Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-23 / 38. szám

Algirdas Pocius A legelő szélén, a Davinele nevű faluba vezető ösvénynél kövek hever­tek. Egyesek hatalmasak - egész gyermekcsapatok elférnek rajtuk, a többiek kisebbek, akár a káposztafe­jek vagy á zsákok. Gyakran idehajtotta a juhokat a kol­hoz pásztora, Jonas Dabingis. Letele­pedett egy halomra, sütkérezett a na­pon, vagy elnézte a kövek tarka arcain az elszálló évszázadok furcsa hierogli­fáit. A pásztor valamiért úgy nézett ezekre a kődarabokra, mint élőlények­re, melyek mindent megértenek, min­dent átéreznék. Ha hideg van, fázósan összehúzzák magukat. Ha forrón süt a nap, elnyújtózkodnak öntelten, mint a meztelen hasú kövér emberek. Mikor senki sem hallja őket, beszédbe ele­gyednek. Éjszakánként pedig ijesztge­tik a mellettük elhaladó félénk falusi gebéket. Egyszer, ahogy az útszélnél járt, Dabingis észrevette, hogy kőismerősei haldoklani kezdtek. Mintha valami ke­gyetlen óriás öklének csapásaival, ap­ró törmelékekre zúzta volna. Kiterítve, darabokban, bíborszínben égtek, mint a levágott hústömegek. Egyetlen kő­nek sem kegyelmeztek meg az akná­szok, megittasultak mennydörgő mun­kájuktól. Dabingis lehajolt, sokáig forgatta fe­jében a csíkos gránitszilánkot. Tompán és árván hullott a szilánk az éles kőda­rabok halmára. Az öreg majd a tenye­rét nézte, mintha sebes lenne. És le- horgasztott fejjel továbbvánszorgott a legelőn. Nyomában alázatosan és közömbösen, mintha láthatatlan pórá­za lett volna, ott aprózott hűséges társa, a barna hasú, barna lábú fekete ju­hászkutya. A pásztor a nyírfaligetes domb felé vette az irányt. Egy hatalmas fekete kő hevert arra. Vajon ez is elpusztult, a legszebb? A letaposott legelőre rozsvirág édeskés illatát sodorta a szél. A pász­tor friss kenyérre gondolt, összefutott a nyála és érezte, hogy a mező erős szagába valami ismeretlen keveredik. Mintha füst volna. A pásztor felkapta a fejét. Az erdő szélén láng lobogott. Egy kibontott lenhajú, kék csíkos fehér ruhás lány guggolt mellette, fújta a tü­zet, majd állát térdére támasztva, néz­te a máglyát. Még jobban elcsodálkozott Dabin­gis, amikor a nyírfák közti fehér sátor­ból, mint valami papírházból, egy mez­telen mellű legény mászott ki, s valami fejszével vagy hasábfával a Fekete kő felé indult. „Hát igazán aknászok?“ - nyugta­lankodott az öregember és meggyorsí­totta lépteit. Mikor a fiatalember megfordult, a pásztor Tadasra ismert benne. A li­geten túl terült el az öreg Narvidas tanyája. Halála után a gyermekei a vá­rosba költöztek. Vilniusba ment tanulni a legkisebb fiú, Tadas is.- Mit forgatsz a fejedben? - jött méregbe az öreg, anélkül, hogy kö­szönt volna.- A követ kifaragni. Tadas fél kezében kalapácsot tar­tott, a másikban vésőt.- Nehogy elcsúfítsd a Fekete követ! Legalább egy maradjon épen! Láttad, mi lett a többivel?- Igen. Ezért akarom a Feketét megmenteni. Kifaragom apám arcát - akkor már nem robbantják szét! Szürke szemöldökét összeráncolva, Dabingis kételkedett:-Ez nem temető. Itt a mezőn akarsz emléket állítani? Tadas elmosolyodott, szerszámát földre dobta és kezét nadrágjába törül­ve, a pásztorhoz lépett. S kezét Dabin­gis vállára tette - hadd lássa, hogy a kicsi Narvidas már búcsút vett a rö­vidnadrágtól, s a hangja is férfiasabb, erősebb. Dabingis hallgatott. Hamar megférfi- asodott a szomszéd fiú, s már nem egyedül jött haza, hanem a feleségével vagy valami szép asszonnyal! A szőke hajú odajött Tadashoz. Kék szemével a pásztort nézte, szája szögletében mosoly játszott, mintha könyörgött vol­na, ne haragudjék a pásztor. A még nem látott vendég jó volt, az itteni lányok közt nem akad párja, mint­ha más világról szállt volna ide. Dabin­gis tűzbe jött. Szemlesütve kopogtatni kezdte a füvet az ostornyéllel.- Daiva, a segédem - tette hozzá Tadas és átölelte barátnőjét. Az öreg tekintete újra végigsiklott a lány arcán, meztelen vállán s a kar­ján. Hol talált ilyen szépségre a kicsi Narvidas? Az öreget különösen a lány szeme - a két gyöngéd és jóságos tavacska nyűgözte le.- Mire vársz? Véssed! - Sürgette a pásztor a szobrászt. - Én innen nézem. S egy kényelmes zsombékot kivá­lasztva, leült, a háta mögött elnyúlt a juhászkutya, olykor a rét széle felé távolodó juhok után nézett.- Nem harap? - érdeklődött Tadas barátnője.-Jó kutya - ne félj! - A pásztor megsimogatta fekete segédjét. Daiva odaszaladt, melléje telepe­dett, kinyújtva térdeit széles szoknyája alatt, mint egy kislány.- Apó, ha tudná, milyen különc Ta­das! - hajolt bizalmasan a pásztor füléhez. - Tavaly nyáron a Krímen az Aj-Petri csúcson emberi alakot akart kifaragni. Egy olyan nagyot, mint ez a nyírfa! Nem hagyták neki. Most úgy döntött, járja a falvakat és mindenütt hagy egy szobrot. A szülőfalujával kezdi... Dabingas elégedetten hallgatta Dai­va csicsergését. Úgy tűnt fel, hogy a hangja is szokatlan - lágy, csengő, mint az énekesmadáré. T Maga a felesége? - kérdezte aka­ratlanul a pásztor. Daiva hirtelen feltekintett.-Tadas egész életére agglegény akar maradni. Azt tartja, a kő kedve­sebb, mint egy feleség. - A lány lehor- gasztotta fejét, és állát térdéhez szorí­totta. A fiatal Narvidas erélyesen faragta a követ. Napbarnította bőre alatt hul­lámként remegtek az izmok. Meghall­ván a beszélgetést, gúnyos mosollyal fordult arra:- Ne hallgasson rá, apó! Ha úgy gondolnám, minek hoztam volna ide? Daiva felderült, hirtelen mozdulattal talpra ugrott, s még a békésen alvó kutya is felriadt.- Nélkülem éhenhalsz! Ki főz neked? Tadashoz futott, szorosan átölelte a derekánál. Napbarnította hátához si­mulva, megcsókolta a lapockái között. A pásztor nézte a szerelmeseket, s hirtelen kínzó érzés fogta el. Bánta az elszállt éveket. Úgy rémlett, hátralevő éveit mind odaadta volna egy olyan percért, amelyben lánykarok fonják kö­rül és ajkak érnek a forró vállakhoz. Rossz érzés volt az öregség, Dabin­gis felállt, és szótlanul járkált a legelőn. A hőségtől fulladozva, nyelvét kinyújt­va loholt nyomában a fekete kutya. Ezen túl a pásztor szinte mindennap idehajtotta a nyájat, és elnézte, hogy dolgozik a fiatal szobrász. Kíváncsis­kodott: vajon valóban megjelennek a kövön a megboldogult Narvidas vo­násai? De még jobban vonzotta a sző­ke, karcsú, kedves lány - az erdei zerge. Milyen jól esik hallgatni a hangját. Mondta Daiva, hogy szeretne házi­kót építeni egy nyírfa tetejére, s rigók­kal, harkályokkal várnák a napkeltét. Megkéri, fogjon neki egy farkaskölyköt, hogy vigye a városba. Az öreg nevetni kezdett. Micsoda furcsa kívánságai vannak. Egyszer, ahogy a tuskón rozsét tört a tűzre, Daiva guggolva súgta meg a nagy titkot:- Apó, Tadas az én alakomat is kifaragja. Azt mondja, ahogy odaillő követ kapok - munkához látok!- Ott van a kutya eltemetve! - cso­dálkozott a pásztor.-Aztán a gránit-Daivát az úthoz állítja, érheti eső, hó nap, szél. Én meg idejövök s melléje ülök. Elgondolásán mosolyogva, a lány a felhőket nézte.- Meg tudja-e - szólt hitetlenkedve Dabingis. - Ez aztán beszéd, mondjuk, engem, az öreg fajankót. De ilyen lep­két aligha... Daiva felugrott, s lebiggyesztette ajkát:- Én mondom: képes rá! Tadashoz futott, aki úgy kopácsolta a fekete követ, mint egy harkály és határozottan követelte:- Mondd meg az apónak, hogy en­gem is kifaragsz!- Kifaraglak - morogta közömbösen Tadas, oda sem fordulva, mintha egy síró gyermeket csendesítene. Daiva roppant boldogan tért vissza a tűzhöz:- Hallotta? Múltak a napok, és Dabingis mind- gyakrabban vette észre, hogy a lány mosolya már nem olyan nyílt, és gyer­mekien barátságos tekintetét a gond vagy fájdalom borította el. Volt úgy, hogy egész napokat a sátorban töltött, ki sem jött a kőhöz.- Nem beteg? - nyugtalankodott az öreg.- Ugyan - legyintett közömbösen Tadas. Egyszer, ahogy benézett a sátorba, a pásztor sírva kapta.- Mi van veled? Daiva gyorsan letörülte könnyeit, és térdét átkarolva ült.- Semmi - mondta alig hallhatóan, szemlesütve.- Minek titkolózol egy öregember előtt? összevesztetek? - Dabingis megsimogatta érdes tenyerével a lány szőke haját. Daiva hirtelen mindkét kezével az öreg kabátjába kapaszkodott és köny- nyes arccal a pásztorhoz simult. Ful­dokló hangon panaszolta:- Tadas azt mondta, nem vagyok jó modellnek!- Nyugodj meg, gyermekjáték! - Az öreg vállon simogatta.-Nem semmiség. Azt is mondta, megunt... Másnap reggel, ahogy Dabingis ki­hajtotta a nyájat, látta, hogy Tadas piros bukósisakban ül a motorkerék­párján. Mellette - úti öltözetben Daiva.- Néhány napra elutazom. Apó, vi­gyázzon a sátorra s a kőre - kérte a szobrász. A motorkerékpár sokáig nem akart begyúlni, de végre sikerült. Tadas fel­ült, lábával a földre támaszkodva. Dai­va a csomagtartóra került. Amikor elindultak, Daiva integetni kezdett Dabingisnak, és szomorúan mosolygott. A pásztor kissé felemelte nehéz iz­mos kezét. Borókaostornyélre támasz­kodva, tekintetével követte az elutazó- v kát. A motorkerékpárt elnyelte a ka­nyar, s a pásztor hosszan, eltöprengve nézte a kialudt tűzhelyet. Egész héten át csend volt a Fekete kőnél. Nem csengett a véső, nem lobo­gott a tűz sárga lángja, a nyírfás szélen kószált a kék csíkos világos ruhájú lány. Dabingis gyakran odament a kihalt sátorhoz, a kőhöz, melyen már ki lehe­tett venni Narvidas homlokát, orrát, bajuszát. Az öreg vágyott a két fiatal után, megjelenésükkel egyszerre me­legebbé tették és megszépítették a pásztorélet egyhangúságát. Egyszer délután vésókopogást hallva, Dabingis csattintott ostorával és az erdőszé! felé tartott. A tűz fölött félénken szállt fel a füst kék szalagja. Úgy rémlett, a hall­gatást őrző erdószél újra megélémkült, felébredt. Még a nyírfák is vidámabban ringatták csúcsukat. Dabingis messziről megláha a lányt, ágakat tördelt s a tűzre dogta. Az öreg szíve hevesebben dobogott, mintha új­ra fiatal lenne.- Isten hozta! - kiáltotta. Tadas, anélkül, hogy elmozdult vol- V na a kőtől, kezet nyújtott. Dabingis mondani akarta, hogy felsült. A tüzet nem Daiva szította, hanem egy telje­sen idegen lány. Az öreg értetlenül hol a fiúra, hol a lányra nézett. Ezt a szob­rász észrevette, vésőjét letette, karon fogta Dabingist és félrevonta:- összevesztünk. Daiva Vilniusban maradt. Nehezen lehet kijönni vele...- mormogta, magát igazolva. A pásztor mit sem válaszolt. Még egyszer végignézett a jövevényen. Az is szép. De nem mosolygott és gyanú­san sandított az öregre. Szépsége hi­deg volt, közömbös. Dabingis szeretett volna megmele­gedni ennél a tűznél. Fáradt, öreges lépteivel az ösvény felé tartott, ahol a felrobbantott kövek hevertek. A vörös gránitdarabokat taposva, visszanézett az erdészéire. Csengett a szobrász ' vésője, füstölt a tűz, de melege már nem csalta magához az öreg pásztort. Litvánból fordította BÁN PÉTER --------­DU SÁN DUSEK Felszálltam az utóbuszra, mint mindennap ajtó becsapódott mögöttem, s a megálló ije< megiramodott hátrafelé. Ekkor valaki felkiál hogy a gyereke még lent van. Mellettem öregasszony állt és gyűlölködve nézte a fiút, az ablak mellett ült s az orrában turkált: körmi csöröcskéje minduntalan belekoppintott az hosszú ágán levő lyukba. Az asszony pillán olyan volt, mit egy csepp izzó fém: újabb lyi égetett a fiú fejébe, nyughatatlan harkálya rész Végül a nő nem bírta tovább, fülön ragadta a fii húzta, míg föl nem kelt és meg nem nyúlt hirte lábujjhegyen tipegve - majd az asszony egy t kiáltással lehajította ót a lépcsőkre. Puff, paff autóbusz padozatán nagyokat koppant a fiú be szelt lába. Leszálltam: mindig leszálltam a második me lónál, újságot vettem, és megvártam a követk buszt. Már régen nem volt ilyen szép idő. A me len napot örömmel töltötte el saját arany ragyog s a kerítés mögött harsányan illatoztak a faleví Kicsit eltűnődtem; kérdés-feleletet játszottam gamban Kérdés: az autóbuszban miért viselkednek < mással szemben hiénamódra az emberek? Feli az autóbusz kicsi. Kérdés: nem tudnak egy k összébbhúzódni? Felelet: nincs hova. Kérdés mi a helyzet a nagyobb autóbuszokban? Feli csak itt-ott járnak. Kérdés: nem lehetnek valami nyi után pótkocsit akasztani? Felelet: lehetne. I dés: nem utazhatnának az emberek a tétjén

Next

/
Oldalképek
Tartalom