Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-09 / 36. szám
Mindig csak a kisember Találkozás Lev Kulidzsanowal- Engem mindig csak az ember érdekelt. A hétköznapok kisembere, aki szomszédunk a nagyvárosi bérházban vagy tőlünk távol, egy eldugott kis faluban él. Az ő sorsánál, életútjánál semmi sem érdekesebb számomra — hangsúlyozta beszélgetésünk elején Lev Kulidzsanov, a szovjet filmművészet kiemelkedő egyénisége, a lélekábrázolás mestere. Nevét 33 éves korában kapta szárnyra a világhír, amikor 1957-ben Brüsz- szelben nagydíjjal jutalmazták Múló napok című alkotását. Egy évvel később a Szülői házzal, majd Az elveszett fényképpel aratott emlékezetes sikert, ezt követte az Amikor a fák még nagyok voltak, a Kék füzet, a Bűn és búnhődés, legutóbb pedig Marx Károly ifjú éveiről készített tévéfilmsorozatot. Kellemes hang, fürkésző tekintet, nyugodt, ráérős léptek. Arcán, szemében gyermeki derű, kamaszos mosoly, ujjai között hosszú borostyánlánc. ötvenkilenc éves.- Mielőtt megkérdezné tőlem, miért választottam ezt a hivatást, hadd mondjam el, miért szeretem annyira a kisembereket. Nos, azért, mert éppen ók azok, akik egyszerűségükkel, szókimondásukkal a leginkább megihletnek. Bármiről beszéljenek is, örömről, szeretetről, szépségről vagy bánatról, magányról, csalódásról, én mindig apámat és anyámat halom viszont.- Tehát róluk is mesél a filmjeiben?- Igen, róluk is. Meg azokról, akik mellett gyerek voltam, akik között felnőttem. Érdekes jellemekkel találkoztam és izgalmas helyzetek szemtanúi voltam, s úgy éreztem, mindezt tovább kell adnom valahogy. Végül is a film mellett döntöttem.- Ma, amikor életmúsorozatát vetítik a mozikban, mit gondol, jól döntött annak idején?- Hogy Kulidzsanov-sorozat megy a mozikban, az nem nagyon boldogít, hiszen ez annyit jelent, hogy megöregedtem. Csak az vigasztal, hogy ilyen gyönyörű pályán szaladtak el az éveim. Egy olyan pályán, ahol minden a tehetségre épül. És a tehetség olyan, mint a pénz: vagy van, vagy nincs. Aki csak azért választja ezt a hivatást, mert pénzre és dicsőségre vágyik, az boldogtalan lesz a végén, elhiheti.- Az Amikor a fák még nagyok voltak című filmjében Vaszilij Suksinnak is szerepet adott. Találkozott-e nála nagyobb tehetséggel pályafutása során?- Suksin fenomenális tehetség volt; óriási veszteséget jelent a szovjet kultúrában. Nem, dehogy is találkoztam hozzá hasonló egyéniséggel! Sajnos, én nem voltam vele olyan bensőséges kapcsolatban, mint például Solohov, de arról nekem is gyakran beszélt, hogy nem tudja eldönteni, hogyan élje az életét: rendezőként, színészként vagy íróként. Regényei közül csak a Ljubavinok maradt visszhang nélkül, a többivel a legjobb írók sorába emelkedett.- ön nemcsak rendező, hanem pedagógus is; a moszkvai Filmművészeti Főiskola tanára, s emellett a Szovjet Filmművészeti Szövetség első titkára. Érdekel, mi a véleménye a mai szovjet filmről, annak legújabb áramlatairól.- Nehéz kérdést tett fel, amelyre most az a válaszom, hogy mint mindenütt a világban, nálunk is háromféle film születik: kitűnő, átlagos és rossz. Ami pedig az irányzatokat illeti, tudom, a legnagyobb népszerűségnek mostanában Tarkovszkij örvend. Hogy egyéniség, az vitathatatlan. De ki tudja, irányvo- nal-e az övé vagy csak útkeresés, netán bolyongás. Vannak rendezők, akiket mindig a nagy vonzerővel bíró esemény érdekel, másokat a lélekelemzés, attól függően, milyen viszonyban vannak önmagukkal és a világgal. Engem nem vonz és nézőként sem köt le a szimbolizmus. Ez persze nem jelenti azt, hogy a saját képemre formálom a tanítványaimat. Nem, egyiküktől sem várom el, hogy ugyanarra az útra lépjen, mint én. Geraszimov sem kérte tőlem, hogy kövessem öt, és ezért ma is hálás vagyok neki. Visszatérve a kérdésére: a közelmúltban a balti országokban jártam, ahol tizennégy filmet láttam. Őszintén megmondom: nagyon elszomorodtam a vetítések után. Egyedül a dokumentumfilmek tudták csak megdobogtatni a szívemet, s főleg azok az alkotások, amelyek a polgárháború katonáiról szóltak.