Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-19 / 33. szám
szú MII. 19. Jegyzetek a fiatalok neveléséről E zek a fiatalok...! “ - így kezdődik a mindenkori felnőttek ifjúságbírálata. Minden nemzedék a saját szemüvegén át látja az embereket, saját normáit örökér- vényűeknek hiszi. Ezek a normák vonatkozhatnak viselkedésre, szokásokra, példaképekre, de (mint azt az eltelt évtizedek is igazolták) zenei divatra, sőt: hajviseletre is. Az elhamarkodott ítéletekben főleg az a veszély rejlik, hogy általánosítanak. A fiatalok többsége valóban kizárólag a beatzenében, a diszkók és a rockhangversenyek látogatásában találja meg egyik szórakozását, és ha az átlag-táncmulatságokon és hangversenyeken tanúsított magatartásuk alapján ítéljük meg őket, akkor aligha alakíthatunk ki róluk hízelgő képet, mert például táncra való felkérés már régóta nem létezik, s azokat az alapvető illemszabályokat is, hogy tánc közben nem illik dohányozni, vagy kigombolt zakóban nem illik táncolni, már rég elfelejtették (A legtöbb diszkólátogatónak még zakója sincs, és nemhogy cigerettával, de borosüveggel a kezében sem feltűnő manapság a parkettra lépni.) De helyénvaló-e ezért magát a beatzenét okolni? És akik a mai fiatalokat bírálják, azok valamennyien értékesebb kultúrán nevelkedtek-e fel? Az bizonyos, hogy a beat nem lépett semmilyen igényesebb zene helyére: csak a vele egyfaj- súlyú tucatmüfajokat (az operettet és a magyarnótát) szorította ki némileg a szórakozóhelyekről, a családi lemeztárakból és a rádió szórakoztató műsoraiból. Lassan már húsz éve lesz annak, hogy a beatzene világhódító útjára indult. Ennek ellenére a szülők egy része még ma is gyakran marasztalja el a fiatalok divatzenéjét; olykor joggal, olykor pedig alaptalanul. Nem a legszerencsésebb dolog a beatzene idegen eredetét felhánytorgatni, mert ehhez csak annak van joga, aki a hazai zenén a népzenét érti. Csakhogy az esetek többségében erről szó sincs: a vádló valójában „nem élhet muzsikaszó nélkül"(ami-önmagában még nem volna bűn), és tudatában sincs annak, hogy a sírva-vigadó magyarnóta és az operettek zenéje legalább annyira nem eredeti, mint egy beat-melódia. Minden gyűjtővel előfordult már, hogy amikor megkérte nagymamakorú alanyát: énekeljen valami régi dalt, amelyet sok évtizeddel ezelőtt hallhatott a fonókban, kukori- cafosztókban vagy más alkalmakkor, akkor egy ehhez hasonló választ kapott: „Én azokat sohasem szerettem. Eldalolok inkább egy szép magyarnótát“. A kétkezi munkások, parasztok évszázados nyomorúsága (és nem utolsósorban a technika fejletlensége) sokáig magától megtartotta, konzerválta a szokásokat és a népművészetet. A hirtelen jött anyagi jólét - mivel általában nem jár együtt hasonló ütemű szellemi fölemelkedéssel - nemcsak épít, hanem rombol is. A szemrevaló parasztházak helyén sorra épülnek az ízléstelen emeletes paloták (amelyeknek mellesleg csak a földszintjét lakják). Építőik a régiben nem a szépet látták, csak a szegényeset. A „mérhetetlen gazdagságot“ akarják-e világba kiáltani a vitrinekben hivalkodó porcelán csecsebecsék, lyukfűrésszel gyártott ci- kornyás csillárok és gyergyatartók vagy a bárgyún vigyorgó kertitörpék? A gazdag ember szeretne műveltnek is látszani. Ez a kivagyiság volna talán az oka a napjainkban tomboló névadási őrületnek? Aki valamit is ad magára, az gyermekének nem választ úgynevezett, egyszerű közismert nevet... A fejlődés kereke nem áll meg. A falu élete is megváltozik. Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy a népszokások eayre-másra ma-' radnak el. Főleg azok, amelyek a babonákhoz, az ősi hitvilághoz és az egyházi ünnepekhez kötődnek. Ugyanakkor vissza kell térnünk a folklórhoz, népművészetünkhöz, haladó forradalmi hagyományainkhoz, s ezeket az értékeket feltétlenül ki kell használnunk fiataljaink eszmei, erkölcsi nevelésében Az úgynevezett beat-korszak is azzal kezdődött, amivel a legtöbb szellemi forradalom, hogy mindent elvetett, ami az idősebbek szemében addig jó volt: jólfésültséget, jólne- veltséget, érzelgős zenét és egyebeket, de új példaképeket is kikövetelt magának, amelyek között értékesek is akadtak, hiszen azért ez az úgynevezett beatnemzedék nem volt egy csomó „mindentől megcsömörlött“ és életúnt fiatal csőcselékhada. Talán az sem véletlen, hogy épp ez a korosztály fordult (a beat mellett) igazi érdeklődéssel a népzene felé. Sok gitárzenén nevelkedett fiatal alapított később parasztzenekart, lett kórustag vagy a komolyzene szerelmese. Tény, hogy a szülök és a nagyszülők korosztályában is voltak olyanok, akik épp az operetten keresztül jutottak el az igényesebb zenéig. S az is előfordulhat, hogy sok fiatal csupán azért nem hallgat népzenét, mert nem juttatjuk el hozzá, vagy ha mégis, akkor rosszul tálaljuk. (Ezt hallgasd, ne azt a szörnyű dübörgést!) N em szándékozom a fél évszázaddal ezelőtti divatzenét (és a táncokat még kevésbé) megvetendő, értéktelen .fércműfajként“ beállítani. A tangó, a szamba, a rumba, a cha-cha-cha, a keringő, a polka és társaik mint zene és mint táncok egyaránt értékesek, népi eredetüknél fogva kiforrottak és tiszták voltak. Nem mondhatjuk el ugyanezt arról a zenéről, amely úgy keletkezett (és keletkezik) az utóbbi néhány évtizedben, hogy ennek az előbb említett, még viszonylag „tiszta forrásból táplálkozó“ könnyűműfajnak csak bizonyos stílusjegyeit vette át és túlozta el a giccs irányába. Ezt a - beatzené- szek szakmai zsargonjában csak „limonádézenének“ titulált - muzsikát mégis nagy tömegek kedvelték meg. Aligha véletlen, hogy ez a - javarészt táncdalénekesek, kisebbrészt „megfeneklett“ beatzenekarok által népszerűsített - irányzat főleg azokat ragadja magával, akik másban is csak az igénytelent keresik. Ez az igénytelenség máshol is jelentkezik: például a tömegeket kiszolgáló amatőrzenekarok előadásában. A legkirívóbban azoké- ban, akik - úgymond - univerzálisak, mert mindent játszanak, minden korosztály igényeit kielégítik. Lassan kiszorítják az utolsó népizenekarokat is, mert nemcsak Hungária- twisteket és Kacsatáncot „muzsikálnak“, hanem csárdást, foxot, sőt még hallgatókat is. De hogyan? Az még hagyján, hogy a kíséret (egészen pontosan a harmonizálás) kívánnivalókat hagy maga után (ezt különben is csak az értő zenészek veszik észre, és bosszankodnak miatta), de már ott tartunk, hogy ezek a félig képzett és mégis oly népszerű muzsikusok a melódiákat (és olykor a szövegeket is) elferdítik. Erre zenei analfabetizmusuk legfeljebb magyarázat lehet, de mentség nem! Sajnálattal kell megállapítanunk, fiogy