Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-23 / 38. szám

Kodály Zoltánnal Budapesten----------------------------------------------------------► Kevés ma élő zeneszerző mondhatja el magáról, hogy fiatalkori müvét szinte egy­mással versengve tűzték műsorukra a kor legnevesebb karmesterei. Eugen Suchoh 1935-ben irt Rapszodikus szvitje Kari Böhm karmesteri pálcája alatt kezdte meg külföldi diadalútját. Böhm Drezdában, Berlinban és Bécsben mutatta be, nem sokkal később Furtwängler, Lovro von Matacic, majd Paul Sacher adta elő. ,,A fiatal szlovák zene egy csapásra elfoglalta helyét a nemzetközi ze­nei élet fórumán. Először merjük kétkedés nélkül állítani; ez a zene maradandó" irta a berlini bemutatót követően Alfred Burgart, a neves kritikus. A kiváló zeneszerző megelégedhetett vol­na a hazai és külföldi hangversenytermek­ben, operaházakban aratott sikereivel. De ő ennél jóval magasabb célt tűzött maga elé: összefogni a szórványos törekvéseket, olyan alapokat adni a szlovák zenei életnek, hogy az minden területen megfejeljen a nemzet­közi mércének. Ezért fáradozott a Szlovák LÁTOGATÓBAN A HETVENÖT ÉVES EUGEN SUCHONNÁL "* Filharmónia létrehozásán, ezért írta zeneel­méleti könyveit, pedagógiai munkáit, ez a cél vezette, amikor képviselőként tevékenyke­dett és szerteágazó munkássága mellett a jövő zenepedagógusait nevelte.- Úgy tudom, családjában többen is fog­lalkoztak zenével...- Apai nagyapám kántortanító volt, apám pedig tanító. Apám kitűnően zogorázott és orgonáit, ügyesen improvizált, írt is néhány egyházi müvet és több könnyű darabot a he­lyi fúvószenekar számára. Édesanyámnak nagyon szép hangja volt és ő is nagyszerűen játszott orgonán. A későbbi évek során min­dig édesanyám volt az, aki buzdított, össz- tönzött. Pedig nem volt könnyű dolga, egye­dül nevelt bennünket, bátyámat és engem, s szinte a semmiből taníttatott. Mindent meg­tett azért, hogy nyugodtan dolgozhassak. 1931-ben, amikor szülővárosomból, Pezi- nokból Ugetfalura költöztünk, a tető alatti kis padlásszobát rendezte be nekem, az lett az én birodalmam. Ott születtek első komoly A müveim, s még ma is szívesen gondolok vissza az 1931-1938-as évekre. Ez volt életem legboldogabb, legtermékenyebb idő­szaka.- Volt valamilyen meghatározó gyermek­kori zenei élménye?- Inkább fordítva mondanám: minden él­ményem valamilyen módon összefüggésben %llt a zenével, bármennyire prózai volt is, zenei élménnyé alakult át. Gyerekkoromban imádtam a futballt és óriási eseménynek tartottam, hogy a mi kis városunkban is alakult sportegylet. Ennek örömére Írtam is egy indulót, tizenöt éves koromban, ez volt az első önálló szerzeményem. Még a ka­maszkor nagy eseménye, az első szerelem is zenei indíttatású volt; a kislányt nem első látásra, hanem első hallásra szerettem meg, ugyanis nagyon jól zongorázott, ez tetszett meg benne. Egyik megrázó gyermekkori élményemből, egy vonatszerencsétlenség sokáig nyugtalanító emlékéből is zene lett... Minden benyomás, legyen az vidám, vagy szomorú, zenére inspirált. Érett zeneszerző­ként is megőriztem két olyan tulajdonságot, ami már gyermekkori kompozícióim megírá­sa idején is jellemzett: nincs egyetlen olyan müvem sem, amely ne személyes élmény >- ' hatására íródott volna, s nagyon gyakran nyúltam olyan témához, amely - sokak véle­ménye szerint - nem épp a legalkalmasabb a zenei eszközökkel való kifejezésre. Ez az A hetvenöt éves Eugen Suchoh utóbbi körülmény bizony nemegyszer meg­nehezíti a müvek befogadását. Itt van példá­ul a Concertino cimű müvem. A tartalma röviden összefoglalva a következő: egy egy­szerű ember - mondjuk egy pásztor - nyu­godtan éldegél megszokott környezetében. Mulatsága, szórakozása is egyszerű, ha oly­kor kedve kerekedik, a dudáján játszik. A fia már a klarinétot kedveli, hangszerének disz- szonáns hangjai összevegyülnek az autópá­lya építésén dolgozó gépek zajával. Az első részből megismert motívum ismétlése mint­ha az elveszett nyugalmat, békességet só­várogná vissza. Sajnos, ezt a művet eléggé értetlenkedve fogadták. De mit tehetek? Min­den alkalommal álljak a közönség elé és magyarázzam "el, miről is van szó?