Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-05 / 31. szám
Hirosima és Nagaszaki évfordulóján AZ ATOMFEGYVERNEK NE LEGYEN TÖBB ÁLDOZATA! 1,3 millió hirosimai atombombának megfelelő nukleáris fegyver Földünkön • A fegyverkezési hajsza és elindítói • A túlélés illúzió, az atomháború megelőzése kötelesség • A tét a földi élet megőrzése, az emberi civilizáció megmentése • A békeharc olyan küzdelem, melynek csak győztesei lesznek, vesztesei nem ,,Kérjük önöket, akik a nukleáris fegyverek elleni kampányunkat támogatják, hogy egy órára szüntessék be a munkát, és vegyenek részt a hirosimai tragédia 38. évfordulóján a Fehér Ház előtt lezajló tiltakozáson a robbanás időpontjában, augusztus 5-én greenwichi idő szerint 23 óra 15 perckor, hirosimai idő szerint augusztus 6-án 8 óra 15 perckor.“ A mondatot a washingtoni székhelyű Hirosima/Nagaszaki-csoport felh ívásá- ból idéztük, melynek szövegét a prágai béke-világtalálkozón is terjesztették. Bizonyára ezrek hallgattak a felhívásra és vesznek részt ezekben a napokban a Lincoln-szobornál és'a Fehér Ház előtt lezajló akciókban. Lélekben milliók vannak velük világszerte, hogy a tragédia áldozataira emlékezzenek. A nukleáris fegyverek ellen küzdő csoport is évről évre figyelmezteti az emberiséget századunk legszörnyűbb tragédiájára, amely soha többé nem ismétlődhet meg. Érthető, hogy a csoport japán kezdeményezésre alakult, akárcsak az, hogy Japánban minden évben békemenet indul útnak a tragikus évforduló előtti hetekben, hogy Hirosimába és Nagaszakiba érve adózzon az atomtámadás áldozatai emlékének. Idén május 7-én Tokióból indult útnak az a menet, amely 1400 kilométer megtétele után augusztus 8-án ér Nagaszakiba, ahol ekkor nemzetközi konferencia kezdődik az atom- és a hidrogénfegyverek elleni harc jegyében. A menet másik ága hagyományosan a Tokiói-öbölben levő kis mesterséges szigetről - az Álmok-szigetéről - indult, hiszen itt áll azoknak a halászoknak az emlékműve, akik a Bikini-korallzátonyon végrehajtott amerikai hidrogénbomba-kí- sérlet áldozatai lettek. A menetben résztvevők mottója az, amit az atomsugárzás áldozatává lett egyik halász mondott halála előtt: „Én legyek az atomfegyverek utolsó áldozata.“ Az idézett felhívás egyik mondatában az a megállapítás is szerepel, hogy a Japánban ledobott atombombákkal indult el a ma már gigantikus méreteket öltő fegyverkezési hajsza. Mi sem jellemzőbb, mint hogy ezt egy olyan politikus indította el Truman személyében - aki nagy elődjének, Rooseveltnek a jaltai konferencia után, illetve Potsdam előtt bekövetkezett halálát követően lépett örökébe - és akinek halvány sejtelme sem volt az atombombáról. Roosevelt annyira lenézte őt, hogy be sem avatta a nagy titokba. Csak az eskütétel utáni napon hozták az új elnök tudomására, hogy milyen félelmetes fegyver birtokosai lesznek hamarosan. Truman szeme felcsillant, tüstént az elrettentés eszközét látta benne. A Newsweek így írt erről: Trumané volt a végső döntés felelőssége az atombomba használatáról, pedig ő nem is tudott korábban arról, hogy ilyesmi létezik. Amint Potsdamban megkapta a rejtjeles üzenetet - a „bébi“, vagyis a bomba megszületett - alig várta, hogy ezzel a hírrel sokkolja Sztálint. „Szokatlanul nagyerejű bomba van a birtokunkban“ - mondta, majd várta a hatást. Sztálin higgadtan fogadta a bejelentést, s ez Trumant meglepte. Truman naívságát bizonyítja, hogy úgy vélte, Sztálin fel sem fogja, miről is van szó. Pedig ő tisztában volt vele, csak éppen nem hagyta, hogy tárgyalópartnere és akkor még szövetségese — a Hitler-ellenes koalíció tagjaként nyomást gyakoroljon a szovjet küldöttségre. Az első zsarolási kísérlet tehát nem sikerült, akárcsak később a többi sem. Truman nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy az USA-nak meg kell mutatnia atommonopóliumából eredő fölényét. Ezt akarta Hirosimában és Naga- szakiban megmutatni... Azt, ami a két japán városban másodpercek, percek alatt lejátszódott, számtalanszor megírták már. ,,Ami a szemünk elé tárult, azt az érzést keltette bennünk, hogy a 25. század kegyetlen katonái vagyunk. A legborzasztóbbat láttuk, amit ember láthat. Egy egész város eltűnt a Föld felszínéről. így emlékezett Robert Lewis százados, az akció egyik résztvevője. Maga az atombomba atyja, Oppenheimer is úgy vélte, hogy „az ördögnek tettünk szolgálatot“. Einstein a késérietek utolsó szakaszában ezt írta Roosevelt elnöknek: „Van-e jogunk arra, hogy embereket öljünk olyan energiával, amelyet a természet hétpecsétes titokként rejteget?" Truman viszont később többször is megismételte: „Ha ismét döntenem kellene, ugyanígy határoznék.“ A hirosimai és nagaszaki pusztítás igazolta, milyen borzalmas, pusztító erejű új fegyver született, s gyakorlatilag meglétének pillanatától kezdve megindult a nagy küzdelem a militarista irányvonal és a békeharc hívei között. A Szovjetunió röviddel az ENSZ megalakulása után a világszervezetben sürgette az atomfegyverek betiltását. A fegyverkezési hajsza rabjává lett amerikai vezetés viszont mindent megtett annak érdekében, hogy az atommonopólium birtokában vezető szerepre törjön a világban. A Szovjetunió azonban már 1947• Joliot-Curie: A tudósoknak a békeharc úttörőinek kell lenniük ben bejelentette, hogy számára már többé nem titok az atomtitok. A szovjet tudósok a legdühödtebb kommunistaellenes hadjárat éveiben is az atom békés célú hasznosítására törekedtek Ob- nyinszk mellett megépült az első atomerőmű, majd 1957-ben vízre bocsátották az atommeghajtású Lenin-jégtörőt. A Szovjetunió tehát „behozta“ az Egyesült Államok előnyéi és megtette az első lépéseket a békés célokat szolgáló atomkutatásban. Az emberiség tehát belépett a történelmében új fejezetet nyitó atomkorba ... Harmincnyolc év telt el az atomkor döbbenetes nyitánya óta. Csaknem négy évtized békében - a kisebb helyi háborúkat leszámítva - s ez kétségtelenül a békeerők diadala. Ám különösen e napokban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a Földünkön jelenleg felhalmozott atomütőerő robbanóereje 1,3 millió hirosimai atombombáéval egyenlő. Ez a pusztító erejű energia többszörösen elég ahhoz, hogy elpusztítsa még az élet csíráját is Földünkön. Bolygónk minden lakosa lényegében 3,5 tonna robbanótölteten „ül“, ennyi esik ugyanis egy főre, gyermekeket, nőket, időseket beszámítva. Nem csak az a fő probléma, hogy az atomfegyverek mennyisége kritikus ponthoz közeledik, hanem az, hogy minőségileg új pusztítást okozna esetleges tömeges bevetésük. Az eddig lezajlott 14 és félezer háborúban együttvéve 3 milliárd 640 millió ember pusztult el, viszont a meglevő atomfegyverek pár perc leforgása alatt elpusztítanának minden élőt, s ha netán mégis maradna az óvóhelyek mélyén néhány lassú, de biztos halálra ítélt túlélő, azok irigyelnék a holtakat. Pedig tudósok számítása szerint, ha ezt a hatalnas energiát békés célok szolgálatába állítanák, elég lenne ahhoz, hogy űrrakétákkal a Föld minden lakosát a kozmoszba juttassák. Ha már megidéztük azt, amit szeretnénk, hogy soha se következzen be, szükségesnek tartjuk leszögezni: a nukleáris háború megakadályozása nem erkölcsi kérdés, hanem a túlélésé. Ennek bizonyítására hívjuk segítségül a szovjet tudósok májusi konferenciáján elhangzottakat. Az értekezleten számos ismert külföldi tudós is részt vett, és egyetértettek abban, hogy egy atomháborúban nincs hatásos védelmi eszköz. Tegyük fel, hogy egymillió lakosú várost egy megatonna erejű robbanás ér. Elsősegélynyújtásra legalább 300 egészségügyi központot kellene gyorsan létesíteni, ahol legalább háromezer orvosra és tízezer fős személyzetre lenne szükség. Totális háborúra átszámítva ez hárommillió egészségügyi központot jelent, 300 millió orvossal, holott jelenleg a világ orvosainak a száma 3-3,5 millióra tehető. És ebben a kalkulációban azzal az eshetőséggel nem is számoltunk, hogy a kórházak nagyrésze rombadöl, hogy az orvos is csak ember, és őt sem kíméli a gyilkos erejű sugárzás. A közvetlen áldozatokon kívül legkevesebb egymilliárd kétszázezer ember fokozatosan halna meg, míg az esetleges túlélők a sugárzás és a környezetet ért atomszennyezés miatt lassú ún. megahalálra lennének kárhoztatva. A túlélés tehát hamis illúzió, mégis bizonyos nyugati körök megtévesztés céljából azt próbálják elhitetni, hogy meg kell tanulni együttélni az atomfegyverekkel. Ez a szoktatás veszélyeket rejt magában, hiszen a hirosimaiakat is napokon át szoktatták ama bizonyos B-52-es megjelenéséhez, s mi lett a