Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-19 / 33. szám
P rágába utaztam szolgálati útra a Hungária expresszen. Helyemet kerestem az első osztályú kocsiban és arra gondoltam, hogy később majd átmegyek az étkezökocsiba és megebédelek. Lélekben fohászkodtam, hogy nyugodt, csendes és hallgatag utitársaim legyenek, kevésszavúak, akik békén hagynak Nem szívesen beszélem végig az utai- mat. Inkább kinézek az ablakon, figyelem a szembejövő és a mellettem elrohanó tájat, közben gondolkodom Ilyenkor támadnak a leghasználhatóbb gondolataim. A táj látványa nyomán alakuló képzettársítások válogatott és nagyszerű ötleteket pattantanak ki agyamból, mint valami ünnepi tűzijáték sziporkázó csillagait. A vidék egyre változó képén át felém úsznak a gondolatok, fellobbannak és megérintenek. Én pedig komoly képpel, mélázva ízlelgetem őket, méricskélem mélységüket, feltárom összefüggésrendszerüket, felfedem hátterüket, aztán el-, raktározom őket emlékezetemben, hogy szükség esetén elóvétessenek és gyakorlatibb célokra felhasználtassanak, mint a puszta ábrándozás. Jól tudván közben, hogy a jelentéssel teljes szó, a pontos fogalom és az értelmes gondolat a természetnek olyan adománya, melyet nagyra kell becsülni, mert egyre ritkább, mint ama szép népi mondás fehér hollója. A fülkémben egyetlen férfi ült. Korombeli, ötvenes, bajszos férfi az ablak mellett, cigarettázva, jó szabású barna ruhában. Jegyem a szemben levő ülésre szólt, de a másik sarokban foglaltam helyet, hogy így is kinyilvánítsam a nyugalomra és csendre való óhajomat. Az ajtó üvegén át kinéztem a tájra és vártam, hogy megtermékenyítse agyam. De a sors akaratából nem sokáig tartott közöttünk a csend. Az ismeretlen férfi mélyet szívott cigarettájából, hosszan maga elé fújta a füstöt, gondosan elnyomta a cigarettavéget a hamutartó szélén és beledobta. Néhány másodpercig mélyen, súlyosan lélegzett, mint aki komoly elhatározás próbáját éli át, majd anélkül, hogy rámnézett volna, megfontoltan, töprengve megszólalt:- A csengelei csikós csendes csikaja esetük botlík a csalamádé között ... Elhallgatott és várakozón, kutatón rámtekintett. Látnivalóan várta a hatást, s annak eredményét. Váratlanul jött, amit mondott, és alaposan meghökkentett. Nagy erővel hatottak rám a régi gyermekmondóka szavai. Először fel sem fogtam értelmüket, és nem tudtam hová tenni útitársam beszédét, majd emlékek és élmények sajátos tárházából, melyet állandóan magammal hordok, felütötte fejét a tréfás mondóka emléke, aztán a feledés homályából felragyogtak a hasonló csengésű szavak, a mondóka második fele, körülzsongtak, mint lenge kísértetek, váratlan kedves hallgatók, és én, rövid habozás után önkénytelenül és csodálkozással telve, a történetek iránt felvillanyozva folytattam a megkezdett szöveget:- Cserépből csinált csengetyú cseng a csengelei csikós csendes csikaja nyakán. Útitársam arca felderült, férfias bajú- sza hetykén, fiatalosan megremegett.- Te is tudod, testvér? - Meleg hangon letegezett, s én nem csodálkoztam. Csodás véletlenek uralták akkor az eseményeket.- Minden gyerek tudja a Garam mentén ... vagy legalább is tudta, amikor születtem és ott gyerekeskedtem. Régi, jó ismerősként, barátian kezet fogtunk.- Mire használod? - kérdezte ö. - Hasznod van belőle?- Mire használnám? Azóta eszembe sem jutott. Csodálom, hogy még emlékszem rá.