- Ernest Zavarsky önről szóló könyvében fiatalkori szerzeményeiről mint autodidakta zeneszerző alkotásairól ír. Kissé furcsa ez a megjelölés, és túl szigorúnak tűnik az autodidakta korszakban és a későbbi évek­ben írt müvek merev elkülönítése. Többek között Muszorgszkij példája is bizonyítja, hogy egy autodidakta felülmúlhatja sok hiva­tásos zeneszerzőtársát és remekműveket alkothat.- Kétségtelen, ez igaz lehetett, sőt igaz is volt Muszorgszkij korában. A mai bonyolult zenetechnika mellett azonban elképzelhetet­len, hogy valaki pusztán önképzés útján sajátítsa el mindazokat az ismereteket, ame­lyekre egy zeneszerzőnek szüksége van. Ez óriási és teljesen fölösleges idő- és energia- pocsékolás lenne. Elég csak arra gondolni, milyen hatalmas változásokon ment keresz­tül a zene viszonylag rövid idő alatt, csupán a huszadik században. Nekem személyesen nagy szerencsém volt, hogy olyan pedagó­gusnál tanulhattam, aki jól ismerte a kor leghaladóbb zenei törekvéseit, irányzatait. Kiváló mesterem, Kafenda professzor óráin Bartókot, Sztravinszkijt, Schönberget idézte. Főleg Bartók müvein demonstrálta, mi min­dent hozhat létre a népzenéből az avatott zeneszerző. ,, Először ezt ismerje meg, csak azután tanulmányozza az eredeti népzenét, máskülönben csak közönséges népdalfel­dolgozásokat írna“ - mondogatta. Kafenda azt vallotta, hogy a művészet legmagasabb csúcsaira csak az elődök - és persze a kor­társak - eredményeinek alapos ismerete révén lehet eljutni. Másik mesteremVitéz- slav Novák ebből a szempontból ellentéte volt Kafendának, hagyományosabb módszerek­kel tanított, példáit is elsősorban a régi klasszikusokból merítette. Bartók iránti cso­dálatom a mai napig megmaradt. Emlék­szem, az 1964-ben Budapesten megrende­zett nemzetközi zenetudományi kongresszu­son mennyire felháborított, amikor az egyik résztvevő kijelentette, hogy Bartók zenéje csupán átmenet volt a dodekafóniához. Azon az emlékezetes találkozón a nyugatiak vol­tak a hangadók, a szeriális zenét magasztal­ták. A kijelentés úgy kihozott a sodromból, hogy fel sem álltam, ki sem mentem az emelvényre, csak úgy ülve mondtam el a té­mával kapcsolatos véleményét. Ellenvéle­ményemet persze. Erre megtört a jég, min­denki őszintén kezdett beszélni, az oldott légkörben hasznos, tanulságos eszmecsere alakult ki.- Láttam egy fényképet, amely önt és Kodályt ábrázolja, amint egy asztal mellett elmélyülten beszélgetnek. Valószínűleg az említett kongresszuson készült, s minden jel arra mutat, hogy szakmai kérdésekről lehe­tett szó.- Kodályhoz nagyon meleg barátság fű­zött. Különös megtiszteltetés volt számomra, hogy az örvény (Krútnava) budapesti bemu­tatóján személyesen is megjelent, pedig gyászolt, akkor vesztette el feleségét, Emma asszonyt. Kodály instruktiv műveket írt peda­gógiai célzattal, én a pedagógiai karon zene- pedagógusokat neveltem: számunkra akko­riban a „mit közvetíteni“ fontosabb volt a „hogyan közvetíteni“ problémájánál. Ná­lunk, sajnos, a gyakori oktatási reformok és pedagógiai irányváltások eléggé megnehe­zítik egy egységes rendszer kialakítását, folyamatos gyakorlati alkalmazását. Azért az egykori pedagógus több művem megírása­kor ott munkált bennem. A nemrég Angliá­ban is megjelentetett Szlovákiai képek (Ob- rázky zo Slovenska) című zongoraciklusom is pedagógiai műnek tekinthető. A hatrészes ciklus könnyű, öt ujjra írt darabokkal kezdő­dik, majd az egyre igényesebb darabokon keresztül juttatja el a fiatal zongoristát a leg­bonyolultabbakig. Haonló a Kaleidoszkóp cí­mű zongoraciklusom is. Ennél Debussyből indultam ki, s minden darabja tisztelgés egy- egy nagy mester (Bartók, Szkrjabin stb.) emléke előtt. Nagy zene kis formában - így lehetne jellemezni ezeket a müveket. 