vége... Folytatva az elmélkedést, a nukleáris fegyverek puszta léte számos korábbi tételt érvénytelenített. Nem igaz már, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, és egyik ország rákényszerítheti akaratát a másikra. Aki ugyanis megnyomja az indítógombot, maga sem éli túl. Nem ér el vele semmit, hiszen a halottak nem tudnak egymással béke- szerződést kötni, nem lenne győztes és legyőzött, mert mindenki vesztes lenne. Az atomháborúban semleges országok sem lennének, hiszen a robbanás után a szél irányától függne, hogy melyik világtáj felé sodródik a halálthozó felhő. Azt az elvet sem lehetne betartani - amit az 1907-es hágai szerződés is már előírt - hogy a hadviselés csak a harcoló egységekre korlátozódjon, és kíméljék • Alan Rosas finn professzor a prágai fórumon kijelentette: Az atomhatalmaknak követniük kellene a szovjet példát a civileket. Arról nem is beszélve, hogy értelmét vesztené például a polgári lakosok védelméről szóló 1949-es, valamint a kulturális emlékek védelméről szóló 1954-es megállapodás. A sugárzás nem ismer határokat, nem tesz különbséget katona és gyermek, erdő és múzeum között. Nymodon az atomháború az emberiség, a béke ellen elkövetett legsúlyosabb bűntett, ahogy azt a szocialista országok javaslatára elfogadott ENSZ- határozat is megállapítja. Nyilvánvaló, hogy egyedüli lehetséges védekezési mód a nukleáris katasztrófa elhárítása, megelőzése. Nem az volt a célunk, hogy a legriasztóbb képet rajzoljuk meg. Az emberiséget fenyegető veszélyt a maga valóságában kell feltárni, hogy rádöbbentsük a helyzet súlyosságára - hiszen a nemzetközi helyzet a hidegháború óta nem volt ilyen kiélezett mint most - azokat, akik már szinte természetes, megváltoztathatatlan állapotnak veszik a békét, amit semmilyen veszély sem fenyeget. Az emberiség döntő hányada nem pasz- szív „békeélvező“, hanem kész aktívan bekapcsolódni a különböző pártokhoz, szervezetekhez, vallási felekezetekhez tartozó békeaktivisták egyre szélesebb körű mozgalmába. A békeharc akkor lehet eredményes, ha még a veszélyt fel nem ismerőket is meggyőzzük, bevonjuk ebbe a harcba. E célt szolgálta a közelmúltban Prágában megtartott béke-világtalálkozó is, melynek csaknem négyezer résztvevője azóta már szétvitte a szélrózsa minden irányába a fórum üzenetét: „Nemet mondunk az atomfegyvereknek, igent a tárgyalásokra.“ Prágában világosan megfogalmazódott, melyik az a fél, amely a feszültségért felelős, amely „kiírta“ a fegyverkezési hajsza újabb fordulóit. Ahogy egy szónok találóan megfogalmazta: „A kapitalizmus nem bújhat ki a bőréből, a szocializmus nem engedheti meg ezúttal sem, hogy zsarolják.“ Szavainak igazát támasztják alá az atombomba bevetése utáni események. Gondoljuk át az atom- és hidrogénbomba történetét egészen napjainkig, a neutronbomba gyártásának megkezdését az USA-ban, vagy a jelenleg legnagyobb veszélyt magában rejtő rakétatelepítést Nyugat-Európában, vagy akár az MX rakétaprogramot a világűr militarizálási terveivel bezáróan. Ezzel párhuzamosan a Szovjetunió és a szocialista országok minden új fegyver fajta megjelenésekor javasolták annak betiltását. Ha létrejött bármilyen, kelet -nyugati fegyverzetkorlátozási megállapodás - példa erre a SALT I - a világ mindig fellélegezhetett, jótékonyan hatott az enyhülés légköre az országok közti politikai és gazdasági kapcsolatokra. Az utóbbi 3-4 évben a Pentagonban megsokallták a ,,dótante“-t, stratégiai erőfölény megszerzését tűzték ki célul, ami egybevágott a kormányzattal szorosan összefonódó fegyvergyártók profitérdekeivel. A Szovjetunió híven önmagához számtalanszor indítványozott, kezdeményezett, sőt ésszerű kompromisszumokra is hajlandó volt, de érdemi választ nem kapott. Válasz nélkül hagyta az amerikai vezetés azt a nagyhorderejű bejelentést, hogy a Szovjetunió elsőként nem alkalmaz atomfegyvert. A békemozgalmak Keleten és Nyugaton egyaránt fontos, követendő gesztusnak minősítették, hiszen ha minden atomhatalom követné a példát, tulajdonképpen megszűnne az atomháború veszélye. Az emberiség fellélegezhetne és megvalósulna a gyermekeinknek megálmodott „gombafelhő- mentes, napsugaras, békés jövő.“ P. VONYIK ERZSÉBET • A Stockholm-Moszkva-Minszk békemenet résztvevőinek egy csoportja