a népdalaink, a magyarnóták és az operettdallamaink között egyaránt élnek és vészesen terjednek romlott változatok - középszerű zenekaraink nem kis „hozzájárulásával“. És ha már az igénytelenségről beszélünk, semmiképp sem hagyhatjuk figyelmen kívül a táncot. Napjainkban a tánciskolák iránti érdeklődés eléggé csökkent. A beatkorszak kezdete óta nincsenek olyan táncok, amelyeket tanulni kellene. Nincsenek megtanulandó lépések, és nem is szükségeltetnek, hiszen a partnerek többé már nem karolják át egymást, egymástól függetlenné váltak, a lánynak nem kell a fiú lépéseit követnie. A nosztalgiahullám még tart, s a legtöbb zenekar játszik is régi (vagy új) tangót, cha-chát vagy bluest. De ki tud már manapság ezekre tisztességesen táncolni?! Marad hát ezekre is a körbenállva lötyögés. Ismét fölteszem a kérdést: ezért is a beatzene a felelős? Nem, az igénytelenség gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak. A „felnőttek rossz ízlését aligha lehet megjavítani. A korán kifejlett jó ízlés viszont nehezen rontható el később“ - mondja Kodály Zoltán. De jut-e időnk arra, hogy a családban vagy az iskolában eleget törődjünk az ízlésformálással? A szülők egyre kevesebb időt töltenek el gyermekeik társaságában Az állandó rohanás gyakran elidegenedéshez vezet, s ehhez járul még életkörnyezetünk egyre fokozódó elsivárodása. A pozitív ingerek hiánya pedig tudvalévőén a nehezen nevelhetőség legfőbb indítéka. Épp ezt az elvet hagyják figyelmen kívül azok a hagyományos (vagy inkább elavult) módszerekhez ragaszkodó pedagógusok is, akik negatív motivációik tömegével letörik a gyermekek kezdeményező kedvét, és így sajnálatos módon csak tovább növelik a gyermekkori neurózis és agresszivitás mértékét. A tanulók tudásszintjét mindig könnyebb ellenőrizni és kimutatni, mint azt, hogy milyen mértékben eredményes a pedagógus nevelő tevékenysége. Ezért sok iskolában az is.neretnyújtás még mindig sokkal előbbre- való a személyiségformálásnál. Rengeteg sikerélménytől fosztják meg tanulóikat azok, akik még mindig csak „átadják a tanagyagot“, és nem hagyják, hogy a gyerekek maguk is alkotva és fölfedezve jussanak tudásuk birtokába. Napi nyolc órán át parancsra leülni és felállni, nagyszünetben katonás rendben sétálni (és közben tízóraizni), az étkezdében mukkanás nélkül ebédelni - még egy felnőttnek is fárasztó lenne. A gyerekek előbb- utóbb elfásulnak; megmaradt szikrányi aktivitásukat is elveszítik: nem érzik szükségét semmiféle önálló tevékenykedésnek. Mi más ez, mint maga az igénytelenségre való nevelés?! A lefojtott energiamennyiségeknek egyszer fel kell szabadulniuk. Ha az iskola és a család nem biztosít erre lehetőséget, kénytelenek máshol keresni. A fiatalkori bűnözés csak az egyik (a súlyosabb) változata ennek a kiútkeresésnek. V ajon azok a felnőttek, akik megbotrán- koznak azon, hogy a füstös táncmulatságokon sok fiatalt láttak, gondoltak-e már arra, hogy üzemi vagy diákbálok rendezésével teremtsenek kulturált szórakozási lehetőségeket? Aki bizonyos hatályát (és népszerűségét) vesztett erkölcsi normákra hivatkozva kategorikusan kijelenti, hogy erre semmi szükség, mert a diák kizárólagos kötelessége a tanulás, az még nem oldotta meg az intézményes nevelés nagy problémáját, sőt elveszíti