Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-02 / 35. szám
IJ szú MILAN NAVRÁTIL Sok éve már annak, hogy Váci Miskával a prágai Kisoldalon kószáltunk. Meg-megáll- tunk a régi paloták kapui előtt, és nézegettük a kariatidákat meg az ásító oroszlánokat. Hűvös volt az idő, s így a cseh történelemben tett kirándulásunkat a Festőkhöz címzett borozóban végeztük, egy pohár bor mellett. Mindenről kikérdezett: hogyan is volt a mi avantgardunk, milyenek voltak a szürrealisták meg a poétisták, meg a dadaisták, milyen volt a két világháború közötti irodalmi életünk, hogyan jut el hozzánk a magyar irodalom, nem sorvad-e el a szatíra, ismerjük-e ezt vagy azt Magyaországon... Ilyen és hasonló kérdéseket az azóta eltelt években számos magyar író, költő, drámaíró, kritikus, szerkesztő, esszéíró tett fel nekem, röviden: a „szakmabeliek“ - s korántsem protokolláris udvariasság ösztönözte őket. A legutóbb tavaly decemberben Bereményi 'Géza faggatott. x Ha írok, leteszem a szemüvegem, s így látómezőm - átkozottul rossz szemem miatt- leszűkül, és alig látok el az íróasztalom fölötti polcig, ahol elrendeztem mindazt, ami századunk - s leginkább a háború utáni évek- magyar költészetében a legfontosabb. S ha most azt kell végiggondolnom, hogy e koronaékszerekkel teli polcról az utóbbi években mi vándorolt át a cseh olvasók hasonló polcaira, meg kell állapítanom, hogy nem volt túlságosan bő aratás... bár egy kissé ez is optikai csalódás. A cseh verseskötetek száma nem túl nagy, ám szép számmal olyan költőé, akinek életműve a magyar írásbeliség épületének egy-egy monumentális pillére. Itt van például az Odeon gondozásában 1982-ben megjelent Nyugat-antológia, A nagy nemzedék (Vel’ká generace) címmel. A kötetet Rákos Péter, a Károly Egyetem magyar tanszékének docense szerkesztette, s 6 írta a bevezető tanulmányt, készítette a dokumentumanyagot s válogatta az illusztrációkat is. Minden antológia, minden gyűjtemény, válogatás, új besorolás, a történelmi tények, irodalmi jelenségek, irányzatok, korszakok értelmezése... - maximalista módon vizsgálva — kissé mindig együtt jár az alakok, irányzatok, korszakok, művek eltorzításával. Mert semmi sem hat benne a maga teljességében, a maga legnagyobb összefüggéseiben, meghatározottságában és kontextusában, amelyet csak a teljes mű, személyiség, irányzat, korszak vizsgálata nyújthat... ... másrészt minden hasonló vállalkozásnak megvan a maga előnye: a sürítettség, a szemléletesség, a kiemelt hangsúlyok, az áttekinthetőség, a stilizáltság. E premisszák szerint tehát az ilyen munka értékét a torzítás nagysága, illetve a hangsúlyok pontossága s az áttekinthetőség adja. Am e kötet értékelésének legfőbb kritériuma annak úttörő, felfedező, koncentrált jellege. És itt kitűnik a szerkesztő ismereteinek mélysége, kritikai érzéke, azé a szerkesztőé, aki a fenti célt tűzte maga elé, s el is érte azt. A háború utáni években több modern magyar verseskötet jelent meg csehül; sok nevet és verset olvashattunk a Svétová Lite- ratura hasábjain és másutt, számos vers hangzott el a rádióban és a prágai Magyar Kulturális Központ rendezvényein, de nekem mindig hiányzott valami, ami a cseh olvasó eligazodását segítené, az alaprajz, az alapok, melyekből felépülhetne számára a magyar költészet, irodalom, és az irodalom kultúrpolitikai hátterének teljes magyarországi képe - századunk első felében. S főleg annak az előtörténetnek ismerete hiányzott, amely sorsszerűén és visszavonhatatlanul meghatározott mindent, ami azóta történt a magyar költészetben - mert köztudottan a magyar lírát tartották a magyar irodalom legerősebb ágának. A szerkesztő tudatosan szűkítette látószögét a Nyugat első nemzedékének költőire, főleg Adyra. Hét név és hét életmű alkotja a gondolatok és formák pagyfeszültségének forrását: a már említett Ady, valamint Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Füst Milán és Szabó Lőrinc. A könyv így lett kerek egész, koncentrált és tökéletesen áttekinthető; és mindezt ésszerűen hangolt előszó, továbbá a költők portréja egészíti ki. S mivel már szóltam az antológiák előnyeiről és hátrányairól, fenntartás nélkül kimondhatom, hogy A nagy nemzedék magában hordja a maximumát mindannak, amit a magyar költészet e korszakának bemutatásában el lehet érni. A fordítók is a cseh műfordítók több nemzedékét képviselik - a ma már klasszikus értékű munkáktól, Frantisek Halas és Vilém Závada 40-50 évvel ezelőtt született műveitől Kamii Bed- nár, Václav Danek, Ladislav Hradsky, Jind- rich Pokorny, Rákos Péter és Jana Stroblová müveiig. x A nemzeti költészet kiterjedt struktúráinak feltérképezése fárasztó babramunka, és soha nincs vége. Megérdemelné a békés halált minden írnok, aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol - mondja Pilinszky János. A pompás Nyugatantológiát további hasonló összefoglaló gyűjteményeknek kellene követniük a Nyugat következő nemzedékeiről, folytatni kellene a két háború közötti irodalom csúcsainak, arányainak, kontextusának bemutatásával, írói arcképek megrajzolásával - főleg ott ahol a legnagyobbak a hiányok. Az egyik ilyen nagy adósságát hamarosan törleszti a cseh műfordítás. A Mladá Fronta Kiadó gondozásában. Vsazování démantu (Gyémántültetés) címen, Hat portré a háború utáni magyar költészetből alcímmel, Nagy László, Kormos István, Váci Mihály, Pilinszky János, Garai Gábor és Juhász Ferenc versei jelennek meg, Pomogáts Béla utószavával. Töredékesen, minden válogatás előnyeivel és hiányosságaival együtt próbálja bemutatni ez a kötet a magyar líra új nemzedékének fellépését, arculatát, s azt, hogyan változott és formálódott a nemzeti költészet a felszabadulás utáni korban; az idősebb társak együtt a fiatalokkal miként adják a szocialista korszak magyar versmüvésze- tének jellegét, színét és kontúrjait... Nagy László müveinek „szervezett harmóniája", a fájdalom és boldogság, hűség és árulás, szerelem és magány drámai ötvözete, Kormos István gyermeki játékossága és tragikuma, népies ihletettsége, Váci Mihály mély társadalmi elkötelezettsége, nép- tribuni magatartása, Pilinszky János bolyongása e kegyetlen világ labirintusában, s metafizikus törekvése az e világ dolgaiért való felelősségvállalásra, Garai Gábor kitartó és egyedi expedíciói önmagába és a társadalomba melyek a hazáért és annak rendjéért folytatott céltudatos harcba torkollnak, s Juhász Ferenc szomorúsága és dacossága e világ rendjével szemben, mely a fantázia megállíthatatlan gejzírjeiben tör ki, s mely a magyar költészet kifejezésrendszerét forradalmasította... nos, e hat alkotó témái, törekvésbeli, formai és poétikai ellenponto- zódásán keresztül jut el hozzánk e nemzedék nagyszerű költészete. x S további hat név, egy következő nemzedék felmutatása történt legutóbb, a Svétová Literatura című világirodalmi folyóirat hasábjain. A lap az utóbbi időben sokkal módszeresebben és következetesebben figyeli a magyar irodalmat, mint régebben tette, részben a lelkes fordítók és a friss magyar levegőt kedvelők portyái következteben. Ez a nemzedék kissé tán a mai magyar irodalom „kései gyermeke“, a kultúrpolitika különböző tényezői következtében. De azt hiszem, hogy éppen ezért a türelmesebbeknek - verseik metszéspontjában állva - sikerült több bölcsességre szert tenniük, mint azt a fiatal, „harsonás“ lázadók esetében megszoktuk, s kevesebb formabontó elemet halmoztak fel, mint amennyit a fiatal alkotóktól már szinte elvárunk. Nagy öröm titkaiknak tudójává válni, győzelmeikbe és vereségeikbe beavattatni. Semmivel sem kisebb csaták ezek, mint amilyen annak idején József Attiláé vagy Radnótié volt. A madarak nem halnak meg (A fiatalabb mágyar költészetről) címen a Svétová Literatura 1982/6. száma igen terjedelmes válogatást közölt Kiss Benedek, Bari Károly, Petri György, Utassy József, Apáti Miklós és Veress Miklós verseiből, az utóbbi költő bevezetőjével. Letévén szemüvegem, tekintetemet az utóbbi évekre szegeztem, s azt vizsgáltam, hogy jut el a magyar költészet a cseh olvasóhoz. Elsősorban - természetesen, logikusan- azok az összefoglaló müvek jutottak eszembe, melyek - képletesen szólva - teljes tablót nyújtanak, egy nagy irodalmi lakomára hívnak, ahol sok a fogás, különbözőek az illatok, ízek, egyszerű vagy rafinált a tálalás. Ám tekintetem most egy specialitásra tévedt, amely lelkes visszhangra talált az expresszív, csípős és főleg fűszeres olvasói táplálékot kedvelők körében - hogy a hasonlatnál maradjak. Tavaly márciusban a prágai Magyar Kulturális Központ zsúfolásig megtelt előadótermében nagyszerű költői estre került sor, Weöres Sándor műveiből. Vártuk ezt a nagyszerű, eredeti, ironikus-szarkasztikus költőt, akinek lírája - legalább azt hiszem- sajátos jegyeivel, utánozhatatlan poétikájával egyedülálló a magyar költészet áramában. A költő nem érkezett meg - ismerőseinek és barátainak rossz nyelve szerint azért, mert vonakodik akárcsak néhány napra is elhagyni kedves macskáját, ami nyilván csak „jóindulatú“ rágalom. Mindezek ellenére a publikum lelkesen hallgatta Weöres Sándor verseit Vaclav Danék fordításában. Versei az Odeon gondozásában, 1978-ban láttak napvilágot. Fél évvel később Juhász Ferenc versei Szólaltak meg ugyanebben a teremben. A műsor első részében kisebb versei hangzottak el első költői korszakából, a másodikban a Szarvassá változott fiú. Az előadáson közreműködött a nagy cseh színésznő, Dana Medrická is, aki Örkény Macskajátékjának főszerepében a Nemzeti Színházban a darab 400. előadásában szerepelt, nagy sikerrel. (Az 500. előadást már, sajnos, nem érhette meg. Ez év januárjában meghalt.) Juhász poémája izgalomba hozta a hallgatóságot. A siker egyrészt a három előadónak, másrészt - és főleg - a költői dikciónak volt köszönhető. A vers lenyűgöző, bonyolult és ugyanakkor egyszerű vibrálás a népballada és a cizellált, csiszolt költői fikció között. A költő magába szívta a magyar és a európai költészet univerzális feszültségeit, és sajátos formába öntötte azokat. Itt, ezen a ponton kell elmondanom, hogy a prágai Magyar Kulturális Központ létezésének nem egészen öt éve alatt valóban nemes fórummá vált, ahol a magyar kultúrát- főleg a zenét, a képzőművészetet és az irodalmat - magas szinten közvetítik. S legfőbb érdeme, hogy sikerült sok barátot maga köré gyűjtenie a fordítók, színművészek, rendezők és zenészek köréből. x Attól tartok, hogy írásom meghaladja egy szolid eszemefuttatás terjedelmét, s így befejezésül már csak a Ladányi Mihály versei- bőj készült válogatást említem (Svétová Literatura, 1981), valamint egy készüiö válogatást Simonyi Imre szatirikus verseiből, mely szintén folyóiratban jelenik meg még az idén. Nem vagyok sem irodalomtörténész, sem a magyar irodalommal foglalkozó esztéta vagy teoretikus; a gyakorlat embere vagyok, korlátolt horizontú fordító, aki ráadásul még az említett munkák nagy részében „ludas is vagyok“. S így amit mondok, szükségszerűen magán hordja a személyes érdekeltség jegyeit, s messze van a tudás objektív távolságtartásától. Meg vagyok azonban győződve, hogy kultúráink kölcsönös megismerésének „aranykora“ évekkel ezelőtt sikerrel elkezdődött. A fontos, hogy a bevett hídfőállásokat kiszélesítsük. G eorgij Zelma még a húszas években tette meg első lépéseit a fotoújság- írás terén. Mivel életéből kis híján hatvan évet szentelt a fo- toriporteri foglalkozásnak, sok olyan esemény szemtanúja és résztvevője volt, amely a szovjetország történelmét formálta. Zelma munkáját Közép- Ázsiában kezdte. Ott nehéz és nyugtalan idő volt akkor. Az ellenforradalmárok szovjetellenes lázadásokat szerveztek, és terrorizálták a lakosságot. Külföldi ügynökök is bomlasztó tevékenységet folytattak ezen a vidéken. Ilyen helyzetben lépten-nyomon veszély fenyegette a kamerával járó embert. Egyik tudósítói útja majdnem tragikusan végződött Zelma számára. Útközben egy bász- mácsi bandával találkozott, és fogságba esett. Csak a szerencsés véletlen mentette meg attól, hogy leszámoljanak vele. Más nehézség is volt. Az emberek eltakarták előle arcukat és bezárták ajtajukat: a sa- riat törvénye szerint a mohamedán nem merte lefényké- peztetni magát. Eközben pedig viharos gyorsasággal fejlődtek az események a Szovjet-Keleten: a nők levetették a fálylat; kísérletek történtek az első mezőTörténelem fényképeken EGY SZOVJET FOTORIPORTER PÁLYAFUTÁSA gazdasági artelek megszervezésére; Taskentben egyetem létesült. Zelma azonban emellett mást is látott, azt, ami a közelmúltból maradt örökül; a vallási fanatizmust, a szegénységet, a dühöngő betegségeket. A legelső szerkesztőségi feladat, amelyet Taskentben kapott, éppen egy leprakórházba vezette el Zelmát - a bélpoklosok telepére. A szörnyű látvány emlékei azután sokáig üldözték. Az ott készített fényképanyag beszámolt a többnyire - orosz - orvosok bátorságáról, akik önként jöttek ide, hogy segítséget nyújtsanak az üzbég népnek. Ide, a Keletre, egyelőre csak hírek jutottak el az Oroszországban folyó nagyarányú iparosításról, sok olyan dologról, amit szeretett volna a saját szemével látni. És a fotóriporter Moszkvába utazik, az SZSZSZR na sztrojke (Épülő Szovjetunió) című folyóirat munktársa lesz. Zelma azóta mindig éppen az ország „legforróbb“ helyein tartózkodott, ott ahol vízi erőmű épült, vagy csatorna létesült; ahol a legendás jégtörő hasította az északi sarkvidéki jeget, vagy új város született. Az 1941 -1945-ös háborút Georgij Zelma az első naptól kezdve az utolsóig az Izvesztyija fotóriportereként járta végig. És a háború éveiből való felvételei, különösen azok, amelyek a Sztálingrádért vívott harcok idején készültek, a fronttudósítás klasszikus alkotásaivá váltak.- A háború után rendezett első kiállításra elvittem egy olyan felvételemet - meséli Zelma -, amely mindmáig sok másnál becsesebb számomra. A sztálingrádi romok között egy tüzérkatona ül, és levelet ír.- Ugyan miféle sztálingrádi hős ez? - mondták nekem akkor, és udvariasan visszautasították a képet. Később pedig sokszor éppen ezt a filmkockát kérték tőlem sok-sok kiállításra. .. »83. IX. 2 Kfliifiaimii Janiga József: Csallóközi motívum
