Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-30 / 39. szám
Új lakásba költöztünk. Anyu meg apu szinte szünet nélkül gyönyörködnek mindenben, a falakban, a mennyezetben is. Nem tudnak betelni az új látvánnyal. Én is örülök. Kedvemre futkározhatok, nem kell félnem, hogy beverem a lábam a székek vagy az asztal éles Sarkába. De azért a régi házunkat, azt nem felejtem el soha. Sőt - az ablakunkat már álmomban is láttam. A mama is mondja:- Az nem is ablak volt. Az egy valódi csoda! Alatta egy ka-li-for-ni-a-i jávorfa állt. A leghosszabb ága - anyu szerint a keze - elért egész az ablakunkig. A könnyű szélben halkan kocogtatta az üveget. Ha kinyitottuk mindkét szárnyát, a jávorfa ágai szinte ,,beleheltek“ a szobába és kellemes hűvösséggel árasztották el. A napsugarak átvilágították a leveleket, s ettől a szoba egész nyáron zöldes fényben ragyogott. De olykor-olykor aranyszínű foltocskák is táncoltak a padlón, az asztalon, a levelek sötétlő árnyéka meg kergette, de sosem érte utol őket. Hol ide, hol oda ugrottak előle. A mama gyakran mondta:- Gyerekek, mintha nem is a városban laknánk, hanem tudjátok hol? Egy erdei meseházikóban. Lombhulláskor a szoba egyre világosodott, fehéredett. S ekkor kezdődött az új, igazi csoda. A jóságos jávorfa most már a cinkéknek nyújtotta segítőkész „kezét“. Csapatostul telepedtek le rá.- Megjöttetek, barátocskáim - szólította őket a mama. - Kellemes telelést! Szellőzőablakunkban ilyenkor megnyílt a Cin-cin madárbüfé. Az ablakkerethez erősítettünk egy deszkát, és napraforgómagot szórtunk rá. A vendégekre nem kellett sokáig várni. Oldallépésekkel, centiméterről centiméterre közelítettek az ablakunkhoz. Aztán a bátrabbak rászálltak a deszkára, körülnéztek, jobbra-balra kapkodva fejüket, forogtak minden irányba. Némelyek hozzálapultak az ághoz, majd fölálltak vékony lábacskáikra, mintha lábujjhegyen leselkednének.- De aranyosak! De elegánsak! - lelkendezett a mama. S valóban - nagyon elegánsak voltak. Fekete kis sapkájuk egész a csőrükig ért, fekete mellénykéik háta zöld volt, a szár- nyacskáik csíkosak. Nem győztünk gyönyörködni bennük. A felkínált eledelre nem vetették rá magukat mind egyszerre. Elször csak egy cinke szállt át az ágról, besurrant a szellőzőn, elkapott egy magocskát, és vissza az ágra. A magot kis lábával hozzászorította az ághoz, és csőrével addig kopogtatta a héját - mint valami kis kalapáccsal -, míg fel nem tört és ki nem adta finom, ízletes magját. Azt hittem, minden madár ilyen. De váratlanul megrohantak a verebek. Hogy azok mekkora zsivajt csaptak! Csipogtak, verekedtek, egymás csőréből kapkodták az eledelt, egy-kettőre beszemeteltek mindent.- Ej, ti pletykafészkek! - szidta őket a mama. - Ki látta ezt, így berontani ide csapatostul?! Tanulhatnátok mórest a cinkéktől. Hiszen azok is a ti fajtátokból valók, mégsem kapkodnak, nem verekednek. öröm rájuk nézni! Egyszer egy különös cinke jött hozzánk. Valahogy más volt, mint a többi. Először sehogy sem tudtam rájönni, miben különbözik a többitől. Aztán mégiscsak felfedeztem a furcsaságot - hiszen ennek nincs farka. Bizony, bizony, csak egy szürke pehelycsomag védte a hátulját. El is neveztük Farkatlannak. Lehet, hogy a macska karmai közt hagyta, szegény, a farkát? Ki tudja? De mindez nem változtatott a jellemén. Ugyanolyan vidám és fürge volt, mint a többi. Beült egyszer a büfébe, és szórakozottan válogatott a napraforgómag közt. Fölemelt a csőre közt egyet, kiköpte, nyúlt a másikért, elpattintotta. Válogatását - nyilván - megelégelte egy másik cinke, berepült a büfébe, és egyenesen neki Farkatlannak. Az meglepődött, félre- ugrott, csakhogy megkapaszkodott a deszka szélében. De a támadója csak üldözte, kergette, még a szárnyát is széttárta, úgy ment neki. Farkatlan nem tehetett mást, föladta, elrepült. A támadó bizonyára nem akarta befogadni őt.- Eh, micsoda madár-házmester!- nevetett a mama, aki végignézte az egészet. Én meg mérgelődtem. Miféle házmester az, aki a sajátjának sem hagy egy szemet kiválasztani? De a mama nem adott igazat.- így van jól, kislányom. Ne totogjon, ne tartsa föl a többit. Ekkor megfigyeltem és megjegyeztem magamnak a Házmestert is. Nagyobb volt, mint a többi. Fekete sapkáján egy kis sárga pötty világított, mindha valaki festékbe mártott ujjal érintette volna meg a fejebúbját. Később újabb ismerősök is akadtak. Volt egy Anyóka - olyan kis kövér. Beugrott a büfébe, mint egy kis pehely- gombolyag, és behúzta a nyakát. Keresztbevetett sárga szélű szárnya pontosan olyan volt, mint nagyanyó csipkésszélű nagykendöje. Ö lett hát a Nagyken- dős Anyóka. Aztán volt még egy kócos - Kontyosnak neveztük el. Ugyanolyan volt, mint a szomszéd Marinka. Hárulról, lentről fölfelé fésülte ő is a kontyát. És amikor Kontyos félrefordította fejét, pislantott egyet fekete szemével - mintha Marinkát láttuk volna a tükör előtt. Egy alkalommal a szél lefújta az etetődeszkát - Összedőlt a madár-büfé. A deszka beesett a két ablak közé, mint valami üvegkútba. Persze a napraforgó- mag is leszóródott. A szobaablak szárnyait meg télen nem tudtuk kinyitni, csak a szellőzőt, mert télre be voltak a nyílások is gittelve. Mit tegyünk? Amíg ezen törtük a fejünket, Kontyos rászállt a szellózöablak keretére. Ót küldték felderítőnek. Forgolódott, forgolódott, majd gondolt egyet, és ügyesen leereszkedett a ké{ ablak közé. Előbb rászállt a kilincsre, majd onnét az ablakpárkányra. Felkapott egy magot, azzal vissza a kilincsre, onnét ismét a keretre és ki az ágra. Őt követve, ugyanolyan sorrendben- ablakkeret-kilincs-albakpárkány - jöttek a többiek. Megfigyelték az ágról a felderítő útját, és követték azt. Milyen eszesek! Reggelenként mindig jó hangulat volt nálunk. Főleg vasárnap, amikor sem apa, sem a mama nem mentek munkába. Felébredtünk, hallgattuk a cinkék zenéjét és azon gondolkoztunk, mihez is hasonlítható.- Mintha vékony acélkötőtük ütódné- nek egymáshoz*- mondta a mama. - Bizonyára harisnyát kötnek a télnek, készítik őt a hosszú útra. Hiszen messzire megy, egészen az Északi-sarkra. És én elképzeltem, ahogyan a csipkés szélű Nagykendős Anyóka ül az ágon- kötőtűkkel és egy gombolyag pamuttal.- Most meg mint a tavaszi csöppek kopogása olvadáskor - folytatta a mama.- Halljátok: csöpp, csöpp, csöpp! Mintha borsónagyságú vízcsöppek csuppanná- nak egy jeges vízzel telt gödröcskébe.- Csöppek? - csodálkozott apa.- Nézz ki, az ablakok be vannak fagyva. Akkora fagy volt az éjjel, recseg, ropog minden. De a mama nem engedett:- Attól még lehet fagy, de a cinkék a magukét fújják, hallod: Nyit-nyi-kék! Nyit-nyi-kék! Nyit-nyi-kék! Én hiszek a cinkékben, magasan röpködnek- messzebbre látnak. Nem Farkatlan sürgeti a tavaszt? - latolgattam magamban. - Bizonyára jobban fázik a feneke az alatt a pár pihe alatt, mint a többinek. Felkeltünk, hozzáláttunk napi teendőinkhez. De még mosakodás, öltözködés közben is ismételgettem: Nyit-nyi-kék! Nyit-nyi-kék! Nyit-nyi-kék! Apa meg csak nevetett:- Ej, lányok, lányok, hogy nektek micsoda fantáziátok van! Egy napon nagyon különös csiripelést hallottam. Szinte fájdalmasat, fülettépőt. Kinéztem az udvarra. Egy idegen fiú! A feje hátrahajtva - máig sem tudom, hogy maradhatott meg a sapkája a fején- bámulta a madarakat. Engem nem is látott, csak a fát szemlélte. És a kezében egy kalicka! Ö csábította a madarakat! Kiszaladtam a tornácra, a mama utánam. De a fiú már nem volt egyedül. Jegor Ivanics szomszéd elegyedett vele szóba.