az eredményes nevelő munka egyik legfontosabb feltételét: az ifjúság megértését és bizalmát. Az a pedagógus (vagy szülő) pedig, akinek a nevelési nézetei oly mértékben elferdültek, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonít a tanár és diákja (vagy szülő és gyermeke) közötti jó viszonynak, mert úgy érzi - a büntetést is kilátásba helyező - parancsaival és tiltásaival kézben tudja tartani a „nevelési folyamatot“, az sohasem fog tudni elérni tartós és igazi nevelési eredményeket. Ha a gyerekek „jó viselkedését“ nem a meggyőződés, hanem a félelem diktálja, akkor a félelem megszűntével (elhagyva az iskolát vagy a családi fészket) a normák megtartásának igénye is megszűnik. HORVÁTH GÉZA A Szovjetunió ezerötszáz állami, és mintegy tízezer társadalmi alapon működő múzeumát évente több mint százötven millióan látogatják. Csaknem minden városban van múzeum, sőt egyes falvakban is. A célok és a problémák részben hasonlóak az európai és amerikai múzeumokéhoz. Vannak persze lényeges különbségek is. A szovjet olvasó csodálkozva fogadja, hogy Nyugaton néha múzeumokat zárnak be, illetve korlátozzák a nyitvatartá- sukat. A Szovjetunióban az állam soha, még a legnehezebb időszakokban sem takarékoskodott a kultúra rovására. Az, hogy mondjuk, a leningrádi Er- mitázst vagy a moszkvai Tretyakov Képtárat anyagiak hiáSzázötven millió látogató MÚZEUMOK A SZOVJETUNIÓBAN nya miatt bezárják, egyszerűen lehetetlen. Nincs gond sem új kiállítási tárgyak beszerzésével, sem a restaurálás, a megőrzés és felügyelet kérdésében, de problémák adódnak - a nyugati múzeumokéhoz hasonlóan - a „múzeumi alap“ kérdésében. A Szovjetunió „múzeumi alapja" igen gazdag, s ebből a gazdag anyagból mindössze tizennégy-tizenöt százalékot állítanak ki, a többi raktárakban van. Nagy feladat valamennyi tárgyat állandóan „láthatóvá“ tenni a múzeumlátogatók előtt. A kiállítási területet kellene növelni. Bár a terület évről évre növekszik, a problémát aligha oldja meg. A vándorkiállítások szervezése? Ez régi hagyomány a szovjet gyakorlatban. így Moszkvából, Leningrádból, Kujbisevből, Taskentból és más kulturális központokból az anyag eljuthat Szibéria legtávolabbi részeire, a Pamir hegyeibe, Kamcsatkára és akár a Szahalinra is. A Szovjet múzeumok ma voltaképpen minden nagy külföldi múzeummal kapcsolatot tartanak. Ennek eredményeként megismertették a látogatókat csaknem az összes európai ország, azonkívül Ausztrália, Amerika, több ázsiai, afrikai és latin-amerikai nép művészetével. Sok szovjet múzeum kiállítása ért el megérdemelt sikert külföldön. A leningrádi Ermi- tázs a világ egyik legnagyobb múzeuma, a moszkvai Tretyakov Képtár, az első orosz nemzeti múzeum, a moszkvai Puskin Képzőművészeti Múzeum, gazdag külföldi klasszikus és modern festészeti gyűjteményével, a leningrádi Orosz Múzeum - az orosz képzőművészet kilenc évszázados legnagyobb gyűjteményével. Ide sorolhatók a moszkvai Keleti Népek Művészetének Múzeuma és a moszkvai Kreml múzeumai, a jereváni Matenadaran. Ez az ősi örmény, perzsa, görög, arab, indiai, francia és sok más nyelven írott kéziratok tárháza, ahol örmény fordításban maradtak meg a múlt jeles alkotásai, többek között Arisztotelész és Platón szövegei. Gavriil Petroszjan Q> Q) S Ä c 2 Ä 5 •8 c iS