- Legutóbb 1980-ban állt a felvevőgép mögött, amikor Marx életéről forgatott filmet. Készül-e újabb munkára?- Évek óta mondogatom magamnak, hogy öreg vagy már, ne forgass többet, mégsem tudok hátat fordítani a rendezésnek. Nem lehet ám ezt csak úgy könnyű szívvel abbahagyni. SZABÓ Q LÁSZLÓ EGYSZERŰ ÉS BONYOLULT V olt egyszer egy színész, aki belefáradt abba, hogy minduntalan csak a jó szerepekre várjon. Rá kellett döbbennie, csupa olyan forgatókönyveket küldenek címére, amelyek semmi érdekeset és főleg semmi újat nem kínálnak számára. Ezért aztán úgy döntött, önálló lesz és csak olyasmibe kezd, amit tiszta szívvel vállal. Voltaképpen ekkor kezdődött Sidney Poitier rendezői karrierje. Sztár a kamerák mögött Szerencsére A megbilincseltek, a Találd ki, ki jön vacsorára? a Tanár úrnak szeretettel, a Porgy és Bess, a Forró éjszakában Tibbs nyomozója nálunk is népszerűvé tette a jóképű néger színészt, akit Hollywood nemcsak elfogadott, hanem be is fogadott. A rendező Poitier sem ismeretlen számunkra, első saját produkcióját, a Buck és a prédikátort nálunk is játszották a mozik. Ez volt az a filmje, amelyet ma is sűrűn emleget, már csak azért is, mert meglehetősen viharos körülmények között született. Esze ágában sem volt átvenni a rendezést, hiszen a technikához semmit sem értett, de olyan elviselhetetlen volt a stáb hangulata, hogy kénytelen volt megválni attól a rendezőtől, akivel eredetileg elkezdték a munkát. És mivel az idő pénz, s az utód személyében sehogyan sem sikerült megegyeznie a stúdió vezetőjével, barátja, Harry Be- lafonte bíztatására maga vette kezébe a felvételek irányítását. A Buck és a prédikátort még újabb négy film követte, de ezekben Poitier már nem szerepelt. ,,Már nem vagyok éppen fiatal - ismeri el -, ideje, hogy takarékoskodjam az erőmmel. Különben is bőven elég nekem a produceri, rendezői szerepkör, a színész várhat...“ Most, a Dutyi dili után a mai néger társadalom helyzetéről készít elő új filmet, amely kicsit a Gyökerek folytatásának is tekinthető, s ebben hosszú idő után végre színészként is jelen lesz, talán már csak a jubileum kedvéért is - elvégre jövőre lesz hatvanesztendős. (P) E lkészült és bemutatóra vár az új magyar film, melynek végső kicsengése arra készteti nézőit: gondolják végig, ók maguk hogyan viselkedtek volna az adott helyzetben. Az alaphelyzet egyszerű és bonyolult. Egy fiatalember, egy este, összeütközésbe kerül néhány kocsmatöltelékkel. Hárman támadnak rá. Önvédelemből előhúzza kését és egyiküket megszúrja. Könnyű testi sértés. A bíróság huszonnyolc hónap börtönre ítéli. Leüli büntetését, kiszabadul. Hazaindul feleségéhez, aki a börtönben rendszeresen látogatta. Közös otthonukban az asszony oldalán két idegen férrfit talál. Az asszony új élettársát, és annak egyik barátját. Mindhárman közük vele: mennie kell, itt már felesleges, jobb, ha eltűnik. Csakhogy a börtönből szabadult fiatalember ragaszkodik a közös lakás egyik szobájához, tehát nem hajlandó elmenni. Mivel a törvény is a férj pártját fogja, az asszony és élettársa (ha keservesen is) kiegyezik az új, immár társbérleti helyzettel. Aztán a férj visszatér egykori munkahelyére, megpróbál újra beilleszkedni, s munkahelyén valóban segítő partnerekre talál. De odahaza nemcsak az asszony és élettársa, az egész ház összefog ellene. Az élet köznapi mederben folyik tovább. A férj megpróbál új élettársat szerezni. Egy pincérnő, majd egy kolléganő áll mellé. De ez feltámasztja a volt feleség féltékenységét, aki - elsősorban testileg - még mindig vonzódik volt férjéhez. És mert a hűség semmilyen értelemben nem túl erős oldala, egy délután, amikor kettesben vannak otthon, az asszony átszökik hozzá. Ez a délután rádöbbenti a férjet: még mindig szerelmes az asszonyba, noha közben hivatalosan is elváltak egymástól. Bonyolítja a helyzetet, hogy az asszony gyereket vár, s azt mindenképpen meg akarja szülni. A volt férj, aki sejti, ö a gyermek apja: felajánlja, menjenek el, kezdjenek új életet, akár vidéken is. De az asszony az feleli: „Nem megyek veled sehova. Nem vagy megbizható. És a gyerek nem a mi gyerekünk, ez az én gyerekem lesz.