1972 óta nem is komponáltam nagyobb lélegzetű művet, a régebbiek hangszerelése foglalt le. Nem a nagy müvekhez szükséges invenció hiányzik, hisz a fantáziám működik, azt nem lehet kikapcsolni, de ezt vallom, hogy rövid, látszólag igénytelen darabokkal is sok min­dent el lehet mondani. Egyszer Varsóban elmentem a Nemzeti Galériába. Az egyik teremben seregnyi ember bámulta a hatal­mas vásznakat, Matejko nagy történelmi ké­peit. Én is közöttük álltam, amikor kísérőm megszólalt: ,,Professzor úr, kérem, ne eze­ket nézze. A másik teremben modern festő képei vannak, igaz, hogy sokkal kisebbek Matejko vásznainál, de többre tartom őket ezeknél." Átmentem a másik terembe és a képeket nézegetve beláttam, hogy kísé­rőmnek igaza volt. Mennyi ötlet, finomság, lelemény, pszichológiai telitalálat volt azok­ban a kis képekben! Nem az arányok, nem is a forma a lényeges. Mindent ki lehet fejezni, a szépet, a felemelót ugyanúgy, mint a visz- szataszitót, a borzalmasat. Rapszodikus szvitem például egy szörnyű látomás, az atomháború borzalmait jeleníti meg. Néhány ismerősöm meg is kérdezte: ,,Mondd csak, miért írsz ilyen csúnya dolgokat? - Mert néha maga az élet is csúnya dolgokra ké­pes“ - válaszoltam. Mindig az volt a vá­gyam, hogy mindent megírjak, mindent ze­nébe öntsek. Zola Rougon-Macquart ciklusa is ilyen átfogó, teljességre vágyó törekvéssel íródott, de én nem egy család, hanem egy egész nemzet történetét szerettem volna megírni, zenében kifejezni. Ezt, persze, egyetlen ember aligha valósíthatja meg. Ezért is hatott meg az, amit a Herder-díj átadási ünnepségén hangsúlyoztak. Mun­kásságomról szólva elmondták, hogy a leg­egyszerűbb elemekből kiindulva korunk legmodernebb zenei törekvéseinek áramla­tába, a nemzetközi zenei vérkeringésbe si­került beilleszteni a szlovák zenét. Ez pedig - hangsúlyozták - nem egy ember feladata, hanem több nemzedéké. VOJTEK KATALIN Dosztojevszkij­lakásmúzeum Moszkvában A moszkvai Mariinszkaja Szegénykórházban az ott dol­gozó Mihail Dosztojevszkij or­vosnak 1921. október 30-án fia született: Fjodor. A szárnyépü­letben levő hajdani szolgálati lakásban most múzeum van: hároméves tatarozás után nemrég nyílt meg. A moszkvai Irodalmi Múze­um tudományos munkatársai és a restaurátorok figyelmes, gondos munkát végeztek, (gy sikerült rekonstruálni azt a kör­nyezetet, ahol a nagy orosz író gyermek- és kamaszéveit töl­tötte. A szobák berendezését, ahol a népes család - a szülök és a hét gyermek - élt, az író Andrej becsének visszaemlé­kezései nyomán állították hely­re. Ó építész volt ugyan, de a család krónikásának számí­tott: gondosan gyűjtötte a fény­képeket, arcképeket, szemé­lyes emléktárgyakat. A többi között neki köszönhető, hogy fennmaradt a, szülőkről készí­tett kép másolata (az eredeti tűz martaléka lett, ezt Popov festőművész készítette 1832- ben); ez a másolat jelenleg a szalomban függ. Az emlékkiállítás rendezése során az irodalmi múzeum munkatársai nemcsak a fenn­maradt leírásokat tanulmá­nyozták figyelmesen, hanem az akkori nemesek és kereske­dők életével is alaposan foglal­koztak, hogy a lehető leghí­vebben reprodukálhassák e le­tűnt korszak jellegét. Különö­sen fontosnak tartották azokat a tárgyakat, amelyek a leendő író szellemi életére hatással voltak. Fjodor asztalán köny­vek fekszenek, Karamizinnak Az orosz irodalom története cí­mű műve például a Borisz Go­dunov uralkodásáról szóló résznél van nyitva. A „zavaros idő" korszaka és annak követ­kezményei érdekelték az írót. Az író gyermekkorából való eredeti tárgyak között ott van például könyvszekrénye, az ebédlőben. „Ebben a szobá­ban - írta visszaemlékezései­ben az író öccse, Andrej- anyácskánk dolgozott, apa pedig recepteket állított ki. Ha szabad ideje akadt, Gyerzsa- vin, Zsukobszkij, Karamzin, Puskin műveit olvasta fel.“ Dosztojevszkij 16 évesen hagyta el a szülői házat. Ekkor még nem írt, úgyhogy a kiállí­tás utolsó tárgya egy tiszta pa­pírlap - rajta a leendő író aláí­rása. Jóllehet a múzeum nemrég nyílt meg, egy csapásra nép­szerű lett: egyetlen hónap alatt majdnem kétezren jártak itt- iskolásoktól kezdve egészen háborús veteránokig. Külföldi vendégek és Moszkvában ta­nuló diákok is gyakran megfor­dulnak itt. A volt Mariinszkaja Kórház kertjében van Dosztojevszkij szobra, amelyet 1918-ban al­kotott Szergej Melkurov, a hír­neves szobrász. Amikor ráné­zünk, Gorkijnak Dosztojevsz­kijről mondott szavai jutnak eszünkben: ,,Ő a mi élő lelkiis­meretünk". Az író szomorú­nak látszik, arca szenvedő. Az emberiség, a megalázottak és megszorítottak iránt táplált együttérzés keltette fel a ne­mes és jó érzéseket Doszto­jevszkij műveinek olvasóiban, és ez ma is így van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom