymát, fokhagymát, csípős paprikát, zöldséget, isszuk a tejet, a bort, hogy csak betegek ne legyünk, elkészüljünk, amíg bennem van, amíg magam előtt látom az egészet, minden apró részletét. Nagyon tudom értékelni, hogy ilyen nagyszerű munkára nyílott lehetőségem. Igazán a testemre szabott, lelkemhez illő, stílusomnak megfelelő lehetőség. Néha szinte szédülök, szinte veremnek látom a két méternyi mélységet is az állvány alatt. Sok apró kis képet lehetne ebből az egészből csinálni, és mindegyik megállná Barta Gyula - alkotás közben a kép alatti ornamentika népművészeti elemeit, a környék ipari jellegét szimbolizáló tárgyakat. Vékonyka kis „tuskó- val“, az ecsetből megmaradt csonkkal dörgöli, kaparja a többemeletes lakóházak megszámlálhatatlan apró felületeit. Az egyik házon például vagy négyszáz ilyen felületet kellett megfesteni. Ezért is járok ide. Látni akarom és tanúsítani, hogy miként születik, készül ez az óriási munka, amely nemcsak a mester, hanem az én véleményem szerint is korunk egyik jelentős műve lehet és lesz is minden bizonnyal. Barta Gyula festőművész felmegy, majd ismét lejön az állványról és a következőket mondja:- Át kellett festenünk az eget, hidegnek tetszett. Kicsit melegebbé kellett tenni. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett* így az egész. Amíg nem voltak készek a házak, nem színeztem ki a városkép egyes felületeit, így nem láttam, mi a baj. Aztán láttam meg, hogy vannak egészen süket, beesett helyek. Este tízig, tizenegyig vagy még ennél is tovább dolgozom, de akármennyire fáradt vagyok is, soha nem tudok azonnal elaludni. Egyre csak azon gondolkodom, töprengek, hogy milyen lesz, s jó lesz-e egyáltalán, amit csinálok. Van úgy is, hogy elégedett vagyok, nyugodt, hogy szépen haladunk a munkával, de aztán egyszercsak ráérzek valamire, hogy itt vagy ott valami nem egészen ül. Kezdetben, amíg nem volt meg az ég, meg a hegyek, volt a képben valami vidámság, pajkosság, ami aztán egyszercsak eltűnt. Tűnődtem, miért, és akkor mondja itt az egyik takarítónő^ „Nem gondolja, hogy egy kicsit komor ez az egész?“ Ő talán nem tudja, mi a színharmónia, melyek a meleg és a hideg színek, nem tudja, hogyan és mit lehet általuk kifejezni, de megérzett valamit, ami engem is zavart. És kimondta. Alig tudtam kivárni a reggelt. Felébredtünk, siettünk ide és rögtön hozzáláttunk az új szín kikeveréséhez. Kerestük a legmegfelelőbb színt. Amikor kikevertük, fölfestettük az egyik sarokba, hogy lássuk, mit mutat. Ez nem jó, ez sem, ez sem - mondogattuk, s a végén már majdnem össze is vesztünk, de csak csináltuk, csináltuk és aztán mégiscsak megtaláltuk a megfelelőt. Megfestettük az eget, de utána át kellett hangolni az egész képet, hozzá kellett igazítani ehhez a nagy, nyugodt felülethez. Mindenki azt kérdi, mikor leszek kész a munkával. Hát mikor? Nem tudom. Talán két hét múlva. Vagy egy hónap is kell még. Nem tudom. Láthatod, és mindenki, aki itt dolgozik a járási nemzeti bizottság épületében, hogy nem alszunk. Reggel kilenctől este tízig, tizenegyig is dolgozunk. És szombaton, vasárnap sem henyélünk. Szombaton este hazaugrom, megnézem, mi újság otthon, felbontom a postámat, de vasárnap reggel már újra itt vagyok és folytatom. Vagy száz kilométert má legyalogoltam a kép körül. Legalább húszezer apró felület található rajta. Majdnem ennyi fa, ház, ezt mind külön-külön meg kell festeni. Az ember dolgozik, megfesti a kép „elejét“, „közepét“, a „végét“, csak gyűri, gyötri, és közben nem látja, hogy milyen lesz az összhatás, hogy viszonyulnak egymáshoz az egyes részek, az egyes színek. Most már negyvenszer, ötvenszer is lemászok a létráról, hogy lássam az egészet. Nézem, vizsgálom