“ A válasz, az előrehaladó terhesség kihozza sodrából a férjet. Igyekszik uralkodni magán, de egy napon egy mákszemnyi sértés nyomán, nekiesik az új élettársnak és alaposan helyben hagyja. Rendőrök jönek érte. Újra bíróság élé kerül. Ismét elítélik. A film ott végződik, ahol kezdődött - a börtön kapuja előtt. Sok minden történt, de nem oldódott meg semmi. A néző számára a továbbgon- dolkozás percei következnek. A film két állandó kommentátora, a férj édesanyja és egy mindenki ügyébe beleszóló, távcsővel leselkedő szomszéd, a maga szempontjából értékel. Szavaik nyomán a néző egyszerűen kénytelen arra gondolni: ö maga hogyan viselkedett volna, hogyan járna el hasonló körülmények között, hasonló emberekkel szemben, hasonló esetekben. A Könnyű testi sértés című új magyar filmet Grünvalszky Ferenc fényképezte. Rendezője: Szomjas György. Főszerepeit Eperjes Károly, Erdős Mariann, a televízió Bűn című sorozatában megismert egyik fiatal lány, Andorai Péter és sokan mások alakítják. FENYVES GYÖRGY A nemkívánatos hármas: Eperjes Károly, Andorai Péter és Erdős Mariann yV isszavonhatatlanul bezárta magát egyetlen műfajba. És a legfurcsább, hogy büszke is rá. Esze ágában sincs lélektani drámákba, intellektuális elmélkedésekbe bonyolódni, neki nagyon is jó a vígjátékok derűs világa - ezzel kezdte pályáját és most, hogy lassan immár a negyvenedik filmet forgatja, kitart eredeti elképzelésénél. Claude Zidi, a hatvanas években feltűnt rendezői generációval indult. Robert Dhéry, Ives Robert, Jean Girault voltak nevesebb kollégái, akik ugyan sokkal sikeresebben startoltak, mint ő, de akikből végül is egyedül Zidi volt képes túlélni tépázatlan büszkeséggel a közönség kegyeiért folytatott mindennapos küzdelmet. Igaz, ennek ára volt. Ma Claude Zidi, a francia kritika mostohagyermeke, ezért-azért kifogásolják munkáit - de hát ez nemigen zavarja, legfeljebb azokon bosszankodik, akik Marguerite Duras elvontságát állítják szembe vele. Nyíltan és becsületesen bevallja, bizony nem több ő, de nem is kevesebb, mint szorgalmas, lelkiismeretes mesterember, aki mindig igyekszik kiszolgálni a publikumot. És hogy milyen jól csinálja Zidi mester mindezt - azt nemcsak külhoni példák igazolják, hanem a hazai mozik műsora is. Valamikor a hajdani Charlots-együttessel forgatott vígjátékaival tört be hozzánk. Két filmjében hol mint újdonsült rekrutákat, hol mint szépreményű olimpikonokat sodorta komiszabbnál komi- szabb kalandokba hőseit, hogy aztán Pierre Richard népszerűségét alapozza meg. Két film után ő is felfedezte maga számára Loius de Funés-t, akivel az örökmozgó arcú komikus talán legjobb filmjét készítette. A Szárnya vagy combja? fergeteges gagsorozatát, később egy másik mozgalmas mulatsággal toldotta meg, amelyben már Annie Girardot volt Funés partnere. És mivel Zidi színészválasztásában csöppet sem állhatatos, megjelent a színen Coluche, ez az ártatlan képű komikus és ezzel máris megszülethetett a Gyanútlan gyakornok című produkció. Az a film, amely ugyancsak nem tör örökletre - mert Zidi most is beéri azzal, ha filmje vetítésekor hosszú sor áll a pénztárai előtt. (n) Aki a közönségnek dolgozik ÚJ szú 14 1983. IX. 9. „A tehetség olyan, mint a pénz... (Zuzana Mináőová felvétele)