- Vagy úgy?! Az egyik ember etetőt, a másik meg csapdát készít a madaraknak? Én is elkiáltottam magam:- Nem szégyened magad! Tűnj el a kalickáddal! A mama megfogta a karomat. - Várj!- mondta súgva.- Várjon csak, szomszéd - szólította Jegor Ivanicsot. - Meg kell szembereknek magyarázni, hogy mi van itt. Nézd, fiú- fordult hozzá. - Tudod, mi a helyzet? Ez itt rezervátum - természetvédelmi terület.- l-igen? - nem hitte a fiú.- Igaz ez, mama? - csodálkoztam jómagam is.- Persze! - felelte komolyan. - Szelíd Madarak Udvara!- Hát én is ezt magyarázom - kapott a szón Jegor Ivanics. - A madárkák megbíznak bennünk, tehát, légy szíves, ne rontsd a tekintélyünket! A fiú tipegett a havon, és morgott az orra alá.- Re-zer-vá-tum! Akkor állítsanak őrt. írják ki a kerítésre, hogy szóval, hogy ide... ide nem szabad, tilos bejönni. Jegor Ivanics a füléhez tartotta vastag kötött kesztyűbe bújtatott kezét:- Hogy mondod? Mondd hangosabban, ne szégyenkezz! Őr kell neked? És olyasmit, hogy lelkiismeret...- Ez az! - örvendezett a mama. - Nagyon egyszerű: lelkiismeret kell hozzá! Látták már valamikor, hogyan pislog a fülesbagoly? Klipp-klapp, klipp-klapp a nagy szemével. Én láttam a búvárszakkörben. Ez a fiú is pontosan úgy pislogott: Klipp-klapp! Aztán hóna alá fogta kalickáját, és elballagott az udvarunkból. Vagyis: a Szelíd Maradak Udvarából. ... Azt a házat már lebontották, helyére újat, nagyobbat építettek. A kaliforniai jávorfa is útban volt. Mi egy másik utcában lakunk a negyedik emeleten. Ide már nem ér fel semmilyen jávorfa.- De sokkal több fölöttünk az ég- nyugtatgat a mama. - Miénk a felhők, a csillagok...- És a cinkék? - kérdezem.- A cinkék elrepültek nyárra az erdőbe. És hogy mi lesz ősszel, majd meglátjuk. Szerintem - így a mama -, ha lesz büfé, eljönnek. Mit számít az ö szárnyaiknak négy emelet? Lehet, hogy pontosan azok jönnének el, amelyek a régi házunknál barátkoztak velünk?... De az is meglehet, hogy más ablakán fognak kopogtatni, másnak fog csiripelni reggelenként az én Farkatlanom, a Nagykendős Anyókám, Kontyos, a Felderítőm és a Házmester sárga pöttyével a fejebúbján. Ha meglátják őket, ne feledjék: ezek szelídek, hisznek az emberekben... BELLUS IMRE fordítása n7 volt a legkülönösebb C./L gyilkossági tárgyalás, amelyen valaha is részt vettem. Az újságok címlapjánxa „Pechami gyilkosságaként szerepelt, bár a Northwood Street - ahol a halálra vert öregasszonyt megtalálták - valójában nem Pecham körzethez tartozik Ez nem volt egy olyan bonyolult eset, amelynél az esküdtek elegendő bizonyíték híján, esetleges téves ítélettől retteghettek. Nem, mert a gyilkost majdhogynem a holttest mellett találták meg. Miután a királyi ügyész ismertette a vádat, a teremben levők közül senki sem feltételezte, hogy a vádlottak padján ülőnek a legcsekélyebb reménye lehet. A vádlott nagy darab, testes, kidülledt, véraláfutásos szemű ember volt, combja csupa' izom. Az ilyen csúf alakot nem egyköny- nyen felejti el az ember, és ez fontos szempont, mert az államügyész négy olyan tanúnak a kihallgatását indítványozta, akik nem felejtették el öt, és látták, amikor a Northwood Streeti vörös villából