szüntelenül. Látszanak-e a kontúrok, melyik rész hogyan világít, meg van-e a kellő perspektíva, a kellő hangulat. A túl hideg fákat is majd fel kell melegíteni, hozzáidomítani a melegebb éghez. Azt hihetné az ember, hogy ez teljesen fölösleges, pedig nem. így lesz élet a színekben, így vibrálnak majd együtt. Vigyázni kell, nehogy az egyik szín belefulladjon a másikba. Úgy van ez, hogy először nekem kell elégedettnek lennem a munkával. Mindent következe983. VII. 8. a maga helyét. Megállná, de azért mégsem. Itt van ez a kis rajz. Amikor szóba került a dolog, és tisztázódott az egész gondolat, eljöttem a városba, nézelődtem, figyeltem; tanulmányoztam a város múltját, jelenét. Elmentem ide, elmentem oda, megnéztem innen, megnéztem onnan, aztán végül is kikötöttem a Kálváriahegyen, mert onnan láttam a legtöbbet. Akkor ott mindjárt meg is csináltam ezt a kis vázlatot. Láthatod, itt már megvan az egész kompozíció, kész rajta minden. Persze az ilyen óriási munkát nem lehet csak úgy, lírai felhevültségben megcsinálni, mint amikor kiballagunk egy mezei úton. Itt mindennek ülnie kell, mint ahogy egy fényképen. Persze, a festő kiemelhet, hangsúlyozhat valamit, mást meg esetleg egészen háttérbe szoríthat. És ezt én is megtettem, ahol erre szükség volt. Itt van a jobb oldalon ez a ház. Ezt eredetileg egy kicsit, itt a vázlaton, felemeltem, de aztán láttam, hogy nagyon is uralkodik a környezetben, megbontja az egész harmóniáját, ezért aztán picit lejjebb húztam, és most ö is jobban érzi magát. Együtt lélegzik a környezetével. János és a többiek csak a nagyobb felületeken tudtak dolgozni, de nem baj, mert így legalább tudom, hogy hova milyen szín került. Persze, tizenkétszer három méter. Nem lehetett az egész felületre csak a várost festeni és „teletűzdelni“ rétekkel, szántókkal, fákkal. Ezért gondolkoztam úgy, hogy a kép felső és alsó részére odateszem ezt. az ornamentikát, ami kiemeli, ünnepélyessé teszi az egészet. A motívumok adva voltak. A címer és az egyes ipari létesítmények mint szimbólumok belesimulnak a népművészeti motívumokba, amelyek annyira jellemzők ennek a városnak a környékére. Múlt és jelen. Találtam egy szöveget is, ami megadja a konkrét tartalmát és egyben kitölti a tér alját. Most már csak föl kell „tenni“. A jövő héten jönnek a betűfestök. Miért dolgoznék én vele, amikor nekem tovább is tartana és nem is lenne olyan jó, mintha ők csinálják, akiknek ez a szakmájuk. Ráadásul jó lesz, hogy többen lesznek körülöttem. Néhány hétig nem volt itt János, néha már úgy voltam, hogy fogom magamat és elszököm, itthagyok mindent. Csak most döbbentem rá, micsoda hatalmas munka lehetett a freskófestés. Hihetetlen, de amikor megjött János, mint a testvéremet, úgy öleltem át. Aki ezt nem csinálta, az nem hiszi el. Különben elég furcsa helyzetbe kerültem itt az épületben. Jönnek az emberek, anélkül, hogy kérdezném őket, beszélnek mindenről, mindenkiről, ki milyen ember. Itt vagyok reggeltől estig, nincs időm mással foglalkozni, így aztán nyugodtan elmondhatnak mindent. Tudják, ha elkészül a kép, elmegyek. Nyugodtan rám bízzák a titkaikat. Annak idején, amikor a művésszel beszéltem születésnapja alkalmából, már említette a képet és láttam a műtermében a tekintélyes vázlatot. Akkor többször mondta, hogy mennyire örül a lehetőségnek, és azt is, hogy hogyan szeretné elkészíteni ezt a munkát, mert életének, művészi törekvéseinek a betetőzése lehet ez a kép, amely dokumentumként is mutathatja korunk törekvéseit, a jövőben. A kép időközben elkészült, átadták, átvették és mindenki örül neki. Legalábbis ezt tapasztaltam. NÉMETH ISTVÁN A kép méretei lenyúgözóek (Peter Breza felvételei) MŰ Legalább húszezer apró felület található rajta