- Engem nagy emberré tett. - Mélázva maga elé nézett, olyan ember tűnődő arckifejezésével, akit a sors váratlan indítéka arra késztet, hogy múltja mélyébe vesse magát és ott érzésekkel telve elmerüljön. Bizar helyzet volt. Néztük egymást, mintha kölcsönösen erőnket mérlegelnénk. Kihívásnak vettem, amit mondott, ó pedig nyilván azt hihette, hogy kihívását elfogadom. Fokozódó érdeklődéssel vizsgáltam útitársamat, akit egy régi, elfeledett gyermekmondóka nagy emberré tett. Tekintetem elárulhatta kíváncsiságomat, talán a biztatást is, hogy szívesen venném a dolgok magyarázatát, mert láttam rajta, kötelességének tartja, hogy további felvilágosítással szolgáljon. Rövid hallgatás után új cigarettára gyújtott és beszélni kezdett.- Két éve kezdődött, zárszámadás előtt, a szövetkezeti taggyűlésen. Rossz évet zárt a szövetkezetünk, a tagság egymás közt morgolódva elégedetlenkedett, de a vezetőség is nyugtalan volt. Marták egymást, az elnök az agrármérnököt és a zoológust, s mindhárman a főkönyvelőt. A csoportvezetők pedig együttes erővel szidták négyüket. De ismered a tagság lélektanát. Elégedetlenül háborog, szidja a világot, a vezetőket, de nyilvánosan, közös fórumon nem beszél. Az elnöki asztallal szembenézve hallgat, mint a csuka, azt hinnéd, megnémult, magába nyeli sérelmeit. Annyi sérelmet képes magába nyelni, mint amennyi finom falatot egy feneketlen gyomrú nagy- evő. Nálunk is így volt akkor. Mindenki tudta, hogy helyben vannak a bajok, de közben az elnök a kapitalista világrend- szer válságáról beszél, amely ránk is áldatlanul hat, az agrármérnök, tanult ember lévén objektív nehézségeket, ef- fektivitást, intenzifikációt és belső tartalékokat emleget, nagyobb invesztíciós gazdaságosságot követel. A járási kjj<üldött is hozzászólt a tárgykörhöz, konstruktív gondolatokat ígért, majd a politikai neve- lömunka gyengéit, eszmei fejletlenségét és az öntudatos munkafegyelem hiányát veti szemünkre. Hangsúlyozza a kritika és az önbírálat nélkülözhetetlenségét. „Kritizáljatok, elvtársak“ - nézi a tagságot és határozottan az emelvényre üt. Az elnök mogorván néz ránk, várja a bírálatokat. DUBA GYULA A vitát tehát megnyitották. Nagy csend telepszik a teremre, s egyre mélyül, az emberek maguk elé néznek. Nem akarnak vitatkozni. Mondtam már, nem vitatkozó fajta. Elégedetlenek, de nem kívánnak kötekedni senkivel. Jámbor, jóindulatú nép, szükség esetén megérti az objektív nehézségeket. Parasztivadékok, tűrök és belenyugvók. Nincs is, aki felszólaljon a vitában és kritizáljon. De a helyzet ettől még rendezetlen. Nem elég, hogy rosz- szak a gazdasági eredmények, vita sincs. Ez az öntudat hiányának a jele. Politikai hiba és szégyen. Főleg a vezetőségre. Biztosan elnyomja az emberek bírálókedvét, egészséges kezdeményező ösztönét! Az emelvényen kínosan feszengenék, szuggesztív tekintettel nézik a tagságot, hipnotizálják, mint a bűvész delikvensét, hogy beszéljen, mondja, amit ó akar. De tekintetük egyetlen szemmel sem találkozik, az akaratátvitel sikertelen. A járási kiküldött ujjaival dobol az asztalon. S akkor az elnök biztatóan rám szól: „Na Petrencés elvtárs, szólj hát a problémákhoz! Mi nyomja a telketeket!“ Mintha bunkóval vertek volna fejbe. Egyszerű állatgondozó vagyok - mert akkor még az voltam! -, nem holmi néptribün. Felállók, támolygok, szédelegve körülnézek. Már fenn vannak a fejek, mindenki engem néz. A tagság is, a vezetőség is. Várnak, várakoznak. Súlyosan figyelnek. De nekem semmi nem jut eszembe. Remeg a térdem, te már nem ülhetek. Aztán mintha a gondviselés kegyelme világosítaná meg agyamat, kínos kétségek között elkezdem mondani a régi szöveget: „A csengelei csikós csendes csikaja esetük botlik a csalamádé között, cserépből csinált csengettyű cseng a csengelei csikós csendes csikaja nyakán.“ Elhallgatok, de még nem ülök te, most én várakozom. Lesz, ami tesz, utánam a vízözön! A csendben egyedül állok a teremben, mint egy figyelmeztető és számonkérö, felemelt, bütykös ujj. Az idegen szavaktól és termelési szakkifejezésektől megbúvóit légkörben szavaim döbbenetes hatást keltenek. A csengelei csikós csendes csikaja mellett eltörpül minden intenzifikáció, effektivitás és belső tartalék. Először csak egy tenyér csattan össze, majd követi még néhány, s végül zúgó tapsorkán és hangos ováció méltányolja felszólalásomat. Elsőként az elnök reagál, keményen, számonkéröen az agrármérnökre néz. Az nyugtalanul fészkelödik, elvörösödik, aztán panaszosan felkiált: „Idejében földbe tettük a csalamádét, de a májusi szárazság miatt nem kelt ki, aztán meg hiányos maradt!“ A zoológus is izgatott tett, nem bírta kivárni, míg szót kap, közbekiáltott: „A csikókat közös elhatározással adtuk el, ki láthatta előre az olajválságot és a benzinkorlátozást?!“ „Hát a cserépégető, meg a csengettyúöntö és kolomp- készítö részleg ügye? Miért fejlesztettétek vissza a mellékiparágakat?“ - kiáltotta valaki a tagságból. „Fel kell vetni a feleösség kérdését!“ - zajongtak egyszerre az emberek. Parázs vita keletkezett. Többen kiabálva beszéltek és hevesen gesztikuláltak. Az elnök zárszavában leszögezte, hogy bár nem tudja, merre van Csengele, a problémáik hasonlóak a miénkhez, ezért javasolja, hogy küldjünk a neves községbe megfelelő összetételű munkabizottságot, amely tanulmányozná az ottani termelési feltéteteket. A járás képviselője is kiemelte felszólalásomat, és hangsúlyozta, hogy olyan lé- nyegretöröen és elvi következetességgel kell feltárni a problémákat, ahogy én tettem. A falu fontos embere tettem. Az emberek sokat beszéltek rólam, egyhangúan megállapították, hogy végre akadt valaki, aki megszólalt és jól odamondogatott a vezetőségnek. Többen a váltamat veregették és további szókimondásra biztattak. Természetesen a járási konferenciára is küldöttnek jelöltek - ki menne más, ha nem te! és így ösztönöztek: „Mássz a képükre, Balázs!“ Tagok és vezetők egységesen a bizalmukról biztosítottak. Benne voltam a dolgok sűrűjében. A járási konferenciára alaposan felkészültem. Levetkőztem ösztönösségemet. Pontosan begyakoroltam a szöveget, megtanultam hangsúlyozottan, megfontoltan elmondani. Az első sor után, „a csalamádé között“, rövid, hatásos szünetet tartottam és utána a „cserépből“ szót erősen meghangsúlyoztam, hogy finoman és árnyaltan utaljak a nyersanyaghiányra. Majd a „cseng“ szót nyomtam meg, hogy meggyőzően érzékeltessem: a nyersanyaghiány nem mehet a gyártmányok minőségének a rovására. A teljesség kedvéért sokáig kerestem Csengéiét egy régi, monarchiabeli térképen, de nem találtam. Mintha burokban születtem volna, testvér, a siker most sem maradt el. Erős hangon kezdtem, mint az égzengés. Szavaim nyomán azonnal csend támadt, minden szem engem nézett. A „csendes csikaja nyakán“ után rövid szünetet tartottam, majd azt mondtam: köszönöm a figyelmet. Tapsvihar és éljenzés kísért a helyemre. A szomszédaim gratuláltak. Másnap a Délvidéki Bakfütty című járási lap így írt rólam: „A mozgalmas konferencia igazi meglepetése azonban mégiscsak Petrencés elvtársnak, az egyszerű állatgondozónak a felszólalása volt, aki határozott és elvhú kritikáját egészséges, közvetlen népi stílusba öltöztette. Ahogy a takarmányozás problémáit és az ipari mellékágazatok kérdéseit felvetette, az egyszerűen kolosszális volt. Felszólalása élő és halhatatlan bizonyítéka a népben szunnyadó alkotó erőnek és kezdeményező készségnek, melyre jobban odafigyelni Petrencés elvtárs nyilvános szerepvállalása óta immár elmulaszthatatlan kötelességünk..." Járásszerte megismertek, hírem a fővárosba is eljutott. Kineveztek csoportvezetőnek, és beválasztottak az ellenőrző bizottságba. Az újságírókat, akik a szövetkezet ügyei iránt érdeklődtek, rendszeresen hozzám küldték. A csengelei csikós mindannyiukra nagy hatást tett. Elismerték eredetiségét, zamatos népi jellegét és ízes nyelvi fordulatokba rejtett gondolatgazdagságát. Egy újságíró, mint később megtudtam, a fővárosban jónevű költőként szerepelt, különösen nagy elismeréssel szólt rólam, mondván, hogy mély metaforikus értelemmel közelítem meg mindennapi gondjainkat, már-már, hangsúlyozta, szimbolikus jelleggel. Kollégája, egy kopóként szimatoló riporter szívósan faggatott, merre van Csengele, hogy. ő oda elmegy és riportot ír a csendes csikók csikósairól... Növekvő rokonszenwel, kedvtelve nézegettem híres földimet, akit találékonysága nagy emberré tett, és egy régi gyermekmondóka felemelt. Lám, korunk jellege, gondoltam, ellentétektől terhes, bonyolult és kiszámíthatatlan. A régi közmondás azt mondja: ha isten akarja, a kapanyél is elsül! Ha a korszellem akarja, jótevőddé válik a csengelei csikós, mondom én.- Azóta gyakran hívnak gazdasági tanácskozásokra, konferenciákra - folytatta Petrencés Balázs -, hívnak és várnak, hogy felrobbantsam az egyhangú, semmitmondó szövegeket, az unalom és közöny légkörét. Rájöttem, hogy az emberek vágyják a személyiséget, az eredetiséget, az egyedit. A közhelyekbe belefá- sultak. Bármi mást, akár gyerekes csacs- kaságot is szívesebben hallgatnak, mint a közhelyeket. Sikerem titka, testvér, hogy hallgatóim úgy érzik, visszaadtam a szavak értelmét... Hosszan fújta a füstöt maga elé. Szavai mélyértelműen belevesztek a vonatkerekek csattogásába. Tisztelettel figyeltem: íme, aki visszaadta a szavak értelmét! Megkérdeztem, Prágában hol szerepel. Azt felelte, hogy a szövetkezeti konferencián. Tolmács segítségével szól majd a küldöttekhez a szövetkezetek jelenlegi helyzetéről és problémáiról. „Nem tesz könnyű dolga a tolmácsnak“, véltem ......Nem baj - vála szolta - majd lassan, tagoltan mondom el a Csengelei csikóst...“ Komoly, felelős férfiúnak tűnt fel előttem. Már arról beszélt, hogy újítani akar és azon töpreng, hogy legközelebbi vitafelszólalásaként az Antan ténusz, szála- ka ténusz, szálaka tiki taka, ele bele buff... szövegű kiszámolót mondja el.- Annak igazán nincs értelme - véltem csodálkozva -, csupa jelentés nélküli szó, tipikus halandzsa szöveg.-Ezen töprengem..., talán éppen ez hatna, meglepetést okozna..., az abszolút értetem nélküli, ritmikus és dallamos szöveg, teli nosztalgiával elmúlt szépségek iránt... Elismertem, hogy logikusan gondolkozik.- Fejlődésképes káder vagy, testvér - mondtam neki sok szerencsét. írd meg, hogy sikerült az újítás! A prágai főpályaudvaron melegen elbúcsúztunk. Néhány hét múlva levelet kaaptam tőle, „Kedves garammenti egykomán! Az Antan ténusz... beütött. Azóta a területi ellenőrző bizottság elnökhelyettese vagyok. Tudományos szinten tanulmányozom a linquisztikát és a gyermeknéprajzot. Sokat mesétek majd, ha újra találkozunk a prágai gyorson. Petrencés“ Futótűzként terjedő szóbeszédekből tanultam meg a részleteket. Petrencés Balázs olyan eszmei értekezleteken mondta el a kiszámolót, melyen a jogtalan meggazdagodás és korrupció elleni, országos küzdelemről tárgyaltak felelős közéleti emberek. Barátom komor hangon, a jelenlévőkre mutatva, halálos csendben mondta el szövegét. Akkor a befejező buff szóval az emelvényen egy kartársra mutatott, az elsápadt, a szívéhez kapott, nehézkesen, imbolyogva felállt és súlyos, drámai szavakat mondott: „önkritikusan beismerem, hogy hűtlenül sáfárkodtam a rám bízott társadalmi javakkal. Villát építettem belőlük a Kis- Kárpátokban és úszómedencét a tetején ...“ Azóta, mondja a szóbeszéd, ha gyűlésen, értekezleten vagy konferencián feláll Petrencés és mondani kezdi Antan ténu- szát, a jelenlevők közül néhányan összezsugorodnak, picik tesznek, sokan az asztal alá bújnak félelmükben.