kirohant. Az óra akkor éppen hajnali kettőt ütött. Mrs. Salmon, aki a Northwood Str. 15. számú házban lakott, nem tudott elaludni; ajtócsattanást hallott. Az ablakhoz ment, és megpillantotta Adamsot (így hívták a vádlottat) Mrs. Parker házának lépcsőjén. Éppen kifelé jött és kesztyűt viselt. Kezében pörölyt tartott, és Mrs. Salmon látta, amint az utcai kapu melletti babér bokorba hajította. Mielőtt azonban Adams elindult, ösztönösen, mintha csak érezte volna, hogy figyelik, felnézett Mrs. Salmon ablakára. Az utcai lámpa fénye megvilágította arcát, mely egy korbáccsal fenyegetett állat döbbenetes félelmét fejezte ki. Később beszéltem Mrs. Salmonnal, akit a meglepő ítélet félelemmel töltött el. Azt hiszem, a többi tanú is félt. Henry Mac Dougall, aki éppen hazafelé hajtott Benfleetből majdnem elgázolta Adamsot a Northwood Str. sarkán. Adams az út közepén haladt, és ni Az öreg Parker sí a 12. szá falán átsz hitte, egy; akárcsak I ablakon. / laknak, és jól látta kic Avenuen volt szere nyék közö elkövethet - Ha ji Grahan ügyész lehetőségéi sül, hogy « vesztik öss: fogja állíta 14-ikén haj volt vele. a vád tanú mányozzák arcát, nem nák a tévec Mindenn akasztás v általános ví Miután a testet megt megvizsgál lomásukat, zett. Ideális kiejtésével, Karel Capek ötum Nos, ez csak az ősztől telik ki: egyik napja arai tiszta, mintha skatulyából húzták volna elő, és súg be nem köszönt a bíborszínű alkony, másik napja lassú esőtől csatakos, kora reggeltől csupa köd félhomály. Ilyen aranyfényű és fekete napjai cs vannak. Még egy kis idő, és megszületik az új na| következő nappalok előbb egyre mélyebben fúr< homályába, aztán egyre szélesebben terpeszke földkerekség fölött. De ez most még a régi nap magában hordja mindannak gyümölcsét, amit megéltünk; még az óévet éljük. Nem, azt csak a sötétség okozza, hogy a: szomorúnak tetszik, s oly nehéznek, mint a kopors az oka, amely napról napra ránk zúdul, mint egyre < Állunk az éjszaka partján, és rovást húzunk: m elnyelte a világos nappalnak ama darabkáját is, túllépte a tegnapi nap demarkációs vonalát. Eléc kevés már a fény, ami megmaradt! Elég már a hátrálásból, elég a gyászból; nem volna már kezdeni? Nem, még nem: még nem vagyunk az éj legmélyén, még be kell érnünk az éjjeli lámpással, forgatnunk. Ne türelmetlenkedjünk, elkészült már a tatlan határvonala. Nem történik semmi nevezetes: ték, zászlódísz nem jelzi a pontos időt; az az óra, olyan lesz, mint minden más óra, de az elköve szemernyivel több fényt, és már semmi sem tat elkövetkezendőt. Szerencsére, mi, emberek elég 1 reztünk, tudjuk, mi hogyan történik a világmindens S még egy jel áll előttünk, mint a könyvjelző a cí a karácsony. Vele végződik voltaképpen ennek a körforgása, benne teljesedik ki az ősz érettsé; hazatérés. Az otthon ünnepe. Hazahívó csillag. Ho év, tudj’isten, mennyi baj, veszteség, kaland tori össze, de mindennek a végén ott a hazatérés, az c meg a te fedeled alá, mert vége felé hajlik az észt Essen csak, zuhogjon, ázzanak a szántások, bor legyen dermesztő hideg, és vonja be szürke dér a fi próbatétel, felkészülés. Akár egy esztendőn, akár vezet az út: el kell viselni a rosszabb, a sötétebb n hogy dideregve vágyunk a fény után, de még lámpása, annak fényénél is messzire láthatunk előr minden lámpást, hogy az emberek a sötétből hazat; ség ideje szakadt ránk: ne oltsatok el egyet sem ott! ból. Bűn volna az. Hosszú és nehéz az év, de bölcsen van beoszh bajjal ér is véget - ez is jó valamire. Hogy jobba lássuk a magunk portáját. MAYER
